Cserkészeink a XXI. Jubileumi Jamboree-n

Az év legkiemelkedőbb nemzetközi eseményét rendezték meg 2007. augusztusában az angliai Essex megyében. A cserkészmozgalom idén ünnepelte megalapításának 100. évfordulóját, aminek fénypontjaként tartották a Cserkészek Világtalálkozóját (angolul Jamboree-t), melyet négyévente rendeznek meg, s melyen három kárpátaljai magyar cserkésznek is volt szerencséje résztvenni.


Sokszínű nyakkendőket viselő ifjak érkeztek a Chelmsford nevű kis közép-angliai városka Hylands Parkjába a szélrózsa minden irányából. Volt, aki biciklivel, hajóval, busszal, repülővel indult útnak, de a cél egy volt: eltölteni két felejthetetlen hetet a világtalálkozón, amely az olimpia után a legszélesebb körű nemzetközi rendezvénynek számít. A résztvevők száma csaknem 40000 volt, közel 150 országból. Lehetőség nyílt arra, hogy a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség három cserkésze - Bilák Krisztina, Kizman Antal és Tegze Pál (az utóbbi két fiú a Munkácsi Szt. István Líceum diákja) - a Magyar Dzsembori Csapat tagjaként képviseljék szülőföldünket a világtalálkozón. A Jamboree nyitóünnepségét július 28-án tartották, amelyen részt vett a királyi család két tagja: Vilmos herceg és Kent hercege, aki egyben az Angol Cserkészszövetség elnöke is. Egy másik felemelő ceremóniára augusztus 1-én került sor. Napfelkeltekor a 100 éve lord Baden-Powell által rendezett első cserkésztáborra emlékeztek, és köszöntötték a cserkészet új évszázadának hajnalát Brownsea szigetén.

A tábor egy hatalmas, mintegy 400 hektárnyi füves, parkos részen terült el. 16 altábora mind külön egységet képezett. Az alapos szervezői munkát jellemzi, hogy a szükséges tábori építményeket, vizesblokkokat már tavaly elkezdték építeni. A program rendkívül gazdag volt. A hangsúlyt a cserkészek találkozására, egymás megismerésére, közös munkára fektették. Naponta 4000 cserkészt vittek el a London környékén elterülő Gilwell parkba, ami a világ egyik legnagyobb cserkészparkja. Itt aztán volt miből válogatni: előre kiépített hatalmas akadálypálya teljesítése, kézműves programok, sütés, főzés, barlangászás, sziklamászás, BMX-pálya, gokártozás terepen lábhajtással, és rengeteg fantasztikus, szórakoztató program. Szinte minden nemzetnek volt sátra, ahol bemutattak magukról néhány érdekességet, népszokást. Például a franciáknál helybeni kerékpárhajtás, a hollandoknál fapapucs festés, a németeknél "vízi" előadások, a magyaroknál néptánc és ostorcsattogtatás volt a legnépszerűbb. A központi téren felállították a Globális Fejlődés Falvát, ahol kiállítások, kiscsoportos foglalkozások keretében próbáltak rávilágítani olyan mindenkit érintő problémákra, mint a környezetünk, egészség, béke, emberi jogok. Hat londoni emeletes busz tematikus kiállításoknak adott helyet, ahol rövid foglalkozások, játékok révén lehetett közelebbről megismerkedni az ivóvíz, gyerekek, nők jogai, vagy akár az ökoturizmis tematikákkal. Mégis a legnagyobb élményt, a "Jamboree feeling-et" a személyes találkozásokon, barátságokon keresztül lehetett megtapasztalni. Olyan volt időnként a tábor, mint egy nagy keleti piac, ahol mindent adnak-vesznek, badgeket, nyakkendőket csencselnek, az ügyes cserkészeink pl. szimatszatyrokat cseréltek el eredeti svájci bicskákra.

A Dzsembori kapui nyitva álltak minden érdeklődő előtt. Voltak napok, amikor a látogatók száma elérte a tízezret. Akadtak köztük neves személyek is, mint például lord Baden-Powell unokája, vagy Lech Walesa, Lengyelország egykori elnöke. A mai kor szelleméhez híven a tudósítók kihasználtak minden kommunikációs csatornát: naponta megjelent a jamboree-újság friss hírekkel, elő, 24 órás, interneten is fogható rádióadással jelentkezett a "Promise FM", a tábor ideje alatt a BBC riporterei számoltak be a történésekről. Amikor lecsengtek a záróünnepséget követő tűzijáték utolsó robbanásai, mindenki megértette, hogy nagyszerű, felejthetetlen eseménynek lett tanúja. A Jamboree-zászlót továbbadták - 2011-ben Svédország lesz a házigazdája a soron következő világtalálkozónak.

Reméljük, hogy a kárpátaljai magyar cserkészek oda is eljuthatnak.

Törpilla

Párhuzamos történetek

A NEM KÍVÁNT GYERMEK

Két néni beszélget a buszon. Jobban mondva, inkább csak az egyik beszél, panaszolja sorban, milyen nehéz a helyzete, mennyire magára maradt. Az egyetlen fia felé se néz. - Lett volna egy másik gyerek is -teszi hozzá - de azt elkapartattam. Most már javakorabeli ember lenne, a támaszom lehetne, így meg itt állok szálegyedül - panaszkodik a néni, és már az sem zavarja, hogy mások is hallják.

B. néni idős korára is filigrán, mosolygós asszony maradt. Gyerekei és unokái gyakran fölkeresik, bármilyen gondjával hozzájuk fordulhat. Ő is segít gyerekvigyázásban, háztartásban - ahogy tud. Négy gyermeket neveltek, és a legkisebb is középiskolás volt már, ő maga pedig túl a negyvenen, amikor jelentkezett az ötödik. Férje abortuszra biztatta -nem fognak tudni ennyi gyereket eltartani, és hát a korban is benne van már... Ő azonban Isten ellen való véteknek tartotta volna a magzat megölését. A kislány megszületett, szépen felnevelték, sok örömüket lelték benne. Ma is bátran támaszkodhatnak rá szülei, akiket szép unokákkal is megajándékozott.


APUKA PÉNZT KERES

N. falun él. Van háza, márkás autója, felesége és egy egyéves, aranyos kis gyermeke. Éjjel-nappal dolgozik. Tetőfedőként szinte bármennyit elkérhet a munkájáért, annyira keresik. Éjszakánként pedig átjár a határon, abból is jó keresete van. Most diszkót épít, hozzá kávézót és boltot.

- Ez a biznisz... - mondja ujjait dörzsölve.

A családját alig látja. Mostanában sokat veszekszik a feleségével, utoljára pedig a családjával is komolyan összevesztek. Az asszony válni akar.

G. és felesége három kisgyereket nevelnek. Pici a lakás, nagyon kellene egy nagyobb, a gyerekeknek nagy a mozgásigénye - hiába, három fiú, kedvesek, de egész nap csak szaladgálnának. A kertes ház szóba sem jöhet, de legalább még egy szoba...

G. egy karitatív szervezetnél dolgozik, átlagos, vagy kissé alacsonyabb fizetésért. Sokan ismerik, jó szakember. Nemrég kapott egy állásajánlatot. Jó fizetésért dolgozna, tetszik a munka is. Egy kis baj mégis van - este nyolc után járna haza mindennap, amikor a gyerekek már ágyba kerülnek.

G. és a felesége sokáig beszélgettek esténként azon a héten. Végül közösen döntöttek. A gyerekeknek fontosabb, hogy mindennap teljes értékű időt tölthessenek az apjukkal. Ebben békességet találtak, házasságukat és családjukat a közösségben példaként emlegetik.

Most úgy tűnik - egy nyereménynek és egy rokoni felajánlásnak köszönhetően -, mégis meglesz a nagyobb lakás is.


A MEGHALT FIÚ

M. a negyvenes évei végén járó, keserű arcú asszony. Már csak azért sem vidám jelenség, mert mindig feketében jár. Az ismerősei szánakozva mesélik el a történetét. Fiatal házasokként aktív életet éltek. Sokat dolgoztak, szórakoztak. Közben megszületett a kisfiúk, életük értelme. Ha később megkérdezték őket, mikor lesz kistestvér, legyintettek vagy nevettek. Elég nekik egy gyerek is! Mennyi gond, pénz, idő egyetlen gyerek felnevelése is - nem hiányzik hozzá még egy második!

A kisfiút mindennel elhalmozták, szépen növekedett. Aztán tizennyolc évesen egy figyelmetlen autós elütötte. Anyja azóta nem tud magához térni. Már nincs értelme az életének.

D. és felesége Isten ajándékának tekintették a gyermeket. Öt ilyen ajándékot nevelgettek nagy szeretettel. Egy alkalommal az egyik kisfiú a szomszédoknál volt, ott történt vele a baleset. Nem tehetett róla senki, hogy a gyerek meghalt. A szülők megvigasztalták a kétségbeesett szomszédokat és eltemették a gyereküket. A többit még nagyobb szeretettel nevelték tovább.

Évek múltak el. Az édesanyának ma is könny szökik a szemébe, amikor a meghalt fiáról esik szó, de kiegyensúlyozott, értelmes életet él és békesség sugárzik az arcáról. A helyi közösség és egyházuk is sokat köszönhet a családjuknak.


"JÖVEVÉNY"

A fiatal házaspár a határon túlról, többórás utazás után este érkezett meg a fővárosba. Egy távoli rokon ígért nekik szállást. Felkeresték a megadott címet, ahol az asszony tizenéves fiával élt együtt - férje évekkel ezelőtt elhagyta őket. Becsengettek. Bentről veszekedés hallatszott.

- Nem, nem hozhatod be őket ide! Nem akarom, hogy bejöjjenek! Nem engedem!

- A lázadó kamasz hangja túlharsogta édesanyja könyörgő szavait.

Az asszony végül sírva küldte el vendégeit az éjszakába.

A pályaudvaron húzták meg magukat a hajléktalanok között. "Mert nem jutott nekik hely a szálláson." - A fiatalasszonynak az a régi betlehemi éjszaka jutott eszébe, és a gyermek, akit a szíve alatt hordott.

A T. családban nyolc gyerek nevelkedett, akiket az apjuk igencsak kínlódva igyekezett eltartani szerény tanári fizetéséből. Éppen megvolt a szükséges - de annál semmivel sem több. Abban az évben történt, hogy összeomlott a dicső szocializmus Európa-szerte. Azazhogy éppen csak kezdett. Keletnémet menekültek áradata keresett átmeneti szállást Budapesten, hogy majd alkalomadtán innen szökjenek át nyugatnémet területre. Egy budapesti plébániaközösség befogadta őket.

A legnagyobb lány is hazahozott egy házaspárt egy pici gyerekkel. Két táskában volt az egész vagyonuk. Az apa először nyelt egy nagyot ("Csak egy hónapra!" - mondta a lánya), aztán elkészítették a helyet a jövevény családnak és szeretettel bántak velük.

Egy napon a vendégek bejelentették, hogy a többi menekülttel együtt megpróbálnak átjutni a zöldhatáron Ausztriába. Akkor már változás volt a levegőben, tudni lehetett, hogy ezeket a határsértőket nem lövik le.

- Sok szerencsét! Viel Glück! - mondta az apa, aztán kivett a szekrény mélyéből 500 osztrák schillinget. Az abszolút vésztartalékot. - Tessék. Mégse legyenek ezzel a pici gyerekkel teljesen pénz nélkül Ausztriában.

A németek könnyedén megköszönték, aztán útnak indultak. A hírek szerint átjutottak a többiekkel együtt. Később egyszer jött még tőlük egy képeslap, aztán semmi.

Hónapokkal később küldemény érkezett egy osztrák paptól, aki egy ismerőse útján hallott a sokgyerekes családról. Az apa kíváncsian nyitotta fel a borítékot. "X. település plébániája szeretettel küldi a T. családnak a mellékelt 5000 schillinget..." Le kellett ülnie a folytatáshoz.


ISTEN HÍVJA A FIAMAT

R. története sokkal régebbi, évszázados. A felső társadalmi rétegből való, tehetséges fiatalember egyértelműen érezte szívében Isten hívását. Belépett egy szerzetesrendbe, és nagy lelkesedéssel készült hivatására. Édesapja halála miatt azonban félbeszakította tanulmányait. A családi ügyek elrendezése után vissza szándékozott térni a rendbe, anyja azonban ezt helytelenítette, sőt, érzelmileg zsarolta őt. R. nem volt elég erős, hogy szembeszálljon vele. Lassan lemondott céljáról, képtelen volt ellenállni az anyai nyomásnak. Lelkiismeretével azonban nem tudott elszámolni. A feszültség elől szerencsejátékokba, rossz társaságba menekült. Lassan elzüllött. Rövid időre börtönbe került, majd súlyos beteg lett. Halála előtt nem sokkal megtért és visszafogadták a rendbe, a fogadalmat is letehette. Anyja egész életében hibáztatta magát a történtekért. A fiú végül Istenhez tért - de mennyivel szebb is lehetett volna ez a történet!

F. története még ennél is régebben kezdődött. Ő is gazdag kereskedőcsalád gyermeke volt, szülei az üzlet folytatását szánták neki. Ő egy idő után felismerte a pénzhajhászás csapdáit, és Isten hívását kezdte követni. Apja ennek a szándékának minden erejével ellenállt, botrányos jelenetek sora követte egymást. A fiú azonban nem engedett a nyomásnak, az Úrra hallgatott. Sok nehézségen kellett keresztülmennie. Szegény szerzetesként élte le életét - hatására azonban megújult az egész nyugati szerzetesség és az egyház. Most Szent Ferencként tiszteljük.

Összebogarászta:
Popovicsné Palojtay Márta

Iskola az egész életünk

Az iskolában gyakoroljuk be, hogy "senki nem sziget". Együvé tartozunk. Szükségünk van egymásra. Palkó az orosz leckét hozza, Timi a fizikához ért, Lajcsinak jó viccei vannak, Peti a tornaterem felügyelője, s Rita szállítja a legfrissebb slágerlistát... Mindenki mást csinál jól, és így csinálhatja jól a "csapat".

Vége a nyárnak. Megszűnt a szünet. Indulunk az iskolába, kelletlenül, az előírásoknak engedelmes lábbal... Aztán találkozunk az osztálytársakkal és ragyog a szemünk. Mesélünk egymásnak a nyárról. A táborokról, a külföldi útról, az esőről, amely váratlanul a nyakunkba szakadt, meg a kisgyerekről, akivel együtt lestük a fecskék fészkét. Néhány perc elegendő ahhoz, hogy várjuk a következő napot, amikor majd tovább "dumcsizhatunk", hiszen még rengeteg élmény van a tarsolyunkban.

Az ember nem Robinsonnak született. Az ember nem elég önmagának! Gárdonyi Géza mécsesnek nevezi a tanítót, aki másoknak világít, s önmaga közben elfogy. Fölemészti a munkája.

Én úgy érzem: mindannyiunknak ilyen mécsesnek kellene lennünk. Mindannyian tanítói vagyunk egymásnak... Az iskola nem csupán az a földrajzilag meghatározható hely, ahová a gyerekek tanulni járnak. Iskola az egész életünk, és mi pedagógusok és diákok vagyunk benne egyszerre.

Ezért nem mindegy, hogy hogyan szólunk a munkatársunkhoz, hogyan beszélünk a szomszédunkkal, hogyan viselkedünk a buszon, az utcán, a boltban, a hangversenyteremben vagy a szabadtéri színpadon.

Felelősek vagyunk egymásért! Minden tanévben ez a felelősség a legszebb lecke! A gyermek hajlamos arra, hogy azt a tanítót kedvelje, aki engedékeny... Csak később jön rá, hogy mennyivel többet kapott attól, aki érte volt szigorú.

Enzsöl Ellák Szeretethittan c. könyvéből

Ministránstábor - 2007

Mint minden évben, most is sor került a ministránsok számára megrendezett táborra, amely ebben az évben Kerekhegyen zajlott július 16-20. között. A tábor Kárpátalja minden római katolikus ministránsának lehetőséget nyújtott az ismerkedésre, a pihenésre, és persze szórakozásra is. A tábor fő célja minden évben az, hogy minél világosabbá tegyük az oltár melletti szolgálat fontosságát és súlyát, valamint az, hogy a fiataljaink által végzett egész évi hű szolgálatot valamilyen módon megjutalmazzuk. Fontos az oltár mellett végzett szolgálat, mert így még közelebbről átélhetjük a szentmise mélységét és szépségét, s ugyanakkor súlyos is, mert nem hasonlítható egyetlen más tevékenységhez sem.

Az idei táborba 22 ministráns jött el. Szervezése már a nyár elején megkezdődött, így a megérkezés napjától egészen a hazautazásig érdekes programmal tudtunk ministránsaink elé állni. Voltak különböző közösségi játékok, ügyességi feladatok és olyanok is, amelyekkel az oltárnál való szolgálatot és a Szentírásra vonatkozó ismereteiket is bővíthették a fiatalok. Mivel napközben igen meleg volt, úgy döntöttünk, hogy minden napra beiktatunk egy fürdést. Ezt egy helyi üdülőhely medencéjében tudtuk megoldani. Minden este a nap zárásaképpen tábortüzet rendeztünk, amely keretében szentírási és más jeleneteket kellett eljátszaniuk a fiataloknak. Ezek, és minden ilyenféle feladat, vetélkedő keretében zajlott, amelyekért pont illette a csapatokat. Első nap minden csapat tábortűzi feladata az volt, hogy válasszanak először is egy nevet, majd ezt a nevet egy jelenet keretében úgy kellett előadniuk, hogy a többi csapat kitalálja. Ezenkívül sor került beszélgetésekre is, amelyekben a fő kérdés az volt, hogy miért vállalta egyik-másik fiatal az oltárnál való szolgálatot. A beszélgetésekből az derült ki, hogy majdnem mindegyik jelenlegi ministránsunk a hitoktatója felszólítására kezdte el a ministrálást. De akadt olyan is, aki a barátja kérésére jelentkezett, így hát köszönetet szeretnék mondani minden hitoktatónak, hogy buzdításukkal az oltár szolgálatához segítik a fiataljainkat.

Összefoglalva ezt a majdnem egyheti együttlétet, azt tudom mondani, hogy mindannyian lelkiekben gazdagabban mentünk haza, és mint mindig, az a kellemes érzés töltött el bennünket, hogy nem csupán külön-külön plébániák ministránsai vagyunk, hanem egy "Valakinek" a hű gyermekei; és ez a valaki nem más, mint a mi mennyei Atyánk.