TEMPLOMAINK

Templomszentelés Csapon

Templomunk 1903-ban épült. A II. világháború végén csodával határos módon menekült meg a felrobbantástól: a visszavonuló németek aláaknázták, de egy magyar katona az utolsó pillanatban elvágta a gyújtózsinórt.

A templom belső felújítását 2007-ben kezdtük meg. A freskókat Malinovszki Ferenc kárpátaljai festőművész festette át. A városunkon átutazó turisták is igen elismerően nyilatkoztak a művész munkájáról és az egész templombelső megújításáról. Lebontottuk a régi lourdes- i barlangot, a szószéket és a Pietát is - sajnos ezek faszerkezeteit megette az idő. Az egységes stílus érdekében ezek most már kőből készültek, éppen úgy, mint a Jézus Szíve kápolnában lévő szentsír is. A kápolnát az egyik csapi hívő saját költségén újíttatta fel.

Egy másik csapi hívő pedig az új, márványból készült szembemiséző oltárnak és az ambónak a költségeit vállalta magára. Ezeket a Munkácson élő Matl Péter szobrászművész készítette.

A belső felújítást Snep Román plébános irányította a püspökség és a csapi hívek nagymértékű adományaiból.

Igazán példaértékű a csapi hívek önzetlen és nagy segítsége; különösen a Cursillót végzettek, férfiak és nők voltak mindig elérhetők és készségesek, ha segítségre volt szükség. Őket mozgatta meg legjobban a mély, szenvedélyes lelkesedés Isten és az egyház ügyei iránt. Ezért minden munkát közös imával kezdtünk, és közös hálaimával fejeztünk be. Nem sorolok fel neveket, hiszen erre nincs szükség - a Jó Isten úgyis jobban tudja, kik segítettek. Szükség volt pénzügyi adományokra és tevőleges, kétkezi segítségre is, de legjobban a hívek imáira volt szükség, hogy mindig velünk legyen az Úristen szeretete és segítsége.

Elérkezett 2009. szeptember 20-a, a csapi templom újraszentelésének nagyon várt napja. Majnek Antal püspök atya a koncelebráló papokkal és az asszisztenciával bevonult a zsúfolásig megtelt templomba, és megkezdte a szentelési szertartást. Az egyházközség kurátora ismertette a templom és a felújítás történetét, és jelképesen átadta a templomkulcsot a püspök atyának, aki ezt a plébánosnak, Snep Román atyának nyújtotta át.

A főpásztor a víz megáldása után meghintette a híveket és az új oltárt is. Majd az igeliturgia után letérdelve imádkoztuk el a Mindenszentek litániáját Pap Sándor atya vezetésével. Ezt követően a felszentelő ima következett, mely után a püspök atya megkente krizmával az oltár közepét és négy sarkát, valamint a templom falait is.

Az oltár öt, krizmával megkent helyére tették az égő parazsat, melyekre a püspök atya tömjént helyezett. A felszálló tömjénfüst és annak illata mély benyomást tett a hívekre. Ilyet valóban ritkán láthatunk. Közben a püspök atya ezt imádkozta: "Imádságunk, mint a tömjénfüst, szálljon eléd, Istenünk, és amint ezt a házat betölti a tömjénfüst illata, ugyanúgy járja át az egyházat Krisztus evangéliumának szelleme."

Ezután megtisztították és feldíszítették az oltárt. A főpásztor égő gyertyát adott a diakónus kezébe, aki ezzel meggyújtotta a gyertyákat. Ekkor kapcsoltuk be a többi fényforrást is. Ezután következett az Eucharisztia liturgiája és az ünnepélyes áldás.

A templomszentelési mise után mindenkit agapéra hívtunk meg, amelyet a csapi hívek készítettek.

Ne gyűjts itt a földön kincseket!
Ott van a szíved, hol őrzöd kincsedet.
Isten országa a te hazád.
Egyedül őt szolgáld, az ég Urát!"
Istennek legyen mindenért hála!

Berczik József
Csap

SZENTEK

Damaszkuszi Szent János

A szent egyházatya igazán rendkívüli körülmények közt támadt a Keleti Egyház számára. Korának úgyszólván minden kérdésével szembe tudott nézni, mérlegre tette őket, s a keresztény hagyomány és a teljesen korszerű tudomány alapján ítélkezett fölöttük. Annál csodálatosabb volt ez, mert élete, működése már a kereszténység területétől elszakított arab világban telt el, Damaszkuszban, ahol a világi uralkodó nem a bizánci császár, hanem az iszlám kalifa volt.

Damaszkuszi Szent Jánosról sem a pontos születési évet, sem halálának dátumát nem őrizte meg a hagyomány. Valószínűnek látszik, hogy 650 körül, tehát húsz évvel Mohamed halála után született, és 750 körül halt meg. János arab neveként a Manszur szerepelt, ami azt jelenti: "győzedelmes". Apja keresztény volt, de az arab kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nemcsak gazdag és okos, de igen jó ember is lehetett, hiszen saját fia mellett fiává fogadott egy Kozmász nevű fiút is, akit egy kalifa fogságából szabadított ki. Nagy gondot fordított arra, hogy János és fogadott fia alapos műveltséget szerezzenek. Nevelőjük egy szintén rabságból kiváltott, igen kiváló tudós szerzetes lett, aki nemcsak a görög, hanem a latin műveltséget is közvetítette számukra. Tanulmányai elvégzése után János előbb apja mellé lépett az adóügyek intézésében, majd a kalifa helytartója lett. Nem tudni, meddig, de 726- ban még Damaszkuszban lehetett, amikor a császár rendelete bálványimádásnak minősítette a szentképek tiszteletét, amivel 120 évig tartó képrombolási harc kezdődött.

János megdönthetetlen érveket tartalmazó hatalmas vitairataival beavatkozott a képrombolás elleni küzdelembe. Az egész Bizánci Birodalomban óriási megdöbbenést keltett, hogy épp a mohamedán uralom alatt álló területen emeli fel hangját a képrombolás ellen egy rendkívül képzett és tudós világi ember, ráadásul az iszlám hivatali apparátusban jelentős szerepet betöltő keresztény férfi.

Közben az új kalifa bizalmatlan lett a keresztényekkel szemben. Ezért 732-ben, lemondva világi életéről, vagyonáról, előkelő állásáról János fogadott testvérével együtt jobbnak látta elhagyni Damaszkuszt. Jeruzsálemben, a világszerte ismert Mar Szabbasz kolostorba vonultak vissza. Nem sokkal később a jeruzsálemi pátriárka, V. János mindkettejüket pappá szentelte.

Öccse később Gáza kikötőváros püspöke lett. Jánost pedig, mint a képrombolás leghatalmasabb ellenfelét, 754-ben a konstantinápolyi eretnek zsinat négyszeresen megismételt átokkal kiközösítette, s azt már csak halála után, a 787- ben Niceában megtartott egyetemes zsinat vonta vissza, elismerve Damaszkuszi Szent János érdemeit.

Élettörténete tehát hatalmas és viharos, de a képrombolók elleni küzdelem egész hatalmas életművének csak egyik epizódját jelentette. János alázatossága példaszerű volt, aminek sok próbatételben adta bizonyságát.

Élete második felét Jeruzsálemben töltötte a pátriárka tanácsadójaként, Kelet és Nyugat figyelmében egyaránt részesülő tudósként és egyházpolitikusként. Itt kezdte el írói tevékenységét is. Prédikációival és írásaival ő lett a Keleti Egyház utolsó nagy egyházdoktora. Ugyanakkor a latin és a görög nyelvű tudományosság szellemi életét együttnéző szemléletével a VIII. században ő lett a görög-latin egyetemes egyház legnagyobb dogmatikusa.

Élete végéig a tudománynak és irodalomnak élt. Legfőbb törekvése az volt, hogy a görög atyák és a zsinatok szellemi kincsét összegyűjtse. Írt munkát az eretnekségek cáfolatára, a szentek tiszteletére, dogmatikus-aszketikus gyűjteményt. Szűz Mária halálával kapcsolatban három dogmatikus beszédbe foglalta össze a mennybeviteléről szóló régi keresztény hagyományt. Fő műve egy átfogó hittankönyv: A tudás forrása, ami a keresztény hit nagyszerű összefoglalása s a középkori hittudománynak az alapja. Számtalan egyházi éneket is szerzett. Legismertebbek a temetési énekek és a húsvéti kánon. Alakja legkifejezőbb példája jelen egyháztörténetünk lényeges mondanivalójának: Krisztus nemcsak zsinati döntésekben, főpapok és uralkodók tetteiben építi Titokzatos Testét, hanem okos és alázatos emberek hithűségével és az imádkozó közösségek énekével.

Példája: dolgodat szorgalmasan végezd, ne követeld a magad dicsőségét! Halála körülményeiről semmi biztosat nem tudunk. Jeruzsálemben halt meg, valószínűleg száz év fölötti korban. 1890-ben egyházdoktorrá avatták. XIII. Leó pápa szentünk tiszteletét az egész Egyházra kiterjesztette. A beteg gyermekek és az ikonfestők védőszentje.

Összeállította:
Riskó Mariann

Eucharisztia - a barátom...

Isten szeret bennünket, Jézusban szeret. Életünket csak személyes Isten-kapcsolatunk tudja igazán fényessé tenni. Hisz maga Jézus mondta: "Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek" (Jn 15,14). A barátunkkal pedig mindent meg szoktunk osztani. A barát mindig meghallgat, tanácsot ad, vigasztal, vagy akár megdorgál. Jézus megtestesült, tanított, megváltott bennünket, és itt maradt közöttünk a kenyér és bor színe alatt.

Az Egyház a megváltottak családja. Az Egyház szolgája a felszentelt pap. Sose felejtsük el: a pap nem színész, a hívők pedig nem közönség! A liturgiában tartsuk meg a tisztaságot. A szentmise úgy tökéletes, ahogy van; nem kell hozzáadni semmit, mert tőle úgysincs több. A pap élő eszköz, akinek szolgálata által minden szentmisében megújul Krisztus kereszthalála és föltámadása.

Az Eucharisztiában maga Jézus válik jelenvalóvá. Az Egyházból lesz az Eucharisztia és az Eucharisztiából lesz az Egyház. A szentmise élteti és táplálja az Egyházat; ha nem lenne, a világ már rég összeomlott volna bűnei miatt. Az Eucharisztia a szeretet szentsége. Krisztus irántunk való szeretetből adta önmagát áldozatul mindannyiunkért. Ezt az önmagunkat odaadó szeretetet kellene Krisztustól megtanulnunk. Ő a Forrás, erőt ad a mindennapi "igen"-hez.

Felajánlom neki magamat, rábízom magamat, hagyom, hogy ő vezessen (mint ahogy a páros táncban a fiú vezeti a lányt). Amit én teszek kicsiben, azt teszi az Egyház nagyban.

Nem létezhet az Egyház Eucharisztia nélkül. Csak az Egyházban valósul meg a "Misztérium". Ő legyen az alap életünkben és közösségeinkben. De vigyázzunk: "... aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste ellen vét... tulajdon ítéletét eszi és issza" (1Kor 11,27- 29).

Az Új Hajtás múltkori számában a püspök atya kéri mindannyiunk imáját a papokért, különösen most, a papok évében. Szükségük van imáinkra, hisz az imának hatalma van. Nálunk, Szürtében havonta egy alkalommal van egész napos szentségimádás (reggel 9 és délután 5 óra között). Óránként beosztják magukat a hívek, akik szívesen jönnek, hogy Vele legyenek. Szeretnénk felhívást intézni egyházmegyénk minden kurátorához, hogy minden hónap utolsó csütörtökén 15-16 óra között tartsunk szentségimádást papjainkért! Higgyék el, az eredmény garantálva van!

Palkó Éva,
harmadrendi domonkos,
Szürte

Az életbe vezető út

Egy orvos legnehezebb feladatainak egyike valószínűleg az, hogy eldöntse, megmondja-e betegének, mennyire súlyos az állapota. Az, hogy egy beteg el tudja-e viselni a fájó és megrázó igazságot, kizárólag az illető egyéniségétől függ. Emiatt gyakran az egyszerűbb utat választottam, és eléggé könnyelműen azt tartottam jobbnak, ha elhallgatom a beteg előtt az igazságot, pontosabban azt, ami súlyos betegségének lefolyásából egyértelműen következik.

Éppen azokban az emberekben nem bíztam, akik büszkén verték a mellüket, hogy el tudják viselni az igazságot, hiszen megjárták a háborút, és nem egy ember halálának voltak szemtanúi. Az ilyen fitogtatott nagyképűség hátterében általában jókora adag bizonytalanság bújik meg.

Attól a januári naptól kezdve, amikor az idős B. asszony helyet foglalt a rendelőmben, mégis megváltoztattam elhatározásomat, hogy a páciensemnek lehetőleg nem mondom meg őszintén, hogy közeleg a halál pillanata.

Férjét ugyanis pár napja vettük fel az osztályomra. Elmondtam hát, hogy a daganata túlságosan előrehaladott állapotban van, és értelmetlen lenne megműteni, néhány hete van már csak hátra.

B. asszony tiszteletreméltó higgadtsággal fogadta közlésemet, ami kissé meglepett, mert az volt a benyomásom, hogy a házastársak között rendkívül meghitt a kapcsolat. Az asszony most szinte rezzenéstelen arccal ült előttem, és csak azt kérdezte, hogy a férjének megmondtam- e már az igazságot.

Nemmel válaszoltam, és hozzátettem, hogy talán jobb volna elhallgatni előle, már csak azért is, hogy ne gyötörje a kétség amiatt, hogyan viselkedjen ezentúl férje előtt. Szavaim azonban nem nyugtatták meg. B. asszony tiltakozott, és határozottan kijelentette: "Most azonnal elmegyek hozzá, és megmondom neki az igazat."

Munkaéveim alatt már láttam elég szószátyár asszonyt és férfit, akik csak saját érdekeikkel törődtek, ügyet sem vetve embertársaik, sőt partnerük állapotára. Hányszor megtörtént, hogy a rokonok egyegy súlyos beteget még a kórházi ágyán is az otthon adódó, jelentéktelen dolgokkal és állítólagos nehézségekkel traktáltak. B. asszonyt nem ebbe a kategóriába soroltam. Elhatározását pedig most olyan szilárdan védte, hogy valószínűleg semmivel sem lehetett volna róla lebeszélni. Egyetlen feltételként azt kértem, hogy vele mehessek a férjéhez.

Beleegyezett. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett a kórház folyosóján. Vajon milyen indítékok vezérlik most ezt az asszonyt? Kissé restelltem magam gyávaságomért, miközben ő a legnehezebb órában is becsületes és nyílt akart maradni élete párjához.

B. asszony súlyosan beteg férje ágyához lépett, megcsókolta, és szilárd hangon így szólt: - Most mondta az orvos, hogy már csak néhány hét van hátra az életedből. Intézd tehát úgy a dolgaidat, hogy minden rendben legyen, amikor elérkezik a pillanat.

Döbbenten álltam, és azt vártam, hogy a beteg B. úr kérdőn rám néz, hogy legalább a tekintetemből csekély jelét vegye annak, hogy ez nem igaz. De tévedtem. Majdnem ugyanolyan tiszta tekintettel és szilárd hangon, mint a felesége, B. úr ezt válaszolta - és én még most is hallani vélem a szavait: - Ha így áll a helyzet, akkor csak azt kívánom, hogy nagypénteken haljak meg, mint a mi Urunk.

Sok embert láttam meghalni, időseket és fiatalokat, gazdagokat és szegényeket. Át kellett adnom a halálnak azokat, akikért az utolsó másodpercig küzdöttem, akiknek a halálával minden erőmmel szembeszálltam.

Sok volt köztük a szerencsétlenül járt, akiket villogó fénnyel szállítottak kórházba, meg azok a súlyos betegek, akik a nyilvánosságtól távol, csendesen haltak meg. Egyikük sem gyakorolt azonban akkora hatást a betegek iránti kapcsolatomra, hozzáállásomra, mint ez az idős ember, aki ilyen bátorságot merített hitéből. Igen, az ő magatartása alapján változtattam meg a véleményemet, miszerint el kell titkolni a beteg előtt valós állapotát. Ma azt vallom, éppen ellenkezőleg: egyes embereknek egyenesen joguk van arra, hogy megtudják, milyenek a kilátásaik, különösen akkor, ha olyan mélyen vallásosak, mint B. úr, akinek a szemében a halál az életbe vezető utat jelentette.

Betegem 1978. március 24-én halt meg, a kora reggeli órákban, amikor a nap első sugarai a csupasz ágak fölé emelkedtek, és bejelentették nagypéntek hajnalát.

Georg Fox
Forrás: Húsvéti fényes örömünk
c. könyv

ZARÁNDOKLAT

Medugorjei imanap Zarvanicában

Október 3-án Ukrajna minden részéből - köztük Munkácsról is - több mint 3000 ember zarándokolt Zarvanicába, hogy részt vegyen az ott megrendezett medugorjei imanapon. Zarvanica egy Ternopol város melletti kis falu, a legnagyobb és legismertebb görög katolikus Mária-kegyhely Ukrajnában. Évente több százezer ember jön oda, hogy imádkozzon a zarvanicai Szűz Mária csodatevő ikonja előtt.

Október első szombatján azért jöttünk össze Zarvanicában, hogy Máriával együtt imádkozzunk, kérjünk közbenjárását, hogy tőle tanuljunk, hogyan kell szeretni, imádkozni, élni. A találkozó a medugorjei Mária-üzenetek fényében történt. Valóban úgy éreztem, hogy a Szűzanya iskolájában vagyok. Ő mindig arra segít bennünket, hogy Fiához, Jézus Krisztushoz közelebb jussunk. Mindig Őrá mutat, Hozzá vezet.

Az imanap központja a szentmise volt. Rózsafüzér imádsággal készültünk rá, utána pedig hálát adtuk a kapott kegyelmekért. Megérintettek a tanúságtételek, amiket a Medugorjéból jött vendégek mondtak el.

Mindegyik reményt, hálát, hitet ébresztett, mert Isten működése, gondviselése, szeretete volt tapasztalható ezekben a hiteles élettörténetekben. Tereza nővér a medugorjei Mária-üzenetek lényegéről beszélt. Nancy és Patrick - egy kanadai házaspár - elmondták, hogyan történt, hogy ők, akik milliomosok voltak, mindent otthagytak Krisztusért és Máriáért. A nap másik felében Gorán Csurkavics tett tanúságot, aki drogos és bűnöző volt, de Isten kegyelméből most boldog férj és négy gyermek édesapja. Az imanap szentségimádással fejeződött be.

Kárpátaljáról 5 busznyi zarándokcsoport vett részt az imanapon. Igazi zarándokút volt. Nehéz volt az utazás, de éppen emiatt még gazdagabb volt kegyelmekben. Lelkiekben gazdagodva, új erővel, Mária kezét fogva tovább zarándokolunk az égi cél felé...

Petenko Miron diakónus

A bölcsőtől a koporsóig

Látogatás II. Rákóczi Ferenc szlovákiai emlékhelyein

Ragyogó napsütésben indult a Beregszászi Ifjúsági Rákóczi Szervezet Szlovákiába, a fejedelem ottani emlékhelyeire. Utunk Borsival kezdődött. Elhelyeztük koszorúnkat a kastély parkjában lévő csodálatos Rákóczimellszobornál, ahol az idegenvezető tanár úr rögtön a szobor talapzatára, a fő helyre tette. Elénekeltük a Himnuszt. A borsi földszintes kastély IV. Béla király idejében épült 1264-ben. 1615-ben Lorántffy Mihály birtokolta. Az ő révén örökölte a Rákóczi család, Lorántffy Zsuzsanna és I. Rákóczi György házasságának létrejöttével. Ekkor élte fénykorát a borsi várkastély, ebben az időben építették rá az emeletet is. II. Rákóczi Ferenc itt látta meg a napvilágot, az északnyugati bástyaszobában. A fejedelem ezt a helyet Vallomásaiban palotának nevezi.

Így emlékezik: "Te istállóban születtél, én meg palotában... Szüleid szegények, az enyémek fejedelmek...

1676. március 27-én a mi házunk borsi kastélyában vezettél be engem ezen nyomorúságos életbe." Így sóhajt fel a nagy fejedelem Istenhez, élete alkonyán írt önvallomásában. A kastélyban kilenc szobát újítottak fel - legértékesebb az az emlékszoba, ahol a későbbi fejedelem bölcsője van kiállítva. A kastély közelében még megvan az a kis kápolna, ahol II. Rákóczi Ferencet megkeresztelték.

Utunk ezután a nagy múltú királyi városba, Kassára vezetett. A város történelmi magvában, a sok más kulturális műemlék között fő helyet foglal el a Szent Erzsébet székesegyház.

Itt található a II. Rákóczi Ferenc megdicsőülését ábrázoló falfestmény. Az altemplomban 1906-ban helyezték el II. Rákóczi Ferencnek, édesanyjának, Zrínyi Ilonának és társainak földi maradványait, melyeket Törökországból szállítottak haza.

Rákóczi kőkoporsójára tettük le, főhajtásunk kíséretében, koszorúnkat és elmondtunk egy imát.

Kassa központjában megnéztük a Nagyságos Fejedelem rodostói házának hű mását, előtte a teljesalakos Rákóczi-szoborral.

Utolsó állomásunk "Krasznahorka büszke vára" volt. Egy különálló sziklatömbön fekszik, mint a mi munkácsi várunk, messziről hasonlít is rá. Az utolsó néhány száz métert úgy tettük meg, mintha falra kapaszkodtunk volna.

Köszönjük szépen Pándy-Szekeres Dávid tanár úrnak az anyagi hozzájárulást, Borbély Ibolya tanárnőnek pedig az ügyes szervezést. Így jött létre csodálatos hagyományőrző utunk, melynek emlékeiből erőt merítünk az Ifjúsági Szervezet további működéséhez.

Borbély Zsuzsanna,
a Beregszászi Járási Rákóczi
Szövetség Ifjúsági Szervezetének elnöke

CSALÁD

Evangéliumi jótanácsok - a családban?

Az evangéliumi jótanácsokról - tisztaság, szegénység és engedelmesség - azonnal a szerzetesek jutnak eszünkbe. Ami nem is csoda, hiszen ők azok, akik hangsúlyozottan és különleges formában e szerint élnek. Jézus azonban nem kizárólag az egyházi embereknek szokta a jó tanácsait osztogatni. Ha valamiről, főleg pedig az életvitelről Jézus tanácsot ad, azt azért adja, hogy szebb legyen az életünk. Nem csak a men.- nyei, már a földi is. Ismeri az emberi lelket, tudja, hol vannak a buktatók, ezektől próbál megóvni. Gondoljuk most át az evangéliumi tanácsokat - tisztaság, szegénység, engedelmesség - a nem egyházi személyek szempontjából - miért jó ez nekünk? Nézzük először a középsőt!

Szegénység

Melyik háziasszony fejében nem fordult már meg: mennyivel egyszerűbb lenne az élet kevesebb holmival - a sok ruha, edény, kacat rendben tartása minden szabad idejét felemészti. Személy szerint rengeteget törtem a fejem azon, mitől volt több idejük régen az asszonyoknak, amikor még nem voltak háztartási gépek, készen megvásárolható termékek. Bár a mai napig nem tudom ezt teljesen megmagyarázni, arra jutottam, hogy sokkal egyszerűbben éltek, kevesebb holmijuk volt és kisebb igényeik. Persze tény, hogy bizonyos fokig alkalmazkodni kell a mai világhoz, nem lehet akármilyen ruhában elküldeni a gyerekeket az iskolába stb. De sokszor esünk bele abba a csapdába, hogy "a családért, a gyerekért" dolgozva már csak a napi teendők ellátásával, a "szint" fenntartásához szükséges pénz előteremtésével foglalkozunk, és nem vesszük észre, hogy a lényeg marad ki az életünkből. Állítólag a családért dolgozunk, csak éppen rájuk nincs időnk.

Sok családban ezért nem születnek kistestvérek sem - mert egy kisgyerek sokba kerül. Ha mindenáron új bababútort, babakocsit, márkás gyerekruhát akarunk biztosítani neki, akkor tényleg. De valljuk be, mindez inkább a szülők játékszere, mint a kisbaba igénye! Nagycsaládi tapasztalataink szerint azt a kevés dolgot, ami egy kicsi ellátásához tényleg szükséges, kölcsön lehet kapni az ismerősöktől, rokonoktól, de a nagyobb testvértől is rengeteg minden átörökíthető. A másik érv, hogy a nagynak tudják biztosítani a "megfelelő szintet". Pedig a legtöbb gyereknek az is megfelelő, ha használt ruhába öltöztetik - bár szívós munkával rá lehet szoktatni, hogy csak a drága holmikat tartsa megfelelőnek -, és sok gyerek szívesen elcserélné drága játékait egy testvérre, vagy egyszerűen csak arra, hogy a szüleinek legyen ideje odafigyelni rá, beszélgetni, kirándulni vele: egyszóval élni. És persze, hogy legyen ideje a szüleinek egymásra is, mert attól lesz jó hangulatú és egészséges a család.

Ide kívánkozik még a nálunk olyannyira elterjedt külföldi munkavállalás is. Egészen biztos, hogy - ha csak nem konkrétan éhezésről van szó - sokkal jobb a gyerekeknek és a házastársaknak is, ha nehéz körülmények között, de együtt van a család, mint ha az apa és férj hiányzik a családból, jelenlétét a havonta érkező pénzküldemények helyettesítik, és a néha rövid időre hazaérkező családfő már alig találja a helyét az övéi között, akik már rég berendezkedtek a nélküle való életre.

A családnak ezt az "önkéntes felszámolását" - mert meggyőződésem, hogy erről van szó - csak igen súlyos körülmények indokolhatják, még ha csak ideiglenesre tervezett lépésről van is szó. Kedves ismerőseim hoztak az esküvőjük előtt olyan döntést, hogy semmi olyan munkát nem vállalnak el, ami három hétnél többre elválasztaná őket egymástól, olyat is csak ritkán. Bár elszalasztottak emiatt "értékes" lehetőségeket, jól működő családjuk van, és noha anyagi problémákkal gyakran küzdenek, sokan irigylik őket.

Végül egy elgondolkodtató történet: Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.

- Nos, mit gondolsz erről az útról?

- Nagyon jó volt, Apa!

- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?

- Igen.

- És mit láttál meg mindebből?

- Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:

- Köszönöm, Apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk!

Popovicsné Palojtay Márta
(Folytatjuk)

MESE

A kalózok kincse

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kalóz: Jobbszem, Balkéz és Félláb. Egy feketevitorlás kalózhajón éltek, és békésen fosztogatták az óceán többi hajóját. Így teltek az évek, míg egy este Jobbszem megszólalt:

- Kedves testvéreim, Balkéz és Félláb! Eleget fosztogattunk már.

- Eleget fosztogattunk! Eleget! - helyeselt a másik kettő.

- Kezdjünk új életet! - folytatta Jobbszem.

- Keressük meg a Kopaszkalóz-szigetet, ássuk ki a titkos kincset, aztán telepedjünk le, és éljünk úgy, mint a rendes emberek.

- Jól van! - mondta a másik kettő. Mikor ezt így megbeszélték, bevonták a fekete vitorlát, és fölhúzták a fehéret. Megfordították a hajót, s elindultak Nyugat felé, hogy megkeressék a Kopaszkalózszigetet.

Hetvenhét nap hajóztak, hetvenhét hajóval találkoztak. A hetvennyolcadikat megszólították:

- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?

- Halihó! Erre nincs! - válaszolták a hajóról.

Megfordult erre Jobbszem, Balkéz és Félláb. Tovább vitorláztak Dél felé. Hétszázhetvenhét nap hajóztak, hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétszázhetvennyolcadikat megszólították:

- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?

- Halihó! Erre nincs! - válaszolták a hajóról. Újból megfordult Jobbszem, Balkéz és Félláb. Tovább vitorláztak Kelet felé. Hétezer-hétszázhetvenhét napig hajóztak, hétezer-hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétezer-hétszázhetvennyolcadikat megszólították:

- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?

- Halihó! Erre van, erre! Mi is éppen oda tartunk! - válaszolták a hajóról.

- Megálljatok!! - kiáltotta Jobbszem, Balkéz és Félláb.

- A Kopaszkalóz-sziget a kalózoké!

- Tudjuk! Azért megyünk oda!

Akkor látta Jobbszem, hogy a hétezer-hétszázhetvennyolcadik hajó vitorláján halálfej és lábszárcsont éktelenkedik.

- Kalózhajó! - mordult Balkéz, és megragadta mordályát.

- Kalózhajó! - füstölt Félláb, és nagyot koppantott a falábával. Akkor már rájuk is csaptak a kalózok.

- A jobbszárny az enyém! - kiáltotta Jobbszem, és aprította a jobbról zúduló kalózokat, mint a fodros káposztát.

- A balszárny az enyém! - harsogott Balkéz, és püfölte a balról érkező támadókat, mint a tollasvánkost.

- A közepe az enyém! - koppantott a falábával Félláb, és elsütötte a nagyágyút, bele a közepébe.

Vad csata kezdődött. Villogtak a szablyák, suhantak a tőrök, puffogtak a pisztolyok, dörgött az ágyú. Hétszer hét kalózt szerelt le a jobb oldalon Jobbszem, hétszer hetet vert vissza a bal oldalon Balkéz, és hétszer hetet teremtett oda a középen Félláb. Megzavarodtak a kalózok: csak nem bánik el velük világ csúfjára három hitvány hajóslegény? Honnan is sejthették volna, hogy az a három hitvány hajóslegény nem más, mint Jobbszem, Balkéz és Félláb, az óceán rémei! Jobban ismerték ők hárman a kalózhuncutságokat, mint a világ összes kalóza együttvéve! Addig-addig, míg a támadók szégyenszemre szedték az irhájukat, s az első széllel elszeleltek.

Jobbszem, Balkéz és Félláb győztesen kötött ki a Kopaszkalóz-szigeten. Úgy léptek a lakatlan földre, mint akik hazaérkeztek. Körös-körül kietlen kopárság fogadta őket. Ásót fogtak, és izgatottan keresni kezdték a titkos kincset. Estére felásták a sziget egynegyedét.

Reggelre felásták a sziget felét. Másnap estére felásták az egész szigetet. Az utolsó sziklakő alatt végre egy pántos vasládát leltek.

- Nyisd ki! - tolta oda Jobbszem Balkéznek.

- Nyisd ki te! - tolta tovább Balkéz Féllábnak.

- Nyisd ki te! - tolta vissza Félláb Jobbszemnek.

Jobbszem a kalózkésével meg egy jókora kővel leverte a hét lakatot a vasládáról. Balkéz felnyitotta a tetejét. Félláb belenézett.

- Mi ez?! - üvöltötte csalódottan. - Hol az arany?! Hol a rubint?! Hol a gyémánt?! - Nagy halom sárgás magot szórt a ládából a földre. A mag szaporán szállt a szélben. - Hiszen ez búza! Ó jaj! - jajgatott Balkéz.

- Búza! Közönséges búza! - tépte haját Félláb.

Bánatukban, hogy kincs helyett búzát találtak, szétszórták a magot a Kopaszkalóz-szigeten. Aztán elvackolták magukat, és kimerülten aludtak hét nap, hét éjszaka. Látni sem akarták a világot.

Nyolcadik reggel arra ébredtek, hogy a kietlen Kopaszkalóz-sziget kizöldült. A szétszórt búzamag kihajtott, szárba szökkent, és zöldellt, mint a smaragd.

- Lehet, hogy mégiscsak kincset találtunk? - csodálkozott Jobbszem.

- Ebből még kenyeret sütünk! - toppantott Félláb.

Még aznap partra vontatták a hajót, házat eszkábáltak belőle, és azóta Jobbszem, Balkéz és Félláb a sziget urai. A sziget sem kopár többé, mert a három barát minden évben elveti és learatja a titkos kincset, melyet a búzaszemben leltek meg. Aki kalózkenyeret akar enni, keresse meg őket!