Ma 2018. augusztus 18., szombat, Ilona napja van. Holnap Huba napja lesz.

Jézus él!

2018. 3. szám XXIII évfolyam

Feltamadas2Majd kétezer éve már, hogy Jeruzsálem városában dráma játszódott le, egyedüli dráma, melyhez hasonlót soha szem nem látott, fül nem hallott, s emberi értelem fel nem fogott.

Azóta is, évről évre hallatszik a kiáltás, felzendül az ének: Krisztus feltámadott! Azóta is ünneplés folyik, napkelettől napnyugatig, az éjszakákban újra és újra tűz gyullad, s ahogy a fénye terjed, terjed az üzenet: Krisztus feltámadott! Az éneket halljuk, a fényt látjuk, de értjük a hírt? Mit jelent a hír?

Krisztus feltámadott! Jézust, a názáreti prófétát megölték: tömegek hallották elítélését, százak látták kínlódását a kereszten. A végén halálát egy római katona bizonyította azzal, hogy oldalába lándzsát szúrt; vér és víz folyt ki a testéből. De harmadnapon jött a váratlan hír: él a halott! Jézus feltámadott! Ilyen hírnek nincs párja a történelemben. De a legmeglepőbb hír is elveszítheti az erejét: a megszokás megöli a csodálkozást. Közöttünk is ott van ez a veszély. Mivel ezzel a hittel nőttünk fel, ezt ismételtük a hitvallásban, a hír mindennapivá lett, jelentőségét nem vesszük többé észre. Szívünk-lelkünk nem figyel a tartalomra; a dráma nem ragadja meg egész valónkat.

Van-e mód arra, hogy kétezer év távlatából frissen átéljük az eseményeket, részt vegyünk az isteni színjátékban, nem mint megfigyelők, hanem mint élő-érző szereplők? Van-e mód arra, hogy most, ebben a húsvéti időben, a Feltámadott átformálja szívünket, lelkünket?!

Menjünk tehát képzeletben Jeruzsálembe. Ott lehetünk a szomorú szombaton. A város nyugodt. A szenvedélyes tömeg szétszóródott: megkapták, amit akartak. A tanítványok rejtőznek – vagy céltalanul keseregnek. Reményük összeomlott. Három éve azt hitték, hogy megtalálták a Messiást; vele voltak, vándoroltak, egy tálból ettek vele – hallgatták a szavait és várták az ígéret országát.

A Messiás a szombat előtti napon meghalt, megölték. Most fekszik a sírban. Hova lettek az ígéretei?

A hűséges asszonyok, akik követték a Fájdalmak Emberét a kivégzés helyére, a halott testnek tisztességes ellátására készülnek, kenettel, fűszerekkel és tiszta lepellel. Ez minden, amit adni tudnak a Tanítónak, akit tiszteltek, szolgáltak, szerettek.

Szombaton, Jeruzsálemben, a nép ujjongva ünnepli Izrael szabadulását az egyiptomi fogságból. Jézus követői egyedül vannak, szomorúság önti el őket.

Nem nehéz nekünk, ha időben és térben messze is vagyunk tőlük, megérteni Jézus tanítványait: asszonyokat, férfiakat – siralmas bánatukat. Mi is tragikus világban élünk. Az ünnepeink nem gond nélküliek. Háborúk tépik a nemzeteket, nyugtalanság kínozza az embereket. Jézus követői ma is szenvednek – hányszor szóródnak széjjel! A mi reményünk is próbára van téve: néha mintha kihalóban lenne... Mi is kérdezzük: hol van a Megváltó?

De a mi napjainkban is, ma is felzeng a hír: Jézus feltámadott! Mi az, hogy „él a halott"? Ha valaki meghalt, vér és víz folyt az oldalából, életre kelhet újra? Mit jelent, hogy „Halál és élet titokzatos harcban voltak: Az élet ura elesett és meghalt. De a halott feltámadott, Égnek és földnek ura."

A feltámadás pillanatát emberi szem nem látta. A szót, amely a halottat életre keltette, emberi fül nem hallotta. De jelek voltak az üres sírban. Ha a Feltámadás értelmét keressük, először ezekhez a jelekhez kell fordulnunk. A felkelő nap hatalmát nem az fogja fel legjobban, aki a napba néz, hanem aki figyeli, hogyan kel életre a természet fényben és erőben. Mi történt a sírkertben?

A nagy kő, a határkő, ami a halál világát elzárta az élők országától, nincs többé a helyén. A sír nyitott. Kívül még hajnalodik, de a sírban már fény van. Titokzatos hangok az „ÉLŐ"-ről beszélnek – aki azonban nincs ott. A véres halotti lepel, ami a sebzett testet takarta, ott fekszik tisztán, fehéren, rendben, összehajtva.

Titokzatos jelek a sírban életről beszélnek. A feltámadott ereje és fénye a halotti kamrát megérintette. Mi ez? Új teremtés? Emlékszünk az Írások kezdetére? Isten mondta: „Legyen világosság!" És lett világosság. Most Isten mondta: „Legyen élet!" A természet engedelmeskedett, és a sírból élet fakadt. Ki az, aki parancsol a nagy kőnek, megtöri a sír némaságát, fényt ont a sötétségbe, erőt a gyengeségbe? Ki az, aki életre kelti a halottat? Titokzatos jelek vannak az üres sírban. De nem elég a sírba nézni. Hol vannak Jézus követői? Mit láttak? Mit hallottak? Kivel találkoztak?

Az asszonyok a sírhoz értek, szomorúan, hozva a halottnak szánt keneteket és fűszereket. De ahogy a sírboltba léptek, ismeretlen új világban találták magukat. Új teremtés vette körül őket. Idegenek voltak isteni titkok országában. Testüket-lelküket félelem járta át. Emberi szegénységük isteni gazdagsággal találkozott: időre volt szükség, hogy valamit értsenek belőle. Reszketve kezdték felfogni, hogy kenetre és fűszerre nem volt többé szükség: a halott eltűnt, a sír életről beszélt. Félve, boldogan elfogadták a küldetést: „Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt. ... Menjetek el, s mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába." Az asszonyok isteni titok hordozójává lettek, remegve és csodálva vitték a hírt Péternek meg a többinek (lásd Mk 16). És a tanítványok?

Két tanítvány, akik reméltek, hogy a názáreti Jézus lesz Izrael szabadítója, tanúi voltak a pénteki eseményeknek. Harmadnap reggel reményvesztetten úton voltak Emmauszba – nehéz szívvel, búsongó arccal. Egy vándorral találkoztak, akinek elmondták bánatukat. Ahogy az útitárs elkezdte nekik az Írásokat magyarázni, a szívük felmelegedett. Meghívták tehát, hogy maradjon velük a szálláson. Az étkezés idejében a vendég kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, nekik adta – s a két tanítvány szeme kinyílt: meglátták, felfogták, megismerték a Feltámadottat.

Új értelemet és új szívet kaptak. Nem ők keresték a Feltámadottat, Jézus ment utánuk – Emmauszba. Hasonló módon történt a többi tanítvánnyal is: Jézus kereste őket.

Jézus visszatért az alvilágból, feltámadott: új útra indult: keresi és gyűjti szétszórt híveit. A Feltámadott földi zarándoklata? Ki hallott még ilyet?

Máriát a sírnál találta. A két tanítványt az emmauszi úton. A félő és rejtőző tizenegy apostolt a városban lepte meg; bezárt ajtó nem volt akadály neki. Később Galileában a tó partján érte el őket; nézte munkájukat, segítette őket, velük étkezett. Végül, utoljára, Sault dobta le lováról a damaszkuszi úton.

Az alázatos Feltámadott visszajött, hogy egybegyűjtse szétszórt híveit. Formálódott a jövő egyháza.

Jézus megjelenései a Feltámadás értelméről beszélnek. Emmanuel, Isten velünk. Azért támadt fel, hogy velünk legyen. Itt van a mi világunkban, nevükön hívja a megtört szívűeket, képességet ad nekik, hogy értsék az Írásokat. Erőt önt beléjük, hogy vigyék a jó hírt a világ végéig.

Nem a tanítványok találták meg a Feltámadottat, a Feltámadott kereste meg őket. Akinek ő kinyilatkoztatta magát, új életre kelt – meg akkor is, ha halandó maradt a teste.

(...)

A feltámadás nem elmúlt esemény: Krisztus él. Nem kell többé Jeruzsálembe mennünk, még képzeletben sem, mert a Feltámadás jelen esemény. A Feltámadott itt van közöttünk. Mint egykor régen, ma is keresi és gyűjti híveit. Ki tudná elsorolni a modern idők vértanúit, akiket nevükön szólított és válaszul életüket adták érte? Emlékezzünk Maximilián Kolbéra, aki csendesen énekelt a híveivel az éhség bunkerében. A föld kereksége teli van hitvallókkal, akik viszik a jó hírt, mint valamikor a hűséges asszonyok vitték azt Jeruzsálembe. Valahol, valamikor ezeket a modern hírnököket is meglepték titokzatos hangok, amik az ÉLŐ-ről beszéltek. Kalkuttai Teréz anya egy volt közülük; amerre járt, személyiségével prédikált. De nem csak a híresekre kell gondolnunk, Jézus ismeretlen szolgái és szolgálói mindenfelé járnak: családi házakban, iskolatermekben, kórházi szobákban, kutatóintézetekben, óvodákban, boltokban, gyárakban – mindenütt –, mert nincsen bezárt ajtó a feltámadott előtt.

A Feltámadott él és keresi a híveit, hogy nevükön szólítsa őket... Gyűjti az asszonyokat és férfiakat, hogy az egyházát építse... Hogy valaki a Feltámadottat megismerje, találkoznia kell vele. AKI ÉL, itt jár közöttünk.

Örsy László SJ írása a Vigília újság 2006. húsvéti számából

 
Keresés
Archívum
Statisztika
Eddigi látogatók száma: : 1764597
Új Hajtás - római katolikus havilap
Jelenleg a honlapon
Oldalainkat 191 vendég böngészi