SZENTEK

Szent Ilona, avagy Szent Heléna

Heléna a keresztény ókor végén, 250 körül született. Szent Ambrustól tudjuk, hogy apjának vendéglője volt a kisázsiai Nikomédiai-öböl partján fekvő Drepanum közelében, a kikövezett római útvonal mentén. Feljegyezték, hogy a szép Heléna is apja postavendéglőjében dolgozott. Itt ismerte meg és vette feleségül Constantius Clorus, aki később császár lett. Ekkor, mintegy húszévi házasság után, eltaszította magától fia, Konstantin anyját, a vendéglős lányát, és feleségül vette Maximianus császár mostohalányát, Teodórát.

Heléna fia, Konstantin 307-ben Nagy Konstantin néven társuralkodója lett a Római Birodalomnak.

Maga mellé vette édesanyját a császári udvarba, megajándékozta a császárné címmel, szabad rendelkezési jogot adott a kincstár felett, s Heléna képét verette rá a pénzérmékre is. A császárnő helyzetét arra használta, hogy utazásai során mindenütt törődött a szegényekkel, sokakat kiszabadított a börtönből és a bányából, másokat visszahívatott a számkivetésből.

Nem tudjuk, mikor tért meg, de azt igen, hogy példaszerű keresztény életet élt az erények és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával.

Egyes források szerint a fia térítette meg, ezzel szemben Szent Ambrus Konstantin megtérítését tulajdonítja anyjának. Szerinte Heléna sokszor egyszerű ruhában vegyült el a hívők között, így vett részt a liturgiában, máskor szegényeket hívott meg asztalához, és saját kezűleg szolgált föl nekik.

Nem sokkal császárrá koronázása után fia, Konstantin egyik csatája előtt látomásban a Szent Keresztet látta, rajta a következő felirattal: "E jelben győzni fogsz!". Parancsára olyan keresztet kovácsoltak, amilyet látomása során látott és azt vitték a sereg előtt. Isten segítségével Konstantin fényes győzelmet aratott a számbelileg erősebb ellenség felett.

Ezt követően a 313-ban kiadott milánói rendeletével a kereszténység megszűnt üldözött vallásnak lenni.

Uralkodása során Konstantin számos emberséges döntést hozott: megtiltotta a keresztre feszítést, a véres cirkuszi játékokat, a gyermekek kitevését, a velük való kereskedelmet, az ágyasságot, a rabszolgák meggyilkolását. E rendelkezéseivel a keresztény erkölcs követelményeit juttatta érvényre a birodalmi törvényekben.

Ugyanakkor Konstantin uralma védelmében családján belül gyilkosságok egész sorát elkövette. 326-ban, a 80 év körüli Heléna egyszerű sötétbarna ruhát öltve, fiáért engesztelő szentföldi zarándokútra indult. Végiglátogatta Palesztina szent helyeit, és templomokat építtetett Betlehemben az Úr születésének helye fölé és az Olajfák-hegyén a Mennybemenetel helyén. A hagyomány szerint Jeruzsálemben a Golgotán Heléna égi jelet kapott, és sürgetésére a mélyben - egy sziklaüregben - megtalálták a Szent Keresztet és a szenvedés más eszközeit is. A helyet sem volt könnyű megtalálni, mert a keresztényüldözések idején egy pogány szentély épült fel a Koponyahelyen. Krisztus keresztjét sem lehetett megkülönböztetni a két lator keresztjétől. A Szent Keresztet végül Makariosz, Jeruzsálem akkori püspökének segítségével tudták kiválasztani. Javaslatára és imájával a kereszteket egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő asszonyhoz vitték el, és azon keresztet, melynek érintésére amaz mindjárt meggyógyult, nyilvánították Jézus keresztjének.

A császárné e jel láttán s fogadalmának megfelelően a feltárás helyén, ragyogó templomot építtetett. A Szent Kereszt egy részét ezüst tokba foglaltatva ott hagyta Jeruzsálemben, és jámborságának egy másik jelét is a városban hagyta.

Meghívta ebédre az Istennek szentelt szüzeket, szolgálóruhát öltött és maga szolgált föl nekik. A földkerekség parancsoló urának édesanyja Krisztus szolgálóinak szolgálója lett.

A császárné a kereszt másik részét Rómába vitette, abba a palotába, mely halála után épült át Santa Croce in Gerusalemme bazilikává, a Szent Kereszt első templomává a földön. A szegeket pedig, melyekkel Jézus testét a fára szegezték, Heléna elvitte a fiának, aki zablát és sisakot készíttetett belőlük, és hadviselés közben használta.

Heléna szentföldi zarándoklata után még három évet élt, s a Kereszten Függőhöz imádkozott nagy bűnös fiáért. Majd Rómából nagy betegen elindult az akkor már Konstantinápolyban székelő fia felé, de már nem találkozhattak: útközben érte a halál, 327-ben, 80 éves korában. Konstantin Rómába vitette holttestét, és roppant pompával temette el. Szent Ambrus szent emlékezetű nagyasszonynak mondja.

Imái, engesztelései nem voltak eredménytelenek: Konstantin, aki 337- ben halt meg, halála előtt felvette a keresztséget.

Összeállította:
Riskó Mariann

A pápa Afrikában

XVI. Benedek pápa március 18-23. között apostoli látogatást tett Afrikában. Útja során Kamerunt és Angolát kereste fel. Az alábbiakban betekintést nyújtunk a hatnapos program legfontosabb mozzanataiba.

Missziós üzenet Angolának Március 21-én, szombaton délelőtt XVI. Benedek pápa szentmisét mutatott be az angolai főváros Szent Pálról elnevezett templomában. A szertartáson angolai és Sao Tomé-i püspökök, papok, valamint lelkiségi mozgalmak képviselői és katekéták vettek részt.

"Nagy öröm tölt el, hogy itt lehetek ma veletek, akik munkatársaim vagytok az Úr szőlőjében", ahol azért dolgozunk, hogy elkészítsük az isteni irgalom borát és balzsamként öntsük azoknak az embereknek a sebeire, akik oly sokat szenvedtek - mondta beszédében a Szentatya.

Ma rajtatok múlik - folytatta a pápa -, hogy a Feltámadt Krisztusban való hitet felajánljátok honfitársaitoknak. Sokan közülük még rosszindulatú és fenyegető szellemek félelmében élnek.

Vannak, akik még az utcagyerekeket és az időseket is elítélik, mert varázslóknak tartják őket. Ki megy el közéjük, hogy hirdesse nekik Krisztust, aki a halál és minden sötét hatalom fölött győzedelmeskedett? Lehet, hogy lesznek, akik tiltakoznak: Miért nem hagyjuk őket békén? Nekik is igazuk van és nekünk is. Éljünk mindannyian békében, hagyjunk mindenkit olyannak, amilyenek. Azonban ha meg vagyunk győződve és megtapasztaltuk, hogy Krisztus nélkül hiányzik valami az életünkből, nyugodtak lehetünk afelől, hogy nem követünk el igazságtalanságot, ha bemutatjuk nekik Krisztust és így felkínáljuk számukra a lehetőséget, hogy igazán önmaguk lehessenek és örülhessenek új életüknek. Igen, ezt kell tennünk. Kötelességünk, hogy mindenkinek felajánljuk az örök élet elérésének útját - hangsúlyozta a pápa, majd ezekkel a szavakkal zárta beszédét: Engedjük, hogy az emberi szegénység találkozzon az isteni irgalmassággal!

A jövő bennetek van - Benedek pápa találkozása angolai fiatalokkal Afrikai apostoli látogatásának ötödik napján, március 22-én, szombat délután a Szentatya több ezer fiatallal találkozott a luandai Coqueiros Stadionban. Hozzájuk intézett beszédében Benedek pápa arra bátorította a fiatalokat, hogy Istennel építsék jövőjüket.

Beszédében Benedek pápa külön szólt azokhoz a fiatalokhoz, akik a háború során elvesztették rokonaikat, barátaikat, súlyos sérüléseket szenvedtek vagy mozgáskorlátozottá váltak. "Nem nehéz elképzelni a sötét felhőket, amelyek még mindig árnyékot vetnek reményeitekre és álmaitokra." János apostol szavaival bátorította őket: "Ne legyen nyugtalan a szívetek!" (Jn 14,1-2) A megújulás belülről indul meg - mondta a pápa -, s a mennyből kaptok erőt hozzá.

A magvetőről szóló példabeszédből idézve a pápa a fiatalokat magokhoz hasonlította, amelyekbe Isten a jövőt ültette. "Magok vagytok, amelyeket Isten vetett el a világban, magok, amelyekben mennyből fakadó erő van, a Szentlélek ereje. (...) A jövő formálásának hatalma bennetek van!"

Benedek pápa arra buzdította a fiatalokat, hogy minden bizonytalanság ellenére, amely még körülveszi őket, ne féljenek határozott döntéseket hozni. "Legyetek bátrak, merjetek határozottan dönteni, mert a valóságban csupán ezek a döntések nem rombolják le szabadságotokat, hanem a jó irányba vezetnek, segítve a továbbhaladásban és olyan dolgok elérésében, amelyek valóban megérik a fáradságot ebben az életben." "Nincs kétség afelől, hogy az élet csak akkor éri meg a fáradságot, ha bátrak vagytok, készen vagytok a kalandra, ha bíztok Istenben, aki soha nem hagy el benneteket." Beszéde végén a Szentatya arra hívta az angolai fiatalokat, hogy engedjék szabadon a Szentlélek bennük rejlő hatalmát, mert csupán így éri meg élni.

"Keljetek fel és induljatok!" - pápai szentmise Angolában Afrikai látogatásának utolsó előtti napján Benedek pápa szentmisét mutatott be Angolában. Rendőrségi adatok szerint a szabadtéren tartott szentmisén körülbelül egymillió ember vett részt. Szentbeszédében a pápa kiengesztelődésre, békére és igazságosságra hívta a kontinens lakóit.

A polgárháborúk, a gyűlölet és a bosszú pusztításai után Afrikának egy jobb jövőért kell dolgoznia - fogalmazott a Szentatya. Angolában és sok más afrikai államban a polgárháború nemcsak szörnyű anyagi károkat okozott, hanem családokat, közösségeket szakított szét, és reményeket döntött romba. "A gonosz sötét fellegei tragikus módon elhomályosították Afrikát."

- Gondoljunk a háborúkra, a törzsi villongásokra, az etnikai konfliktusokra, a kapzsiságra, amelyek összetörték az emberek szívét, rabszolgaságba taszították a szegényeket és elrabolták a jövő generáció javait - folytatta a pápa.

Az Evangélium arra tanít bennünket, hogy csak a kiengesztelődés, az igazi kiengesztelődés hozhatja meg a megtérés, az új gondolkodásmód gyümölcseit. Csak Isten szeretetének ereje változtathatja meg a szívünket és győzhet a bűn és a megosztottság felett, csak Isten kegyelméből kaphatunk új szívet. [...] Azért jöttem Afrikába, hogy a megbocsátás, a remény és a Krisztusban való új élet üzenetét hirdessem nektek.

Arra kérlek benneteket, imádkozzatok azért, hogy ezen a hatalmas kontinensen minden keresztény megtapasztalhassa Isten irgalmas szeretetének gyógyító erejét.

Benedek pápa felemelte szavát az abortusz, a hamis utópiák és a kábítószerfogyasztás ellen, és arra buzdította a híveket, hogy ne hagyják meggyengülni a házasság és a család intézményét. Ezek a rosszak az önzésből származnak, amely elszigeteli az egyes embert, szétszakítja a családokat és összerombolja a nagylelkűség és az önmegtagadás lelkületét.

Mindez elkerülhetetlenül a hedonizmushoz, a drogokhoz, a szexuális felelőtlenséghez, a házasság meggyengüléséhez, a családok megroppanásához és az emberi élet abortusz általi elpusztításához vezet.

Afrika összes fiataljához így szólt a pápa: Ti vagytok országaitok jövője, egy jobb holnap ígérete. Növekedjetek a Krisztussal való barátságban, aki az út, az igazság és az élet. A pápa arra biztatta a fiatalokat, hogy evangelizálják társaikat és példaadásukkal vezessék el őket az Evangéliumhoz.

Az új életet apró gesztusokkal kell elkezdeni - hangsúlyozta Benedek pápa. A keresztényeknek meg kell mutatniuk, hogy szeretik felebarátaikat fajra, etnikumra vagy nyelvre való tekintet nélkül. A szentmise első olvasmányára (2Krón 36,23) utalva a pápa felhívást intézett az angolaiakhoz és az Afrika déli részén élő népekhez: "Keljetek fel, induljatok! Nézzetek teljes bizalommal a jövőbe, bízzatok Isten ígéreteiben és éljetek az Ő igazságában!" Így lehet a jövő generációinak a tartós kiengesztelődést, az igazságosságot és a békét örökül hagyni.

Magyar Kurír

A Magyar Kurír hírei alapján

A húsvéti szent három nap történéseiről

A húsvéti szent három nap órái a keresztény reménység középpontját alkotják.

Miközben végéhez közeledik a nagyböjti időszak, amely hamvazószerdán kezdődött el, a nagyszerdai liturgia már bevezet bennünket az elkövetkező napok drámai légkörébe, amelyet Krisztus kínszenvedésének és halálának emléke hat át. Az aznapi liturgiában ugyanis az evangélista azt a rövid párbeszédet tárja elénk, amelyre az utolsó vacsora termében került sor Jézus és Júdás között. "Csak nem én vagyok, Mester?" - kérdi az áruló az isteni Mestert, aki előzőleg megjövendölte: "Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem."

Az Úr válasza tömör: "De te vagy". Amikor az áruló távozik a cenákulumból, szívére sötétség borul és a többi tanítvány is elbizonytalanodik lelkében. Az elhagyatottság és a gyűlölet légköre egyre erősebbé válik az Emberfia körül, aki elindul keresztáldozata beteljesítése felé. Az elkövetkező napokban a Fény és a Sötétség, az Élet és a Halál közötti végső összecsapásra emlékezünk. Ebben az összefüggésben nekünk is tudatában kell lennünk belső éjszakánknak, bűneinknek és felelősségünknek, ha lelkiekben gazdagon kívánjuk átélni a húsvét misztériumát, ha el akarunk jutni a szív világosságához a hitünk középpontját alkotó misztérium révén.

A húsvéti szent három nap nagycsütörtökön kezdődik.

A krizmaszentelési mise mintegy nyitánya a szent triduumnak (a szent három napnak), amikor az egyházmegye főpásztora és legközelebbi munkatársai, a papok, Isten népétől körülvéve megújítják pappá szentelésükkor tett ígéreteiket. Minden évben az egyházi szeretetközösség fontos pillanatát jelenti a szertartás, amely rávilágít a papi szolgálat ajándékára, amelyet Krisztus hagyott egyházára, kereszthalála előestéjén. Ekkor áldják meg a szent olajakat: a keresztelendők és a betegek olaját, illetve sor kerül a krizmaszentelésre.

Este kezdődik a húsvéti szent három nap, amikor a keresztény közösség újra átéli az utolsó vacsorát. A Megváltó a kenyeret és a bort testévé és vérévé változtatta, mintegy elővételezve életáldozatát: az Úr szabadon áldozza fel életét, önmagát adja végleges ajándékként az emberiségnek. A lábmosás szertartásával megismételjük azt a gesztust, amellyel Jézus övéit a végsőkig szerette és tanítványaira hagyta ezt az alázatos cselekedetet.

Az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmise után a hívek szentségimádást tartanak, átélve Jézus haláltusáját a Getszemáni kertben. Mint akkor a tanítványok, mi is gyakran elalszunk a szenvedő Jézus mellett.

A Getszemáni kert szent éjszakáján éberek kívánunk maradni, nem akarjuk magára hagyni az Urat ebben az órában. Így jobban megértjük nagycsütörtök misztériumát, amely magába foglalja a szolgálati papság, az Eucharisztia és a szeretet új parancsának hármas ajándékát.

Nagypéntek azokra az eseményekre emlékezik, amelyek egymást követik Krisztus halálra ítélésétől kezdve a keresztre feszítésig. A keresztény közösség, Isten Szava és a liturgikus cselekedetek segítségével ismét felidézi az isteni tervhez hűtlen emberiség történetét, újból meghallgatja az Úr fájdalmas kínszenvedésének megható elbeszélését. A hívek könyörgéseinek hosszú sorát intézi az Atyához, amely az egyház és a világ minden szükségletét magába foglalja. Ezt követően a közösség hódol a kereszt előtt és szentáldozáshoz járul, elfogyasztva azt a szentostyát, amelyet az előző napon az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmiséről őriztek meg.

Nagyszombat a nagy csönd napja, amikor a liturgia hallgat. A keresztények mély áhítattal, belső összeszedettséggel készülnek a húsvéti virrasztásra. Végül a húsvéti virrasztás során győzelemkiáltás töri meg az egyházra boruló fájdalmat, amelyet az Úr halála és sírba tétele miatt érez. Krisztus feltámadt és örökre legyőzte a halált. A húsvéti vigília során befogadjuk az újonnan keresztelteket és megújítjuk keresztségi fogadalmainkat. Megtapasztaljuk ezáltal, hogy az egyház mindig él, mindig megfiatalodik, mindig szép és szent, mert Krisztusra épül, aki feltámadt, és soha többé nem hal meg.

A húsvéti misztérium, amelyet a szent három napon átélünk, nem pusztán egy múlt valóság emléke, hanem ma is időszerű valóság: Krisztus ma is legyőzi szeretetével a bűnt és a halált. Nem a Gonoszé az utolsó szó. A végső győzelem Krisztusé, az igazságé és a szereteté. Ha készen vagyunk arra, hogy vele együtt szenvedjünk és meghaljunk, akkor Krisztussal együtt élni is fogunk. Erre a bizonyosságra épül keresztény életünk.

XVI. Benedek pápa katekézise a húsvéti triduum történéseiről
(2007. április 5.)

Átadták a Gondviselés Házát Ráton

Újabb állomáshoz érkezett a ráti Szent Mihály Gyermekotthon építése: megáldották a most elkészült központi ellátóházat, mely a Gondviselés Háza nevet viseli.

Az épületet Molnár Miklós atya vásárolta meg ráti plébánossága idején, ő adta neki a Gondviselés Háza nevet is. Most átalakítva és kibővítve a gyermekotthont szolgálja, amelynek két elkészült házában - ezeket 2006-ban és 2007-ben adták át - két család él, összesen tizenöt befogadott gyermekkel együtt. Mint az ünnepségen Bíró Mária elmondta: ezt a házat nem véletlenül nevezik a Gondviselés Házának: éveken keresztül idegennyelvi és kultúrtábor működött benne a fiatalok épülésére, s most az isteni Gondviselés új feladatot jelölt ki neki. Ezentúl az itt élő gyermekek javát fogja szolgálni.

Az ünnepi alkalom szentmisével kezdődött, melyet Majnek Antal püspök mutatott be Snep Román ráti és Németh Sándor benei plébánosokkal együtt. A szentmisén jelen volt Szimkovics Tibor református lelkész is. Molnár Miklós atyát is várta a ráti közösség, ám ő egészségi állapota miatt sajnos nem lehetett jelen.

A szentmise után Majnek Antal püspök megáldotta a Gondviselés házát és megáldotta a jelenlévőket is. Mint mondta: az Isten munkatársakat keres az elhagyatottak, a nyomorultak felemelésére, s ez ebben a gyermekotthonban meg is valósult. Szimkovics Tibor református lelkész ugyanezt a gondolatot hangsúlyozta, és örömét fejezte ki a szép kezdeményezés kibontakozásán.

Ezután Snep Román plébános leleplezte a ház falán elhelyezett emléktáblát, mely annak a két embernek állít emléket, akik befolyással voltak a ház történetére: Molnár Miklós atyának, aki a házat megvette és elnevezte, valamint Majnek Antal püspöknek, aki a gyermekotthon létesítését indítványozta. A rátiak ezután agapén látták vendégül a gyermekotthon barátait és minden megjelentet.

Pápai Zsuzsanna

Húsvéti fények

Reszket kezemben a gyertya, mintha kezdő ministráns lennék, úgy szorongatom, mint újmisés koromban Nagykátán. A húsvéti ünnepet, a feltámadás ujjongását nem lehet megszokni.

Indulok a templomba és énekelem Krisztus világosságát.

Szaporodnak a fények, mind több és több gyertya világol, mire a tartóra helyezem a feltámadás örömének fényét, a húsvéti gyertyát. Zeng az "Istennek legyen hála" a hívek ajkán, s András barátom elkezdi az öröméneket. Tetőtől talpig mondja, az egész ember énekel, számára ez nem szereplés, hanem fölzárkózás a titokhoz.


Gyönyörű indítása ez a legnagyobb liturgiának, a húsvéti misztériumot körülölelő áhítatnak, hiszen mindannyian tudjuk, hittel valljuk, hogy Krisztus ez a fény.

Mi a fény gyermekei vagyunk, nem a sötétség fiai. A fényt pedig nem lehet véka alá rejteni, az gyertyatartókra való, hogy világítson a ház lakóinak, hogy megszüntesse a botorkáló esetlenséget és megtanítson járni. A mi kézvezetőnk: Krisztus. S a nagyböjti hallgatás, a nagypénteki sötétség átszenvedése után most felszabadult örömmel ujjongva énekelünk alleluját.

Fények a kezekben Nézem a közösséget. Javarészt ismerősek az arcok, egy nagy család fénylik most a föltámadás ragyogásában, a kezekben gyertya.

Gyertya a ministránsok kezében, gyertya az épp most gyógyult nagymama kezében, aki hálát ad, hogy még egyszer eljöhetett a föltámadás fényeiben gyönyörködni, gyertya a sokgyermekes apa kezében, mintha csak az életet vállaló világosságot tartaná, amely a húsvéti sziklából árad, gyertya a képviselőtestület tagjainak a kezében, akik nem kötelességből vannak itt együtt, hanem azért, mert valóban Jézust képviselik, az egyházközség színeiben. Sorra gyulladnak a reménység lángjai, kézről kézre lobban az öröm: Krisztus föltámadott!

Gondolkodom a gyertyát tartó kezek boldogságán, miközben szembenézek az ünnepelni tudó hívőkkel, azokkal az emberekkel, akiknek a húsvét nemcsak eszem-iszom, nem csupán sonka, tojás és torma, nem locsolkodási verseny, hanem Istentől megszentelt öröm, az élet értelmének forrásvize, olyan győzelem, amely halállal győzte le a halált.

Itt most minden kéz a föltámadt Jézus kezéhez hasonlít. Jézus kezéből árad a világosság. Ezeken a kezeken ott vannak az élet sebei, sőt a fényességben még jobban látszanak, mint azelőtt, de most a békesség hírnökeivé válnak: "Testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön" (2Kor 4,10).

A szenvedés fekete kriptáját, a halál sötét éjszakáját beragyogta a Föltámadt Üdvözítő diadala, s attól kezdve megváltozott a történelem, megváltozott az élet értelmét faggató okoskodás: csak azóta vallhatjuk, hogy érdemes élni, mióta meghalni is érdemes. És ezt a döntő fordulatot Krisztus föltámadásának köszönhetjük.

Fények a szemekben

Egyszer csak azt látom, hogy az összegyűlt híveknek gyertyává változott a szemük. Csillognak, égnek, világítanak, úgy lesik a nagyszombati ujjongás minden mozdulatát, mintha most látnák először. De hiszen igazuk van! Ebben az évben először látják. Idén még nem volt húsvét.

Milyen gyönyörű a kismamák szeme, amikor először mutatják nekik az újszülöttet, méhük virágát. Milyen ragyogás keríti hatalmába a szerelmes asszonyt, ha társa egy távoli útról végre megérkezik. És hogyan sugárzik a kórházból gyógyultan távozók arca, amikor elköszönnek az orvostól...

Most azt ünnepeljük, hogy Jézus újra megszületett a föld méhéből - virágunk és szép termő águnk lett - azért vigadozunk, mert a szenvedés és halál hosszú, fárasztó, kimerítő utazásából végre visszaérkezett, meggyógyult az, akit már mindannyian gyógyíthatatlannak gondoltunk.

A dolgok halotti csöndje fölött megcsillant a fény, a száraz fák virágba borultak és az emberek sorba állhatnak a reményért.

Fények a szívekben

Csak akkor loboghat gyertya a kezünkben, csak akkor csillanhat fény a szemünkben, ha mi magunk is fénnyé válunk. Ahogy az igazságról tanúságot tevő Keresztelő János égő és világító fény volt (Jn 5,35), úgy kellene a föltámadt Jézushoz tartozó hívőnek is világítania.

Könnyű gyertyákat gyújtani Jézus sírja előtt, de ahhoz, hogy mi magunk is gyertyává váljunk, hogy égve égjünk Jézussal és Jézusért, ahhoz már cselekedetekre van szükség. Nekünk kellene fénnyé válnunk!

Mindig megrendül a szívem, ha az emmauszi tanítványok történetét olvasom (Lk 24,13-35). Ezek a tanítványok még a szemüknek sem hisznek, csak a kenyértörés pillanatában nyílik meg a szemük, akkor ismerik föl, hogy Jézus az, akivel útközben beszélgettek.

Ezt az örömöt, a feltámadt Üdvözítővel való találkozást természetesen nem képesek magukban tartani.

Szaladnak vissza Jeruzsálembe a "tizenegyhez" és társaikhoz, hogy ők is osztozzanak boldogságukban. És ebben a sietségben újra meg újra visszatér az élmény ereje: "Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk?"

Akinek Jézus beleszól az életébe, az fénnyé válik.

Annak lángol a szíve, lángol a lelke, az életével tesz tanúságot arról, hogy a halál gőgjét megtörte Isten alázata.

Enzsöl Ellák Szeretet-hittan c. könyvéből

Tegyetek tanúságot rólam!

Húsvét vasárnapján köszöntsük egymást, testvéreim, a mai ünnep titkának megvallásával: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Húsvét napjának ünnepi szentmiséje is hasonló szavakkal kezdődik: Valóban feltámadt az Úr, alleluja! Övé a dicsőség és a hatalom örökkön- örökké! A negyvennapos böjti időszak után nem ülhetünk magunkba roskadva, hiszen szívünkből feltör az öröm, a feltámadás igazi öröme. Mondjuk lelkesen egymásnak, hogy Jézus legyőzte a halált és feltámadt! Jézus él, örökké él, és egyszer bennünket is fel fog támasztani. A halál nem fog győzedelmeskedni rajtunk, mert feltámadunk, és eljuthatunk az örök életre!

Az Atya feltámasztotta Jézust a halálból. Bár a keresztény szóhasználatban gyakran előfordul és én is azt mondtam többször is az imént, hogy "Jézus feltámadt a halálból", ezt a kifejezést mégis úgy kell értenünk, hogy az Atya támasztotta fel Jézust és adott neki új életet. Nem játék ez a szavakkal, hanem fontos mondanivalója van mindennek.

Jézus nem a maga erejéből támadt tehát fel, hanem az Atya támasztotta fel őt. A feltámadás az Atya ajándéka a Fiú számára, aki mindhalálig engedelmeskedett az Atya akaratának, végrehajtva ezzel a megváltás művét.

Az újszövetségi szentírás több helyen is tanúskodik erről. Szent Péter apostol így kezdi a jeruzsálemiekhez intézett pünkösdi beszédét:

"Halljátok szavamat! A názáreti Jézust ti kiszolgáltattátok és megöltétek, de Isten feltámasztotta őt a halálból" (ApCsel 2,22-24). Nem sokkal később a következőket mondja: "Az élet szerzőjét megölték, de Isten feltámasztotta a halálból.

Ennek mi tanúi vagyunk" (ApCsel 3,15). Kornéliusz százados házában pedig ezeket mondja:

"Jézust megölték, keresztre feszítették, de Isten harmadnap feltámasztotta" (ApCsel 10,39-40).

Amellett, hogy a Fiú feltámasztása az Atya tette, meg kell említenünk a harmadik isteni személyt, a Szentlelket is. János evangéliuma szerint Jézus az utolsó vacsorán ígérte meg apostolainak a Szentlélek elküldését: "Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat! Én meg majd kérem az Atyát és más vigasztalót ad nektek, az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad" ( Jn 14,15-16). Később pedig így folytatja: "Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam" ( Jn 15,26-27).

Jézus a feltámadása utáni ötvenedik napon, pünkösdkor teljesíti ígéretét, amikor elküldi az Atyától a Szentlelket. A Szentlélek megvilágosítja értelmünket, és az ő ösztönzésére születik meg bennünk a hit.

Ugyanakkor a Szentlélek erősít meg minket abban, hogy Jézus feltámadásának tanúi legyünk. A Lélek tehát a feltámadás hirdetésére küld bennünket, a tanúságtételben megerősít minket és velünk van a világ végéig.

A feltámadásba vetett hitünk nem alaptalan, hanem az apostolok hitére és tanúságtételére támaszkodik, akik látták az üres sírt és több alkalommal találkoztak a Feltámadottal.

"Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt" - mondják az angyalok (Lk 24,4-5). Az evangéliumban arról hallottunk, hogy húsvétvasárnap hajnalban Mária Magdolna elfutott az apostolokhoz, hogy megvigye a hírt az üres sírról. Péter és János azonnal a sírhoz szaladtak. De a sír üres volt, csak a Jézus testét takaró gyolcsleplek voltak ott. Az üres sír láttán kezdenek el hinni, addig ugyanis nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból (vö. Jn 20-8-9).

Az üres sír mellett a Jézussal való számtalan találkozás is a feltámadás eseményét bizonyítja.

Legelőször megjelenik Mária Magdolnának és az asszonyoknak, akik a nagypéntek estéjén elmaradt bebalzsamozást szerették volna elvégezni. Aztán megjelent Péternek és a két emmauszi tanítványnak, akiket ezzel fogadtak a többiek: "valóban feltámadt az Úr és megjelent Simon Péternek" (Lk 24,34), majd az egész apostoli közösségnek (vö. Lk 24,36-43).

Később, egy alkalommal "egyszerre több mint ötszáz tanítványnak jelent meg" (1Kor 15,6) - ahogyan erről Szent Pál apostol beszámol, majd hozzáteszi, hogy neki is megjelent az Úr. E találkozások, amelyek során a tanítványok közvetlen kapcsolatban vannak Jézussal, megérinthetik őt, s Jézus együtt étkezik velük és szól hozzájuk, azt jelzik, hogy lehetséges a találkozás Jézussal. Nem csak az apostolok és a tanítványok számára, hanem számunkra is. Induljunk és keressük őt! Boldogok lehetünk, ha megláthatjuk a feltámadt Jézus dicsőséges arcát!

Befejezésül még egyetlen gondolat, amely szépen összefoglalja húsvét ünnepének tanulságát: a keresztény ember jól tudja, hogy a feltámadásban való hit az üdvösség feltétele. Szent Pál apostol ezt tanítja:

"Ha száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz" (Róm 10,9). Higgyünk a feltámadásban, tegyünk tanúságot Jézusról, és bátran hirdessük mindenkinek:

Krisztus feltámadt!

Valóban feltámadt!

Horváth István Sándor

NEVELÉS

Mindent a gyerekért!

Kicsit különös, hogyan gondolkozunk manapság a gyerekeink szükségleteiről, jövőjéről.

Nem lehet, hogy a gyerekemnek ne legyen ilyen ruha, olyan táska, telefon, zenegép, számítógép és még rengeteg más dolog, és persze ne történhessen meg az, hogy ha valami ételt megkíván, ne tudjuk neki megvenni. A játékok hadáról nem is beszélve.

A jóindulatú szülők és nagyszülők mintha arról is elfeledkeznének, hogy ők maguk kiválóan felnőttek mindezen holmi töredékével, lehet, hogy csak használt ruhát hordtak és leginkább krumplit és tésztafélét ettek, és már tizenévesen munkát kerestek, hogy besegítsenek a családnak. (A hiányérzet, ami sok mai szülőben megvan a gyerekkorával kapcsolatban, inkább adódhat abból, hogy már az ő édesanyjukat is korán munkába kényszerítette a rendszer, és törődésből, jelenlétből nem kaphattak eleget.)

Persze miért is lenne baj, ha a gyerekem, unokám jobbakat eszik, mint én, jobb ruhákban jár, mint én, többet szórakozhat, mint én? Nem önmagával a jobb élettel van a baj, hanem az árával. Mert nagyon sokszor nemcsak mi, hanem a gyerekeink is súlyos árat fizetnek a viszonylagos jólétükért. Hiszen hogyan tudja egy átlagos család biztosítani a "színvonalat"?

Sajnos, egyedül az apa keresetéből nem. Ezért Anyuka amilyen hamar csak lehet, visszamegy dolgozni. Nehogy másoktól levetett ruhában kelljen a gyereknek járni! Pedig a nevezett gyereknek ebben a korban még tökéletesen mindegy, hogy új vagy használt ruhákban jár-e, ellenben egyáltalán nem mindegy, hogy a nap nagy részét egymást váltó óvó nénik és dadusok, vagy pedig a saját, rá odafigyelő édesanyja tölti-e vele. Lehet, hogy nem lesz otthon banán, gyümölcsjoghurt meg kóla. De azt hiszem, sok gyerek becserélné ezeket az édesanyja jelenlétére, a reggeli rohanások helyetti nyugalomra, és talán az sem baj, ha nem viszik moziba, viszont van ideje az anyukájának mesét olvasni neki.

Az anyagi bővelkedésért fizetendő árnak ez még csak az egyik része. A következő dolog, amiről a szülők "lemondanak" - hiszen ebbe az életstílusba sokszor bele se fér - a kistestvérek. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ezzel a szülő nem többet ad a gyereknek, ahogy azt elképzeli, hiába jut így az egykének több anyagilag - hanem éppen hogy megfosztja őt valami rendkívül fontostól. A lehetőségtől, hogy felkészüljön a társas kapcsolatokra, felnőttkorában támasztól és rokonságtól, az önmagából való kilépéstől, a játszótárstól.

Ezt szándékosan elvenni a gyerekünktől bűn, ahogyan az is bűn és önsorsrontás, ha nem fogadjuk el Istentől nagy ajándékát, a gyermeket.

Ne féljünk a második, harmadik, esetleg többedik gyerektől!

Isten még nálunk is jobban szereti a gyerekeket, és segít gondoskodni róluk. Nekünk pedig nem lehet nagyobb, szebb és fontosabb feladatunk, mint részt venni teremtő munkájában, amelyre meghívott bennünket. Azt vizsgáljuk, mi az ára annak, hogy a gyerekünket igyekszünk minden jóval ellátni. Sajnos, még mindig nem értünk a "számla" végére. Pedig a harmadik része most különösen aktuális. A jelenlegi világgazdasági válság éppen arra figyelmeztet, hogy lehet, hogy "nem lesz mindig így"! Lehet, hogy eljön az idő, vagy sokak számára már el is jött, amikor megszokott életszínvonalukat nem tudják már fenntartani. De válságon kívül sok más is történhet - az egyik szülő betegsége, esetleg halála is sokat ront a család anyagi helyzetén, végül pedig ott vár az, ami előbbutóbb minden gyerekkel megtörténik: felnő. És meglepetten tapasztalja, legkésőbb, amikor önálló életet kezd, hogy bizony nem tud mindent előteremteni magának, amit szeretne. Hogy vannak dolgok, amikről le kell mondania, a többiért pedig sokszor fáradságosan meg kell küzdenie. Az a gyerek, aki mindig mindent megkapott, és ezért még csak különösebben meg sem kellett küzdenie, értetlenül áll a világ "sanyarúsága" előtt és nagyon könnyen lesz boldogtalan. Lefelé módosítani az életszínvonalat mindig sokkal nehezebb, mint fölfelé. Ha az ember megszokta a jót, egy szinttel való vis.- szalépést fájdalmasan él meg, míg, ha ugyanerre a szintre alulról lép fel, úgy érzi, hogy milyen jó dolga van!

Ezért - bár nagy a kísértés a lehetőségek kihasználására - lehet úgy is dönteni, hogy tudatosan visszafogjuk a fogyasztást (ez egyébként a Föld fenntarthatóságának is elemi feltétele lenne!), hogy ne érezze később rosszul magát a gyerekünk, ha szerényebben kell élnie.

Ha pedig a fogyasztási javak egy részéért cserébe szülői szeretetet és jelenlétet, ráadásul testvéreket kap, biztosak lehetünk benne, hogy ezt felnőtt korában nem felhánytorgatni fogja majd nekünk, hanem megköszönni.

Zárszónak álljon itt emlékeztetőül a zsoltár, amit minden nászmisés esküvőn elénekelnek az ifjú párnak arról, ki a boldog ember.

"Boldog az az ember, aki az Urat féli, ki az Úr útjain jár.
Feleséged, mint a bőven termő szőlőtő házadnak falai között,
Fiaid, mint az olajfa sarjadékai asztalod körül.
Íme, így áldatik meg az ember, aki az Urat féli."

Popovicsné Palojtay Márta

Fésűs Éva

Húsvéti mese

Hol volt, hol nem, a Zsámbék melletti zsombékos réten élt három festőnyúl: Sára, Karcsi és Piroska. Sára sárga festőköpenyben sárga tojásokat festett, Karcsi kék köpenyben kékeket, Piroska piros köpenyben pirosakat.

Szorgalmasan dolgoztak, mert közeledett a húsvét. A zsámbéki tyúkok, nehogy odalegyen a becsület, kosárszám hordták nekik a tojást. A tyúkok mögött naposcsibék masíroztak. Apró csőrükkel ők is tojásokat görgettek.

A festőnyulak meg festettek, festettek és festettek. Lassan az egész rét megtelt száradó színes tojásokkal. Minden állat gyönyörködve nézte. A zsombékok alól békák bámulták boldogan, a füvek hegyéről csigák lesték lelkesen, az ég tetejéről röpködő madarak számlálták önfeledten.

- Hess innen! - kergette Sára a kíváncsiskodókat. - Meg ne lássam, hogy valamelyiktek hozzáér a tojásokhoz! Nem is esett baja egyetlen tojásnak sem. Rendben ment minden - egészen addig, amíg Piroska csuklani nem kezdett.

Úgy kezdődött, hogy Piroska elmerülten dolgozott.

Egyszer csak megállt a kezében az ecset, annyit mondott, hogy: - Hukk! - és egy nagyot ugrott. Aztán visszahuppant, és akkor azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

- Jaj, oda egy tojás! Egy szép piros tojás! - jajveszékelt Sára. Karcsi döbbenten hallgatott.

Piroska mondani akart valamit, de csak annyit tudott szólni, hogy: - Hukk! - és ugrott egy újabbat.

Megint visszahuppant, és megint csak azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

Aztán megint: - Hukk! - és megint: RECCS! És: - Hukk! - és: RECCS!

- Állítsd meg, Karcsikám! - könyörgött Sára. - Csinálj már valamit!

Karcsi rohant, és hozta Nyúl doktort. A doktor máris vizsgálta volna Piroskát:

- Semmi baj, mondd szépen, hogy: - Á! - ám Piroska egyre ugrált. Szegény doktor kénytelen volt együtt szökdécselni vele. Mikor Piroska azt mondta, hogy: - Hukk! - arra mind a ketten felugrottak. A levegőben a doktor megnézte Piroska torkát:

- Semmi baj, mondd szépen, hogy: - Á! - Aztán mind a ketten visszahuppantak: RECCS-RECCS! RECCSRECCS! - Semmi baj - lihegte a doktor. - Csak egy kis csuklás! - és elszelelt.

Piroska meg folytatta: - Hukk! - RECCS!... - Hukk! - RECCS!...

- Jaj nekünk, nem marad tojás! - siránkozott Sára.

- Ilyen szégyent! Csinálj valamit, Karcsikám!

Karcsi a homlokára csapott: - Sót ide! - mert a nagymamájától hallotta egyszer, hogy a só jó a csuklás ellen.

- És citromot ide! - kapott észbe Sára is, mert a dédmamájától hallotta, hogy a citrom jó a csuklás ellen.

Karcsi elfutott a zsámbéki öregtemplomhoz. A harangozótól kapott egy kis sót. Fordult, és nyargalt vissza máris a zsombékos rétre.

Sára elrobogott a zsámbéki Lámpamúzeumba. A gondnoknénitől kapott egy fél citromot. Rohant vis.- sza ő is Piroskához.

Piroska megnyalta a sót, és csak annyit mondott, hogy: - Hukk! - majd ugrott egyet: RECCS! Aztán megkóstolta a citromot, és megint csak annyit mondott, hogy: - Hukk! - és megint ugrott egyet: RECCS!

- Ó, egek! - keseredett el Sára.

- Végünk van! - jelentette ki Karcsi.

Arra sompolygott a róka. Megérezte a nyúlszagot.

Elrejtőzött a bokrok között, és bajszát nyalogatva figyelt.

- Melyik nyulat szeressem a három közül?... A kéket?... Az túl izmos! A pirosat?... Az túl ugrálós! A sárgát?... Az az ijedtségtől egészen elgyöngült... Az jó lesz! - és kúszni kezdett Sára felé.

- Sára éppen könyörgőre fogta a dolgot: - Állj meg, állj meg, Piroskám! - Állj meg, mert megesz a szégyen!

- Miért a szégyen? Inkább majd én! - vigyorodott el a róka. Abban a pillanatban Piroska minden addiginál magasabbra ugrott és meglátta a rejtőzködő ravaszdit.

- Róka! Róka! - kiáltotta, és az ijedségtől menten elállt a csuklása.

- Menekülni! - kiáltotta Karcsi, mire mindhárman futni kezdtek. Zsámbék felé vették az irányt.

A róka nem merte a városig követni őket, mert félt, hogy a zsámbéki polgárok kiporolják a bundáját.

- Illa berek, nádak erek, legjobb, hogyha hazamegyek!

- gondolta, és sebtében eltakarodott.
Sára, Karcsi, a zsámbéki tyúkok meg a naposcsibék akkor vállukra ültették Piroskát, és úgy vitték vissza a zsombékos rétre, mint a nap hősét. Piroska már nem csuklott, csak örömében szipogott egy kicsit.

Ha a Zsámbék melletti zsombékos réten jártok, különösen húsvét táján, nézzetek jól körül: talán meglátjátok a három festőnyulat. De óvatosan keresgéljetek, nehogy egy száradó színes tojásra lépjetek!