2007. március 22-24. között Ungváron tartott lelkigyakorlatot Tamás József, a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspöke. Ebből az alkalomból kérdeztük önmagáról és az egyházmegyéről, melyben püspöki szolgálatot teljesít.

- Püspök atya nemrég ünnepelte püspökké szentelésének 10. évfordulóját. Hogyan tekint vissza erre a tíz esztendőre?

- Segédpüspök lévén nem a püspöki székhelyen, Gyulafehérváron lakom, hanem a Székelyföldön, mivel itt él híveink többsége. Ennek egyik nagy előnye, hogy ott élek az emberek között. Múltkor valaki odatelefonált hozzánk, hogy időpontot kérjen hozzám. Éppen én vettem fel a telefont, és azt mondtam, hogy akár most is jöhet. Amikor bejött, azt mondta: nem gondolta, hogy a püspökhöz ilyen könnyen be lehet jutni.

Az elmúlt időszakban egyházmegyei zsinatot tartottunk, ami azért volt fontos, mert utoljára a múlt század elején került sor ilyenre. A kommunista időszakban elég nehezen jutottak el hozzánk a II. Vatikáni Zsinat rendelkezései, akár a liturgiára, akár az egyházi életre vonatkozóan. Éppen ezért volt fontos az, hogy az 1989-es fordulat után felgyorsítsuk a II. Vatikáni Zsinat reformjainak kiterjesztését egyházmegyénkre. A lelki-pásztorkodást is át kellett kissé alakítani a mai megváltozott körülmények között, hogy az emberek számára könnyebben elérhető legyen.

- Vannak-e már eredményei az egyházmegyei zsinatnak?

- Az eredmények egyre kézzelfoghatóbbak számunkra, bár sok minden még csak ezután fog megvalósulni. A probléma mindig ott kezdődik, hogy anyagi háttér nélkül nem lehet úgy megvalósítani a dolgokat, ahogy az ember szeretné. Az elmúlt tíz évben a legnagyobb problémát az egyházi ingatlanok visszaszerzése jelentette. Nehezen született meg erre a törvény, hosszadalmas az eljárás, a visszaadott ingatlanok jó része - főleg az iskolák - nagyon leromlott állapotban kerülnek vissza hozzánk, s óriási gondot jelent ezek rendbehozatala. Sok ingatlant visszakaptunk már, föld- és erdőterületeink nagy részét is, de ezek is letarolt állapotban vannak.

Harmadik éve tartjuk az egyházmegyei lelkipásztori napokat, ahol a magyarországihoz hasonlóan próbáljuk a lelkipásztori munkát megtárgyalni és lelkipásztori terveket készíteni. Ezek lényegesek és fontosak, mert tudnunk kell, hogy a jelen körülmények között hogyan jussunk el az emberekhez. Sikerült megoldanunk a hittanári képzést is, Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetem keretein belül. Románia egyike a kevés olyan országnak, ahol kötelező az iskolai hitoktatás, ezért csak olyanok taníthatnak hittant, akiknek megvan ehhez a diplomájuk.

- Milyen a hitélet a Gyulafehérvári Főegyházmegyében?

- Romániában a vallási tevékenységbe most nem szól bele az állam. Sajnos az utóbbi időben egyházmegyénket elárasztották a szekták, melyek szórólapokkal, könyvekkel, rendezvényekkel próbálnak híveket szerezni maguknak. Nehézséget jelentenek még a lelkipásztorkodásban a különféle tévéfilmek, műsorok, melyek nagyon sokat rontanak az erkölcsön, megpróbálják befolyásolni az emberek gondolkozásmódját. Nálunk a népi vallásosság még mindig elég szilárdan él, egyelőre nem érintett minket olyan mértékben az az áramlat, ami a nyugati országok egyházait. Sajnos azonban nálunk is egyre jobban megjelenik ez, és egyre rombolóbb a hatása. Főleg falvainkban él a népi vallásosság, de szembe kell néznünk a változó helyzettel. Híveink között van egy buzgó réteg, akik a múlt rendszerben is kitartottak, a nehézségek ellenére is látogatták a templomot. Ma is rájuk tudunk a legjobban alapozni, és ezek az emberek ma is nagyon tevékenyen bekapcsolódnak az egyház életébe.

- Tovább tudták-e adni ezek az emberek a hitüket családjuknak, a fiatal nemzedéknek?

- Hála Istennek, igen. Ezenkívül kiépítettük az egyházmegyében az ifjúsági lelkészséget, mely mozgósítja a fiatalokat, és összefogja a közöttük folytatott tevékenységeket. Minden évben van egyházmegyei ifjúsági találkozó Csíksomlyón, egyházmegyénk kegyhelyén. Kb. ezer fiatal szokott eljönni erre a találkozóra, de ezenkívül - különösen adventben és nagyböjtben - helyi, regionális találkozókat is szervezünk a fiatalok számára.

- Csíksomlyó nem csak a Gyulafehérvári Főegyházmegye, hanem az összmagyarság kegyhelye is. Az Ön számára mit jelent ez a hely?

- Csíkmadéfalván születtem, Csíksomlyótól kb. 15 km-re, tehát én a Csíksomlyói Szűzanya lábánál nőttem fel. Ezért is szenteltek ezen a kegyhelyen püspökké. Csíksomlyón 1567-től tartják a búcsút annak emlékére, hogy megakadályozták a protestantizmus behatolását a Csíki medencébe, s ők megmaradhattak katolikusnak. Évszázadokon keresztül csak a csíki hívek ünnepe volt ez, amit Pünkösd előtti szombaton tartottak meg. Az utóbbi időben, főleg az 1989-es fordulat után vált a csíksomlyói búcsú olyan találkozóvá, ahol tényleg a világ magyarsága találkozik, Amerikától Ausztráliáig. Ezzel önmagában nincs is semmi nehézség. Legnagyobb gondunk azonban a csíksomlyói búcsúval kapcsolatban az, hogy szeretnénk megőrizni annak vallásos jellegét, szeretnénk, ha igazi zarándoklat maradna. A fordulat után sokan és sokszor próbálták jellegét megváltoztatni, politikai fórummá alakítani, ezért tiltakozunk időnként, amikor magyarok világtalálkozójáról próbálnak beszélni. Mi ezt a csíksomlyói búcsút nem ennek szántuk és szánjuk. Mi azért harcolunk, hogy ez olyan találkozó legyen, ahol lelkileg töltekezik az ember. Idáig ez sikerült, politikai rendezvényt vagy felszólalást a csíksomlyói búcsúval kapcsolatban nem engedünk meg. Ez azért is fontos, mert ha bármi is politikai síkra csúszik, a román állam be is tilthatja. Annak idején őseink azért fogadták meg, hogy minden évben elzarándokolnak Csíksomlyóra, a búcsúra, mert hitükben megmaradhattak, s a zarándoklathoz hozzátartozik, hogy lelkileg megtisztuljanak, gyónáshoz, szentáldozáshoz járuljanak. Az ott hallott igehirdetéstől épülnek, s a zarándoklat lényegéhez tartozik, hogy jövet is, menet is imádkozzunk.

- Mit jelent Márton Áron püspök személye a székelység számára?

- Márton Áron püspök úr mára legendássá vált a székelység számára. Annak idején, 1948-ban gyimesi bér-maútjáról akart a csíksomlyói búcsúra menni, és már olyan volt a politikai helyzet, hogy féltek, hogy elfogják. Ezért lóhátra ültették, és gyimesi csángó férfiak kísérték be őt lovas menetben Csíksomlyóra. Akkor született meg az a mondás, hogy fehér lovon vonult be nemcsak Csíksomlyóra, hanem a székely nép legendái közé is.

Márton Áron püspök

Tény és igazság, hogy Márton Áron püspök űr a maga karakterével, kiállásával meg tudta tartani az egyházmegyét a kommunista időben, annak ellenére, hogy börtönbe zárták öt évre, utána pedig tíz évig volt házi őrizetben. Meg tudta tartani és meg tudta menteni az egyházmegyét attól, ami sajnos Magyarországon megtörtént: az állam kiépítette a békepapságot, ezzel megmételyezte és kétfelé osztotta a papságot. Ez nálunk, hála Istennek, nem sikerült. Nagyon bölcsen és okosan járt el a püspök úr: mikor kiszabadult a börtönből, bűn-bánatra hívta azokat, akik meginogtak, és mindegyik engedelmeskedett neki. Rendezték dolgaikat az egyházzal és a püspökkel, és utána ment az élet tovább, ezt pedig "elfeledték."

- Úgy tudom, Ön munkatársa is volt a püspök úrnak.

- Márton Áron püspök úr szentelt pappá, majd 1978-ban ő hívott meg, hogy Gyulafehérváron a papnevelő intézetben a kispapok lelkivezetője legyek. Sajnos ő akkor már súlyos beteg volt, két év múlva, 1980-ban meg is halt. Nagyon nagyra értékelem őt. Számunkra, akik őt ismertük, igazi példakép maradt azzal a kitartásával és buzgóságával. mellyel végigélte ezt a történelmileg is nehéz időszakot. Nemhiába kezdeményeztük a fordulat után boldoggá avatásának elindítását, s mindent meg is tettünk ezért. Hála Istennek az ügy Rómában van. és a boldoggá avatáshoz már csak egy csoda bekövetkezésére van szükség.

Egyházmegyei ünnepségeket tartottunk tavalyelőtt halálának 25. évfordulóján Gyulafehérváron, tavaly pedig születésének 110. évfordulóján szülőfalujában, Csíkszentdomonkoson. Ezeket az ünnepségeket felhasználtuk arra, hogy a híveket az ő tiszteletének terjesztésére, valamint arra buzdítsuk, hogy imádkozzanak a csoda megtörténéséért, hogy őt a boldogok közé emelhessük.

Az interjút következő számunkban folytatjuk. A következő részben szó esik a még a magyar és román nemzetiségű hívek pasztorációjáról, valamint a moldvai csángókról.

A hívek nagy örömére idén a nagyböjti lelkigyakorlatos szentbeszédeket Nemeshegyi Péter jezsuita atya tartotta a beregszászi templomban. Találóan választotta ki a triduum témáját - "Az Élet útja Keleten és Nyugaton", hisz majd negyven évet töltött Japánban hittérítőként, és jól megismerte a keleti emberek gondolkodását. 1993-tól immár Magyarországon hirdeti az evangéliumot, így a mai nyugati társadalom sajátosságait is ismeri. Lelkigyakorlatos beszédeiben tapasztalatai alapján szólt arról, hogyan juthat el Kelet és Nyugat embere az Istenhez.

- 1923-ban születtem Budapesten. Szüleimtől vallásos nevelést kaptam - kezdi élettörténetét Nemeshegyi Péter atya. - A Regnum Marianum cserkészcsapat tagjaként fogalmazódott meg bennem, hogy papi pályára lépek, így huszonegy évesen, 1944-ben léptem be a Jézus Szíve Társaságba.

- Miért választotta épp a jezsuita szerzetesrendet?

- Egyrészt lelkivezetőm tanácsára jelentkeztem a jezsuitáknál, másrészt nagy hatással voltak rám az akkori jezsuita atyák, akik sorra alapították a mozgalmakat, egyleteket Magyarországon. Olyanok, mint Bangha Béla, Bíró Ferenc vagy Kerkai Jenő.

- Hogyan teltek a készület évei?

- A noviciátus rögtön a harmincnapos lelkigyakorlattal kezdődött, amely során végig be kellett tartani a szilenciumot (csendet). Harmadéves filozófiahallgató voltam, amikor jött a háború, szegedi rendházunk felszámolásával kezdetét vette az egyházüldözés. A rend elöljárói úgy döntöttek, hogy a felszentelt jezsuita atyák maradjanak az országban, a fiatalok pedig menjenek külföldre. Társaimmal átvergődtünk a vasfüggönyön, Innsbruckban találkoztunk. Ekkor írtam a római rendházfőnöknek, hogy Japánba szeretnék menni misszióútra. Ő elfogadta jelentkezésemet, azonban előbb Rómába küldött további tanulmányokra, ahol hat esztendőt töltöttem. Ott szenteltek pappá 1952-ben. Miután 1956-ban teológiából ledoktoráltam, hajóra szállhattam és elkezdődhetett a hittérítői munkám a japán misszióban.

- Milyen feladatok vártak Önre?

- Fő feladatom az volt, hogy a jezsuiták által fenntartott tokiói Sophia Egyetem Hittudományi karán oktassak. Közel negyven évig tanítottam az egyetemen, aminek jelenleg 11 ezer hallgatója van, és többségük nem keresztény. Az egyetemi oktatás mellett sok helyre meghívtak előadást vagy lelkigyakorlatot tartani, így szinte egész Japánt bejártam.

- Hogyan tanulta meg a nyelvet?

- Nyelviskolát nem végeztem, megkerültem. A japán kispapoktól, papoktól tanultam beszélni a papneveldében a napi élet során. Magyarként könnyebb volt japánul megtanulni, mint a többi európainak, mert hasonlít a nyelvtanunk, a mondatszerkezetünk és a gondolkodásmódunk.

- Milyennek találta Japánt, a japánokat?

- Csodálatos országként ismertem meg. Leginkább a japánok hihetetlen lelki nyugalma és különleges esztétikai érzéke érintett meg. Számukra nagyon fontosak az érzelmek, a természeti értékek, a természetes szépség. Nagyfokú udvariasságukat és a néha elég szélsőséges időjárást viszont nehezebb volt megszokni.

Japánban mások a kulturális szokások és érintkezési formák, de az örök kérdések ugyanazok: kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk? A mai japán fiatalok számára a buddhizmus ezerkétszáz éves hagyományai már egyre homályosabbak és megfoghatatlanabbak. Valószínűleg ezért is szimpatikus nekik, amikor a Megváltóról, a feltámadt Jézusról, az isteni gondviselésről, az örök életről hallanak. Számukra megdöbbentő, de egyben csodálatos dolog, hogy a halállal nincs mindennek vége. Ez egy örvendetes evangélium.

Nagy öröm volt azt látnom, hogy Japánban minden szentmisén szinte mindenki áldozik. Nyilván, hogy magukhoz vehessék az Úr Jézust, igyekeznek ehhez méltóan élni. Érzik, hogy a szentmise az áldozati jellege mellett egy lakoma is, amire mindenkit meghív Jézus, és nem szép dolog nem részt venni rajta.

A szentmisék után szinte minden plébánián kis agapét rendeznek, ahol elmaradhatatlan a japán tea. Közben beszélgetnek.

- Volt-e olyan élménye a japán misszió során, amire most is szívesen emlékezik?

- Sok szép élményem volt és nagyon sok értékes emberrel találkoztam, akik közül többekkel személyes barátságba kerültem. Tanúja lehettem sok megtérésnek is, közel négyszáz embert kereszteltem meg hittérítő munkám során. Szívembe zártam volt diákjaimat, kispapjaimat is, akik ma már családos emberek, illetve papként szolgálják Krisztust, sőt, néhányat püspökké szenteltek. Sok japán barátommal még most is tartom a kapcsolatot. Mindig hívnak, hogy látogassam meg őket, ezért idén nyáron tervezem, hogy elutazom Japánba néhány hétre látogatóba.

- Miben különböznek, illetve hasonlítanak a keleti és az európai emberek?

- Az emberek legmélyebb érzései, az öröm és a bánat mindenütt egyformák. Japánban is ugyanazok, mint bárhol a világon. Viszont közelebb érzik magukhoz a természetet. A buddhizmus egyik tanítása az ősirgalom, miszerint mindennek a gyökere egy nagy, irgalmas jóság, ami létezik. Ezért optimisták, és reménykednek abban, hogy minden élőlény eljut egy felfoghatatlan, de mégis létező végső boldogsághoz. Abban hisznek, hogy egy nagy, szerető ősharmónia öleli át az egész világot.

- Hogyan került vissza Magyarországra?

- Nem gondoltam, hogy valaha visszatérek. De jött a rendszerváltás és hívtak a hazai rendtársaim: hagyd ott a japánkáidat, vannak más misszionáriusok is Japánban, itthon meg nincs elég ember. A római rendfőnök pedig azt írta levelében: misszióba küldlek Magyarországra. Tizennégy éve újra itthon élek és nem érzem magam idegennek. Szerzetesként Isten kezébe tettem le életemet, oda megyek, ahová Ő küld.

- Mit üzen a Munkácsi Egyházmegye hívei számára?

- Tudok arról, hogy milyen szenvedéseken, elnyomatásokon és üldöztetéseken mentek keresztül az itt élő emberek. Csodálom kitartásukat, reményüket, hitüket. A Szentlélek mindig fiatal, és időnként megfiatalítja az Egyházat is. Ez szépen látható az egyházmegyében is, hisz a papok és a hívők között is sok a fiatal.

Amit üzennék, hogy a reménységet mindig meg kell őrizni. Vannak kisebb reményeink olyan kérdésekben, mint az, hogy mit hoz a holnap, milyen lesz az új kormány, mit talál ki az új polgármester, milyen lesz a gazdasági helyzet az országban. De a nagy reményünkről soha nem szabad megfeledkeznünk, hisz erre van biztosítékunk: Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, hogy legyen hitünk és reményünk Őbenne.

Kisgyermekek megáldása

Előző számunkban Duda Szvorád domonkos atyával közöltünk interjút, akit életéről, papságáról és exorcista imaszolgálatáról kérdeztünk. Alább olvashatjuk az interjú második részét.

- Tudjuk, hogy a katolikus egyház a szentségeken kívül szentelményeket is használ, amelyek szent jelek - akár tárgyak is lehetnek.

- Valóban. Viszont különbséget kell tennünk a szentségek és a szentelmények között. A szentségeket maga Krisztus alapította, ezért azok a megszentelő kegyelmet nyújtják vagy erősítik az Ő keresztáldozatának erejéből. A szentelményeket pedig az egyház alapította, hogy segítő kegyelmeket közvetítsenek imáinak erejéből. A szentelmények lehetnek tárgyak (gyertya, szenteltvíz), vagy cselekmények, például áldások. Az egyszerű áldás általában imádsággal és szenteltvízzel való meghintéssel kér valami jót Istentől. Pap vagy diakónus végezheti, esetleg világi, például egy családapa megáldja gyermekét.

Azonban nem szabad azt gondolni, hogy a megszentelt tárgy átváltozik, mintegy mágikus erőt kap, hanem csupán Isten hatalmára, szeretetére emlékezteti az embert. Ha hittel és hálás lelkülettel használjuk, közelebb kerülhetünk a Teremtőhöz.

- És mi a helyzet azokkal a tárgyakkal és cselekményekkel, amelyeknek okkult, ördögi erőt tulajdonítanak?

- A sátánt Isten majmának is nevezik. Ez találó elnevezés, hisz igyekszik olyanná válni, mint Isten, utánozza, majmolja Őt. Ezért sugalmazza az embereknek, hogy készítsenek amuletteket, medálokat és más tárgyakat, amelyek ördögi erővel vannak felruházva. Ugyanez vonatkozik bizonyos helyekre és cselekményekre is. Az okkult tárgyak és cselekmények negatív hatása az emberre nagyrészt attól függ, mennyire közel illetve távol van az illető Istentől. Ha valaki gyakran meggyónja bűneit és igyekszik minél tovább a megszentelt kegyelem állapotában élni, akkor szinte semmi erejük nincs.

Az ördögi befolyás alatt álló helyekről van egy bölcs mondás: ahol Isten egy templomot épít fel, ott az ördög egy kápolnát. Valóban vannak olyan helyek, ahol érezhető az ördögi jelenlét, azonban emlékeznünk kell, hogy a sátánnak elsősorban emberi lelkek kellenek és nem bizonyos helyeket akar megszerezni. Ezért ha egy bizonyos házban Istenhez közel álló és a szentségre törekvő emberek élnek, akkor bármilyen múltja is legyen ennek a helynek - akár éveken át is dicsőíthették itt a sátánt és bűnös élettel neki szolgálhattak -, semmi kedve nem lesz a gonosz lelkeknek továbbra is itt tartózkodni.

- Mit tehetünk, ha környezetünkben olyan embert látunk, aki szenvedélybeteg vagy bűnös életet él és nem akar megváltozni?

- Nagyon veszélyes életállapot, ha valaki bűnben él, nem is beszélve arról, ha valaki szándékosan távol tartja magát Istentől. Hisz bármikor véget érhet földi élete és örökké abban az állapotban marad, amelyet a földön választott magának, hacsak halála pillanatában meg nem tér. Azonban nem tudunk senkit sem megtérésre kényszeríteni, és arra sem, hogy szeresse Istent és keresse az Ő akaratát a saját életében, hisz mindenki szabad akarattal rendelkezik. De imádkozhatunk érte, sőt különböző áldozatokat is hozhatunk (például böjt, önmegtagadás), hogy Isten a megtérés felé segítse az illetőt.

- Beszélgetésünk elején említette, hogy Kárpátalján sajnos sokan kuruzslókhoz és javasasszonyokhoz fordulnak segítségért, ha betegek. Elmondaná, hogy ez milyen veszélyeket rejt?

- Amint már említettem, a sátán mindent megtesz annak érdekében, hogy megszerezze, kárhozatba taszítsa az ember lelkét. Ennek érdekében mindenre képes. Még arra is, hogy emberek által gyógyítson. Egyszer egy idős hölgy - akiért imádkoztam, mert beteg volt -, később dicsekedett, hogy végül egy javasasszony segített a betegségén. Kérdeztem, mennyibe került ez neki, mire azt válaszolta: mindössze hatvan hrivnyába. Valójában a lelkét adta oda cserébe az egészségéért - mondtam neki.

A pap szabadító és gyógyító szolgálata merőben különbözik az említett emberek gyógyító szolgálataitól, kúrálásaitól. A keresztény vallásban a pap, mint Isten embere mindenkit arra segít, hogy lelkileg erős, megingathatatlan személyiséggé formálódjon isteni kegyelmek által. A pap nem guru, aki diktál, és nem tőle függnek a többiek. Nem a pap gyógyít vagy szabadít, mivel ő csak Eszköz Isten kezében. Isten az, aki megszentelő, szabadító ereje által igazán szabaddá, testileg és lelkileg egészségessé és boldoggá teszi teremtményét - az embert.

Előző számunkban a házasság válságos időszakairól ejtettünk szót. Most vizsgáljuk meg azt, mit tehetnek a házastársak a válságok megelőzőséért, gyógyításáért!

A körülöttünk levő világ, a média mind arra sarkall, hogy valósítsuk meg önmagunkat, ne alkalmazkodjunk máshoz. Azt sugallja, hogy mindenáron a pillanatnyi boldogságot keressük, átgázolva mindenen. Cserélgessük a partnerünket, a házasság úgyis elavult. Nehéz ebben a nagy ellenszélben megállni, pedig igazi boldogságot, harmóniát a mély házastársi kapcsolat adhat.

Talán a legfontosabb, hogy a félreértéseket ne söpörjük szőnyeg alá. Azt gondolom, mindenkinek van olyan élménye, amikor nagy sértődések voltak, pedig a végén kiderült, hogy csak egy apró félreértés húzódott meg az óriási fájdalom alján, amit könnyen lehetett volna tisztázni. Ilyenkor érdemes arra gondolni, hogy a párom szándékosan nem akart bántani, lehet, hogy a másságunk okozott gondot, vagy egy kérdés hiánya: "Te hogy gondolod a dolgot?" Tisztázásnál is fontos a jóakarat feltételezése és az a kis gondolat (amit minden vita elején jó lenne tudatosítani), hogy a páromnak is lehet igaza.

Érdemes időnként ismételten is végiggondolni és kimondani, mit szeretek a páromban. Mi az, ami ma különösen jólesett. Ne legyen természetes, hogy a párom teszi a dolgát, elintézi kettőnk közös ügyeit, kiveszi a részét közös életünk munkáiból. Merjem kimondani, hogy ma is szeretem. Annyi bizonytalansággal küzdünk mindannyian! Jó, ha halljuk, hogy otthon örülnek nekünk, elismerik a munkánkat. Valami érthetetlen szemérmesség akadályoz, hogy kimondjuk az értékelésünket. Elég annyit mondani: Jó veled!" Szárnyakat adhatunk a párunknak.

Fontos és hasznos eszköz lehet a közös élmények keresése - beszélgetés, kiállítás, hangverseny, séta, utazás kettesben, vacsora kettesben. Nem önzés a gyerekőrzés kérése, házasságunkat építjük. Nagyon jó, ha tudunk kettesben együtt tölteni néhány napot, minden évben újra elmenni "nászútra".

A gyerekek kétségtelenül nagyon fontosak. De vigyázunk-e arra, hogy a párunk nem szorult-e emiatt háttérbe? Nem soroljuk-e őt a sor végére, "hiszen ő úgyis megérti..."? A gyerekek felnőnek, kirepülnek. Ha ők voltak a központban, mi marad a helyükön? Úgy maradunk otthon kettesben, mint két savanyú uborka az üveg alján?

Jó, ha a felnövekvő gyerekek is látják, hogy a papa, illetve mama is fontos, neki is vannak igényei. Egy két-hároméves gyerek ezt még nem érti, de tízéves kor után már meg kell értetni vele, hogy a szülő is ember, nem egy kiszolgáló személyzet. (És ez segíthet azon is, hogy ne váljék önzővé, ne higgye azt, hogy ő a világ közepe.) Lássák, hogy nemcsak értük, de a párunkért is kell hoznunk időnként áldozatot!

Merjek áldozatot hozni akkor is, ha csak én hozok áldozatot. Ebben benne van, hogy ne mártírságnak éljem meg ezt (bár a kereszténységbe ez is belefér), hanem a szeretetem kifejezéseként. Mire gondolunk? Nem nagy dolgokra. Például: amikor a párom hazajön, félbehagyom, amit éppen teszek, és megölelem, hogy érezze, szeretettel vártam. Vagy olyat főzök, amit szeret, viszek neki virágot, megkérdezem, milyen napja volt, milyen örömök érték stb. Ebben az az áldozat, hogy őt helyezem előtérbe, magam háttérbe vonulok.

Akarjam, hogy boldog legyen a másik. Nem én, a másik. Gyökössy Bandi bácsi kérdése jut eszembe ezzel kapcsolatban. Házasságra készülőktől megkérdezte, miért akarnak összeházasodni. Ha az volt a válasz, "hogy boldog legyek", akkor elküldte őket még gondolkozni. Nem érettek a házasságra. Aki azt tudja mondani, hogy azért akar házasodni, hogy boldoggá tegye a párját, abban már valóban igazi szeretet él.

Ez a boldogság nagyon furcsa jószág. Valóban kék madár. Ha meg akarom fogni, elszáll. Ha a másiknak akarom adni, akkor mindkettőnk vállán megpihen, közénk jön, fészket rak nálunk, és akkor száll csak el, ha az önzés (az én önzésem) elkergeti. (Önzésem: az én akaratom teljesüljön, mert szerintem az a jó; nekem legyen igazam, mert az én logikám jól működik; önérzeteskedem, hiszen én vagyok a fontosabb, érzékenyebb stb.)

Keressem, mi jó a másiknak, minek örül. Sokszor azt gondoljuk: ami nekem jólesik, az esik jól a párunknak is. Ez sajnos tévedés. Nekem talán az a fontos, hogy apróbb szolgálatokkal vegyenek körül, ő észre sem veszi ezeket, nemhogy megtenné. Nekem esetleg az a jó, ha megdicsérnek minden apróságért. Neki az, ha megsimogatják, megölelik stb. Próbáljuk ezeket (vagyis a párunk szeretetnyelvét) megtalálni és alkalmazni akkor is, ha ez nekünk idegennek tűnik. (Nagyon érdemes megismerkedni a szeretet-nyelvekről szóló könyvvel: Gary Chapman: "Egymásra hangolva" Harmat, 2002)

Itt kellene szólni a testi kapcsolatunk milyenségéről is. Sok sérülés történhet, hiszen itt vagyunk egészen mások. Erről is beszélni kell. Megtudni, kinek mi a jó, minek örül. Nem szabad zsarolásra használni. Érzékeny terület. Az önzés itt tud tarolni igazán.

Nagy segítségünk minden időben a kettőnk közös imája. Vigyük az Úr elé a gondjainkat, örömeinket. Mondjuk el neki, mi okozott ma örömet, mitől lettünk szomorúak, mi aggaszt. Vagyis próbáljunk meg szabad imában fordulni az Úrhoz. Ez kezdetben furcsa lehet, idegen. Úgy gondoljuk, ez talán még intimebb, mint a testi kapcsolatunk, nehéz megszólalni a párunk előtt. De érdemes kísérletezni, az Úr kezébe helyezni életünk minden dolgát.

Mert "kincsünket cserépedényben őrizzük". Olyan könnyen törik és olyan nehéz összeragasztani - és sajnos a ragasztás után már nem is az igazi. Azt gondoljuk, jól vagyunk, minden rendben a házasságunkkal, nem kell foglalkozni vele. Apróságok azonban könnyen közénk állnak. Szinte észre sem vesszük, mi történt, hogy a kapcsolatunk fénye megkopott. Csalódás költözik a szívünkbe, és a másikat okoljuk érte. Kész a baj, pedig az állandó törődés nem annyira fárasztó. Napi fél óra (egy kávé elfogyasztása együtt) sokat lendít, és ha ez nap mint nap előfordul, akkor nem megy tönkre a kapcsolatunk.

Végül inkább egy kérés. Bennünk rengeteg a féltés. Sajnos, közelről is találkoztunk néhány válsággal küszködő párral, és nem mindig sikerült segíteni. Ez szorongást, fájdalmat okoz. Borzalmas látni a romokat, megtapasztalni a tehetetlenséget. Valójában ez vezetett ennek a kis irománynak a megírására. Kérjük, addig törődjetek a párotokkal, amíg nem késő. Ma fél óra nem nagy idő, ha nehéz is kiszakítani. A tragédia bekövetkezésekor már csak sajnálni tudjuk, hogy későn ismertük fel, mi lett volna jó. (A Házas Hétvége sokban segíthet, de csak akkor, ha tényleg éljük az ott megismert életstílust.)

Azért kis bizakodás is él bennünk, hogy többen elgondolkoznak, mit lehet tenni ma. És akkor érdemes volt a bennünk levő gondolatokat megfogalmazni.