ÚJ HAJTÁS - a Kárpátaljai Római Katolikus Egyház lapja


2006. XI évfolyam 4. szám. MÁJUS	IMPRESSZUM
TARTALOM ♦ Szabadság és engedelmesség ♦ Interjú Bíró László püspökkel ♦ Imaoldal ♦ Katolikus óvoda Szlatinán ♦ Konferencia Viskán ♦ A szabadság iránytűje ♦ Mire (nem) jó az együttélés? ♦ Márianosztrai Ifjúsági Zarándoklat ♦ Légy szabad! ♦ A Világ Szolgái Ráton ♦ Keresztény liberalizmus? ♦ Hétköznapi csodák ♦ Hírek ♦ XVI. Benedek pápa első éve ♦ A katolikus egyház Kínában ♦ Rabok vagyunk, de szabadok ♦ A Lélek csendes útjai ♦ Az indokolatlan haragról ♦ Legyen "szabad" a gyerek? ♦ Damian de Veuster, a leprások apostola ♦ Művészettörténet ♦ Isten simogatása FŐOLDAL	Szabadság és engedelmesség Egyszer megkérdezték tőlem: ferences koromban nem éreztem-e valaha úgy, hogy a szerzetesi engedelmesség az elöljáró felé akadályozza a személyiségem kibontakozását. Elgondolkoztam a válaszon. Nem éreztem ilyet - miért? Talán azért nem volt számomra olyan nehéz az engedelmesség, mert bibliaolvasás közben, mondhatni, beleszerettem az evangélium Jézusába. Így könnyebben tudtam engedni az elöljáróm akaratának, mert úgy tudtam meggyőzni makacs és önző énemet, hogy ez az Úristen akarata, vagy hogy az Úristen, az Úr Jézus kedvéért engedek most neki. Néha igyekeztem meggyőzni az elöljárót az igazamról, de ha nem ment, akkor engedtem. Később rájöttem, hogy az engedelmesség egész problematikája a szeretet titkában oldódik meg. Ha valakit szeretsz, akkor könnyen engedsz neki. Sőt, minél jobban szereted, annál inkább keresed az óhaját. Nemcsak parancsát: még a vágyait is szeretnéd teljesíteni. A Házas Hétvége lelkigyakorlatokon értettem meg, hogy ugyanaz a szeretet dolgozik a jó házasságokban, családokban, mint a cölebsz (Istennek osztatlanul odaszentelt) emberekben, illetve közösségekben. Amint a szeretet elkezd működni, az ember máris megtapasztalja, hogy feszültségbe kerül a Másik és az Én. Amint szembekerül a szeretett személy óhaja a te akaratoddal, máris egy fontos döntés előtt állsz: "Melyiket teljesítsem?" Ha a másikat nem szereted eléggé és önzetlenül, a saját óhaj, elképzelés érvényesül - rögtön kezdődik a vita, veszekedés, az egymástól való eltávolodás, elhidegülés. Tehát ha a szerzetes (ill. a cölebsz pap) az Úr Jézust választotta, akkor neki az Ő akaratát kell mindenek felett keresnie. Ő viszont embereken keresztül közvetíti akaratát, és így az engedelmesség is először embereken keresztül történik Isten felé. A házasságban élők is elsősorban a házastársuk kéréseiből hallhatják meg Isten akaratát (kivéve a bűnt). Így - bármilyen legyen is az életállapotunk - embereken keresztül tanulunk meg az Istennek szót fogadni és engedni a magunk vélt igazából, elképzeléseiből. Aki egy embernek nem tud engedni, az ilyen az Istenre sem fog hallgatni, hiszen nem tudja a maga akaratát megtagadni. Jézus azt mondta: "Aki meg akarja menteni életét - elveszíti azt" (Mk 8,35). Ebből az is következik, hogy aki meg akarja tartani szabadságát a maga számára, elveszíti azt: a belső, mély, igazi szabadságot sohasem tapasztalja meg. Csak saját akaratunkról lemondva lehetünk igazán függetlenek attól a köteléktől, amely legszorosabban kötöz meg: önző önmagunktól, vagyis a bűneinktől. Ne féljetek odaadni Krisztusnak a testi ember szabadságát - Ő a Szentlélek által megadja Nektek az igazi boldogságot, békességet és a lelki szabadságot, annál nagyobb mértékben, minél inkább megvalósul önmagatok odaadása. Minden helyet a szívünkben, amit ragaszkodásainktól megtisztítva kiürítünk neki, Ő fog betölteni. Nem elvenni akarja a mi életünket - hiszen azért jött, hogy "életünk legyen, és bőséggel legyen" (Jn 10,10). A szentek példáján láthatjuk, milyen boldogok voltak és mekkora lelki szabadságban éltek, amikor mindent átadtak Krisztusnak. Amikor szerelmes valaki, mindent oda szeretne adni annak a másiknak. Aki egyre jobban "beleszeret" Istenbe - legyen az pap vagy szerzetes, házas vagy egyedülálló -, annak egyre kevésbé esik nehezére engedelmeskedni Neki. Örömét leli szerető Ura akaratában. Kérjük nagyon a Szentlelket, aki az apostolokat képessé tette egész életük odaadására: tegyen minket is olyan bátrakká, hogy merjük egészen Jézusnak adni az életünket! Így lesz az életünk igazán szép, értékes és szabad. Majnek Antal Püspök A remény szigete *Bíró László püspök beszél Kárpátaljáról, a családról, a szabadságról* Bíró László esztergom-budapesti segédpüspök 11 éve rektora a Központi Szemináriumnak (Budapesti Papnevelő Intézet). Kinevezése után hamar megszületett benne az elhatározás, hogy kispapjaival egy-egy kirándulás keretében minden évben ellátogatnak határon túli magyar területekre. Kezdeményezése hagyománnyá vált. Idén - hét év után újra - a kárpátaljai egyházmegye volt útjuk célja. Április utolsó hétvégéjét töltötték nálunk a kispapok a püspök atya vezetésével. Az alkalmat kihasználva kérdeztük őt az itt tapasztaltakról, a családok helyzetéről (mint a püspöki kar családreferensét), valamint e havi témánkról, a szabadság fogalmáról. - Mi késztette arra a püspök atyát, hogy kispapjait minden évben magával vigye egy-egy határon túli magyar vidékre? - Szeretném, ha "talpuk alatt éreznék" ezeket a részeket is. A kirándulás mindig a közösség egységét is szolgálja, ezen túl pedig szeretnénk örömet szerezni a magyarsághoz hűséges határon túliaknak. A cél és a forma minden évben ugyanaz: megismerni ezeknek a területeknek a nevezetességeit és a közösségeit olyan módon, hogy a kispapok egy hétvégét töltenek a vidék különböző plébániáin, mégpedig családoknál. Így a személyes találkozáson keresztül is lehetőségük nyílik megismerni az ott élők mentalitását, örömeiket, gondjaikat. Abba is bele kell szokniuk, hogy ők most vendégek ezeknél a családoknál - ami szintén jó "gyakorlatnak" számít. - Hogyan csatlakoznak a kispapok az adott plébánia életéhez erre a néhány napra? - Igazából a plébános leleményességén múlik, hogyan "hasznosítják" a kispapokat. Lehet például találkozót szervezni a helyi ifjúsággal vagy a fiatal házasokkal. Egy ilyen összejövetel kölcsönösen lelkesítő. - Az egyház és a magyarság megerősítésén fáradoznak. Mindig összeegyeztethető a kettő? - Akkor építjük az Isten Országát, ha a magyarságot szolgáljuk. Jézus megsiratta Jeruzsálemet, fájt népének hitetlensége. Sziénai Szent Katalint idézve: lelkesedjünk az Egyházért a keresztre feszített Jézust szeretve. Amilyen mértékben tudunk ragaszkodni a megfeszített Krisztushoz, olyan mértékben tudunk ragaszkodni az Isten Országához, nemzetünket is szolgálva. - Hét évvel ezelőtt már jártak itt hasonló kiránduláson. Hogyan látják, mi változott azóta Kárpátalján? - Az akkor egy nagyon nehéz időszak volt. Az emberek nem kapták meg a fizetésüket - ma sok minden konszolidáltabbnak tűnik. Az itteni emberek már akkor is határtalan szeretettel vettek körül bennünket - de lehetett érezni, hogy a nyomorúságukból adtak. Ma - úgy látom - sok mindenben javult a helyzet, talán nőtt valamit az életszínvonal, több városrész is szépen megújult. - Kívülről nézve mik a benyomásai az itteni egyházról? - Úgy él bennem Kárpátalja, mint a remény szigete. Itt még járnak az emberek templomba, sokan áldoznak. Jó volna, ha tudnák őrizni identitásukat, megóvnák a gyökereiket. Nagyon vigyázni kell, hogy az emelkedő életszínvonal ne feledtesse az igazi értékeket. Az életminőségnek nemcsak anyagi, hanem lelki, szellemi alkotóelemei is vannak. Ne tévesszen meg senkit a sok reklám! A Nyugattól ne tanuljuk el a fogyasztói mentalitás egyoldalúságát! - Miben mások a problémák a két egyházmegyében? - Igazából nagyon sok vonatkozásban közösek a gondok. Mindkét helyen igen fontos a család védelme. II. János Pál pápa hangsúlyozta: az új evangelizáció csak a házasságon alapuló családon keresztül történhet. Itt is láttam a templomokban - és ez a paptestvérekkel beszélgetve is kitűnt -, mennyire lecsökkent a hittanra illetve templomba járó gyerekek száma. Ennek több oka lehet; a megszületett gyerekek száma is visszaesett, de a családok hithez való hűsége is megcsappant. A gyerekek csak úgy lesznek hívő keresztények, ha a szüleik ebben példát mutatnak. A kisgyerek még a szóra figyel, a kamasz már a példát követi. A boldog emlékű pápa ezért is szorgalmazta a családpasztorációt. Neki szent meggyőződése volt, hogy a család egyszerre alanya és tárgya az új evangelizációnak - egyszerre evangelizáló és evangelizált közösség. Az első evangelizációs team (munkacsoport) a család maga. - Mit tehetünk mi, laikusok az egyház és a családok kapcsolatáért? - Adjunk segítséget a papoknak - legyenek családcsoportok, így a fiatal házasok is könnyebben kerülnek bele az egyház vérkeringésébe. Ne féljenek a hívek kezdeményezni, ne várjanak mindent a paptól! Ahol a rendszeres csoportfoglalkozás nem tud megvalósulni, ott még mindig meg lehet szervezni házaspárok lelkigyakorlatát (pl. MÉCS, Házas Hétvége). Fontos a fiatalok házasságra való felkészítése is, ami nem egyenlő a jegyesoktatással. Sajnos, gyengül a minta; kevés jó és keresztény házasságot látnak maguk körül. A jegyesoktatás sokszor kimerül az esküvőre való felkészítésben. Pedig a házasságra való készület jóval korábban kellene, hogy kezdődjön. - Mit üzenne a most házasságra készülőknek, illetve a már házasságban élőknek? - Sokat idézem II. János Pál pápát, aki szerint a család kiinduló- és célpontja a házasság. Sokszor megtörténik, hogy amikor a házasság családdá bontakozik, éppen a házasságról feledkezünk meg. A férj és a feleség teljes energiával a családért dolgozik, és egyre kevesebb idő, energia jut magára a házasságra. Pedig ha a házasság egészséges, a család boldog marad. Ellenkező esetben a család minden tagja szenved. Ehhez kapcsolódik, hogy nem szabad elhanyagolni a hitvestársi beszélgetést és a szeretet gesztusait. A Házas Hétvége mozgalom alapító atyja így fogalmaz: "A szeretet, ami nincs kommunikálva, az nincs is." A keresztény házasságokban legtöbbször nem is a szeretet fogy ki, hanem nem közlik megfelelően egymással, így mind a két fél úgy éli meg, mintha nem élne már köztük a szeretet. Rendkívül fontos időt szánni az egymással való kapcsolatra. A nagyszülőknek lehet külön azért átvállalni az unokákat, hogy a szülők egymáséi lehessenek. A nagymamák, nagypapák sokat tehetnek az ilyen célú gyerekvigyázással gyermekeik házasságáért és így azért is, hogy unokáik születhessenek. Komoly szerepe van az ünnepek megtartásának is - legyen szó vallási, nemzeti vagy családi ünnepekről. Úgy láttam, Kárpátalján ez dicséretesen megvan. Ne hagyjuk veszni a továbbiakban sem a nevezetes napok megülését; általuk értékeinket tudjuk továbbadni. Valaki úgy fogalmaz: "Amit a magyar ember megünnepel, az van, amit nem ünnepel meg, az nincs." - E havi témánk a szabadság kérdésköre. Egészen röviden mit mondana nekünk erről a szóról? - Nincsen más szabadság, csak az elköteleződésből fakadó szabadság. Az az ember igazán szabad, aki igazi értékek mentén köteleződött el. Most, hogy ránk köszöntött a politikai szabadság, fontos, hogy így tegyük fel a kérdést: Szabad vagyok, de mire? Különösen a fiatalok legyenek óvatosak - amikor nagyon hangsúlyozzák nekik a szabadságot, éppen akkor építik beléjük a függőséget. - Köszönjük, hogy megosztotta velünk gondolatait. - Mi is köszönjük a kárpátaljai híveknek a nagyon kedves vendéglátást. Imádkozzunk közösen azért, hogy továbbra is meg tudjanak maradni kereszténységükben és magyarságukban egyaránt. PPM A feltámadási jelvény Kárpátalján A feltámadási jelkép nagypénteken indult útnak Zamárdiból, a Balaton mellől. Két kereszt szív alakban járja be Magyarországot és a szomszédos magyarlakta területeket, hogy majd Csíksomlyón, a pünkösdi búcsún újra eggyé váljanak. Minden állomáshelyen egy-egy szalag kerül az eredetileg dísztelen jelvényre. Kárpátaljára Kisszelmencnél, a nemrég megnyitott határon lépett be a jelvény, ahol az ungvári hívek fogadták. Ungvár, Munkács, majd Nagyszőlős után Nevetlenfalunál lépte át újra a határt, hogy továbbinduljon Szatmárnémeti felé. Isten rettenetes kockázatot vállalt a szabadsággal. De segíti a szabadságunkat, ami a szeretetben teljesül be. A szeretet magában foglalja a Szentlélek minden adományát, de mindenekelőtt az istenfélelmet", minden bölcsesség kezdetét. II. János Pál pápa ...Uram, hallod-e a szómat? Meghallottam kiáltásodat, Gyermekem, És szánlak szívemből. Már olyan régóta lesem lezárt zsaluidat, nyisd ki, tárd ki azokat: a Fényem majd megvilágosít. Már olyan régóta állok tehetetlen, lelakatolt ajtaid előtt. Nyisd ki azokat, s ott találsz a küszöbön. * * * Miért akarsz önmagad foglya maradni? Szabad vagy! Nem én zártam rád az ajtót, Így nem is nyithatom azt ki... Michel Quoist Mély és állandó vágyakozásban kell élnünk, hogy engedelmeskedjünk Istennek, de ez a vágy akkor lesz igazán a Szentlélek szerint, ha békesség, belső szabadság, bizalom és ráhagyatkozás kíséri, nem pedig zűrzavar, ami megbénítja a lelket és megakadályozza, hogy szabadon döntsünk. Arra kel törekednünk, hogy belső szabadságban és békében haladjunk. Közben tudjuk, hogy a démon mindent megpróbál, hogy összezavarjon minket: ravasz és ki akarja használni azt a vágyunkat is, hogy Isten akaratát szeretnénk tenni. Nem szabad hagynunk, hogy rászedjen. Ha valaki távol él Istentől, az ellenség a rosszal kísérti... De ha egy ember közel van Istenhez, szereti és semmire sem vágyik annyira, mint hogy tetszésére legyen, a démon őt is kísértheti... Aggodalmaskodást kelt bennünk... Meg akar győzni, hogy nem teszünk eleget, vagy amit teszünk, nem Isten iránti szeretetből tesszük, hogy az Úr nincs megelégedve velünk... A szabadság lelkülete kell, hogy vezessen minket minden cselekedetünkben és döntésünkben. /P. Jacques Philippe Keresd a békét, és járj a nyomában! c. könyvéből/ Ez az, ami az Újszövetségben áll, hogy az ember és az egész teremtés nem saját akaratából engedelmeskedik a nyugtalanságnak. Természeténél fogva minden sóhajtozik, törekszik, kívánkozik Isten választott gyermekeinek szabadságára. A teremtésnek ez a titokzatos sóhajtása és a lélekbe beleszületett törekvés a benső imádság. Ezt nem kell tanulni. Mindenben és mindenkiben benne van... /Ismeretlen szerző A Zarándok c. könyvéből/ Az emberek vágynak rá, hogy legyen valaki, akit csodálhatnak és követhetnek, de gyakran elutasítják az esztelenségét annak, aki szeret. Amikor Jézus a testét ajánlja fel ételként és a vérét italként, visszautasítják. Nem tudják elfogadni ezt az őrültséget. Egymás után hagyják el... Jézus nem erőlteti rá magát senkire: nem próbálja visszatartani az embereket. Kisebbíteni sem akarja azt, amit mondott... Nem akar vizet vegyíteni a borba, hogy felhígítsa az üzenetét. Úgy viselkedik, ahogy azok szoktak, akik szeretnek: türelmes és hív minket. Így beszél: "Gyere! Nem akarom rád erőltetni magam. De gyere, kövess engem! Engedd, hogy megérintselek lényed legmélyén, engedd, hogy begyógyítsam a durvaságod, önzésed, gyávaságod okozta sebeid, és az életre segítselek. Engedd, hogy felszabadítsalak." /Jean Vanier Ne félj! c. könyvéből./ Akaratotok mindig legyen kész minden eshetőségre, és szíveteket ne kösse meg semmi! Ha valamilyen vágyat tápláltok magatokban, úgy tegyétek, hogy az esetleges sikertelenség ne okozzon fájdalmat, hanem őrizzétek meg lelketeket ugyanolyan nyugodtnak, mintha semmit nem kívántatok volna. Az igazi szabadság abban áll, hogy semmihez nem ragaszkodunk. Isten ilyen szabadnak szeretné látni lelketeket, hogy nagyszerű csodáit véghezvihesse benne. /Juan de Bonilla, spanyol ferences, 16. sz./ A Szent Család Óvoda Aknaszlatinán Aknaszlatina a román-ukrán határon fekszik, 10000 lakosból közel 3000 magyar ember él itt, ezenkívül románok és ruszinok lakják a települést. A több nemzetiség egymás mellett élése noha nem feszült, de megnehezíti nemzetiségünk, anyanyelvünk, saját kultúránk megőrzését. A magyarság megőrzésének egyik fő helye a templom maradt. Nyolc évvel ezelőtt került ide plébánosnak Mészáros Domonkos atya, aki nagy felelősséget érzett az itteni magyarság sorsáért, és minden erejével igyekezett tenni annak fennmaradásáért, erősödéséért. Ezért a püspök atya támogatásával 1999 novemberében a helyi római katolikus plébánia épületében óvoda nyílt. Így született a "Szent Család" Óvoda, amely ma már a Szent Anna nevet viseli. Caritasunk is a Szent Családról van elnevezve, hiszen nem lehet egyforma neve a két intézménynek. Az óvoda fő célja, hogy gyermekeink már kicsi koruktól kezdve katolikus szellemben nevelkedjenek, kreatívan gondolkodjanak - ezek a törékeny, ártatlan gyermekek még olyan nyitottak, őszinték, tiszták. Óvodánkban két csoport működik, az oktatás magyar nyelven folyik. Községünkben két állami óvoda van, és érdekes, hogy egyikükben sincs magyar csoport, így mi lettünk a helyi Bolyai János középiskola biztos alapja. őszintén megvallom, hogy nyugodt szívvel engedem el gyermekeinket, mert az iskolában is hitoktatnak és folytatódik a nálunk elkezdett nevelés. Intézményünk karitatív célokat is szolgál. Aknaszlatina bányászközség, a bányászok bérét sajnos még mindig hónapokig visszatartják, így a szülők hozzájárulása igen csekély. Teljes mértékben pályázatokból, jó szándékú emberek támogatásával működünk már nyolcadik éve. Az állam, azon kívül, hogy engedélyezi működésünket, semmivel nem támogat bennünket. Óvodánk nagy segítséget nyújt legalább annak a 48 családnak, melynek gyermekei meleg szeretetünket élvezik. 45 férőhelyünk van, tegnap vettem fel a 49. kicsit, a napokban testvérkéje születik, így szeretnénk könnyíteni a fiatal anyuka helyzetén. Mindig akadnak olyan gyermekek, akiket egyszerűen fel kell venni. Hála az Úrnak, hogy a kollégáim is megértők, és boldogan segítenek, ha kell, vállalják akár a 25. gyereket is a csoportban. Tavaly nyáron nagyon nehéz időszakot éltünk át - először éreztem úgy, hogy óvodánknak a sorsa a teljes megszűnés lesz. Szeptember 1-jén kezdtünk volna, de augusztus 31-én egy vasunk sem volt. És ilyenkor jön az isteni Gondviselés. Váradi Natália "véletlenül" épp akkor készített velünk egy riportot, mely a Kossuth-rádióban is elhangzott, s Tapolca város polgármesterének megesett rajtunk a szíve... Csodálatos ember ez az Ács János: személyesen hozta el a támogatást munkatársaival együtt. Húsvéti ünnepélyünkre Antal püspök atya is ellátogatott hozzánk, nagy élmény volt főpásztorunkkal ünnepelni. Már reggel 9-re nálunk volt és boldogan hirdette a feltámadás örömét gyermekeknek, szülőknek, kollégáknak. A két előadás között a szülőkhöz külön szólt a gyermekek keresztény nevelésének fontosságáról. Községünkben nagy a munkanélküliség a fiatalok között, ezért sokan nem mernek egynél több gyermeket vállalni, mondván: "szeretnék mindent megadni gyerekemnek". Sokszor gondolkodom, mi az a minden? Mi a legfontosabb, ha nem a SZERETET, amit pénzért nem lehet megvenni és amelyet nem lehet megjátszani? Vagy talán igen? Akkor bizonyára csak rövid ideig. Több anyukával próbálunk beszélgetni, persze csak ha nyitottak és hajlandók figyelni. A napokban találkoztam egy fiatal kismamával, aki töprengett, mi legyen nem tervezett gyermeke életével. Döntött... És az életet választotta! Számítva a nehézségekre, az emberek "megértő" szavaira, még az sem érdekelte, hogy a "nagybetűs" apukának már új barátnője van. Biztattam, de közben eszembe jutott: hát nem ez a "MINDEN?" Ha nem húzzuk keresztül Isten terveit és lehetőséget adunk mindenkinek az életre? Annál inkább, ha a saját gyermekünkről van szó. Van egy álmom: szeretnék egy olyan közösséget kialakítani a Szent Anna óvodában, ahol a gyermekek, a szülők és a munkatársak egyaránt jól érzik magunkat és az elvégzett munkánkon Isten áldását érezzük. Puliszka Éva óvodavezető A szenvedélybeteg is Isten képmása *Konferencia Viskán* 2006. március 31. - április 2. között szokatlan rendezvény színhelye volt a Nagybereznai járási Viska (Viharos) faluban lévő Vadvölgy panzió. Harminc kárpátaljai szenvedélybeteg (alkohol-, drog- és cigarettafüggő) találkozott magyarországi sorstársaival, és az említett betegségeket gyógyító szakemberekkel. A kétnapos rendezvényen megfigyelőként részt vett két ungvári szakorvos is. Péntek délután érkeztünk a helyszínre, és miután elhelyezkedtünk a szobáinkban, megismerkedtünk a panzióval. Ezután összegyűltünk az előadóteremben, és kezdetét vette a résztvevők bemutatkozása. Gyertyánligettől Ungvárig szinte minden járásból jöttek érdeklődők. Többségük már a gyógyulás útján járt, de voltak, akik itt szerettek volna erőt meríteni a gyógyuláshoz. Kíváncsian, s ugyanakkor szorongva vártuk, mit tartogatnak számunkra magyarországi vendégeink. Először Kály Kullay Károly, a budapesti Sziget Droginformációs Központ vezetője tartott előadást a szenvedélyekről, majd következett egy megrázó film, melyben egy alkoholista beszélt hányatott sorsáról. Elmesélte létért való küzdelmét, szabadulási vágyát az önpusztító alkoholizmusból. Önvád, önmarcangolás, környezete megvetése, kitaszítottsága végül is minden segítség ellenére a halálba viszi. Percekig döbbenten hallgattunk, majd következett a látottak véleményezése. Nagyon őszinték, érdekesek voltak a hozzászólások. Egy valamiben megegyezett a véleményünk: Istenhit nélkül, a környezet szeretete, megértése nélkül, önbizalom, önbecsülés hiányában nehéz megszabadulni az alkoholizmustól vagy drogtól. Másnap Veronika, Edit és Laci nagyon őszintén és megrázó hitelességgel beszéltek életükről, melyet megrontott az alkohol mértéktelen fogyasztása. Edit és Laci elmondták, hogy már a sír szélén álltak, amikor isteni sugallatra a Névtelen Alkoholistákhoz (AA) fordultak segítségért, ahol nagy szeretettel, megértéssel fogadták őket. Segítségükkel és Isten segítségével többszöri visszaesés után sikerült talpra állniuk olyannyira, hogy 10-12 éve nem ittak alkoholt. Ez idő alatt sokszor voltak kísértésnek kitéve, de győzött a hit, az akarat, a szeretet. Az AA tagjai rendszeresen összejárnak, erősítik egymást, és erősítik a visszaesőket, hogy újra megtalálják önmagukat. Szívesen mennek, ahová hívják őket, hogy megosszák tapasztalataikat azokkal, akik őszintén szeretnének megszabadulni szenvedélyüktől. Veronika egy másik önsegítő csoport, a Gamma GT tagjaként érkezett hozzánk. Hallhattuk, hogy az AA és a Gamma GT csoportokban a szenvedélybetegek orvos, pszichológus, pszichiáter jelenléte nélkül találkoznak, és a találkozással, beszélgetéssel adnak erőt egymásnak a józanságuk megőrzéséhez. Úgy tűnik, ez a leghatékonyabb módja a szenvedélybetegségek elleni küzdelemnek. Jó lenne, ha Kárpátalján is létrejönnének ilyen önsegítő csoportok! Ezen a napon Hidász Zoltán, a leányvári Hivatásőrző Ház igazgatója jóvoltából még egy megrázó filmet láttunk, melyben egy katolikus pap mesél kálváriájáról. Az sorsa rendeződött: megszabadult az alkoholtól, és visszatért az életbe, az egyházközségébe, mely szeretettel és megértéssel fogadta vissza. Ezt a filmet is megbeszéltük; egy hosszas tanulmányban lehetne csak részletesen beszámolni mindenről. A lényeg az, hogy minden résztvevő őszintén kiönthette lelkét, elmondhatta problémáit, szabadon nyilvánított véleményt, és ezáltal megszabadult lelki terheitől. Az előadók rádöbbentettek bennünket arra, hogy a szenvedélybeteg is Isten képmása, Isten szereti őt. A gyógyult alkoholista is értékes, szeretetre méltó ember, és Isten segítségével érdemes erőfeszítéseket tenni, kitartóan küzdeni a gyógyulásért. Felvetődött a gondolat, hogy Kárpátalján is nagy szükség lenne a Névtelen Alkoholisták társaságára, mely segítené a gyógyulni vágyókat, erősítené az ingadozókat és a visszaesőket. Befejezésül köszönjük a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítványnak és a Szent Márton Egyházmegyei Karitásznak, hogy lehetővé tették ezt a találkozót. Hálásan köszönjük, hogy magyarországi vendégeink: Buza Anna és Domonkos, Hidász Zoltán, Kály Kullay Károly, valamint Veronika, Edit és Laci velünk töltötték a hétvégét és segítségünkre voltak. Köszönjük Molnár János atyának, hogy velünk volt, és lehetővé tette, hogy szentmisén adjunk hálát a jó Istennek ezért a szép hétvégéért. L., résztvevő Az Új Hajtás következő számában bővebben olvashatnak a Névtelen Alkoholistákról. Keresztény házasság: a szabadság iránytűje Hányszor halljuk, hogy a házasodni készülőknek a barátok kéjes vigyorral megjegyzik: "Na, vége a szabadságodnak!" A házasság és a szabadság valóban ellentétes fogalmak lennének? A mi tapasztalatunk (10 év házasság után) az, hogy nem. De ehhez végig kellett gondolnunk, hogy a keresztény szabadság helyett milyen pótszereket kínál ugyanilyen név alatt a világ és a tömegmédia. Ha csak a televíziót néznénk, az tűnhetne szabad embernek, aki azt tehet, amit csak akar. Akinek nem kell alkalmazkodnia másokhoz, nem kell gondoskodnia senkiről. Vagyis nincsenek kötelességei, nem is köteleződik el semmi (és senki) mellett hosszú távon - végérvényesen pedig végképp nem. Az emberi kapcsolatait a haszonelvűség jellemzi, addig keresi valaki társaságát, amíg az számára előnyt, élvezetet jelent. Ha ez lenne a valódi szabadság, akkor az olyan, mintha egy kiránduláson térkép, iránytű és úti cél nélkül indulnánk el. Bár egy ideig élvezetes lehet, de hogy gyakran eltévedünk és egyre fásultabbak leszünk, az is biztos. Nem érdemes bedőlni annak a kísértésnek - ami minket is nap mint nap kerülget -, hogy a szentségi házasságban ez a fajta függetlenség kívánatos cél. Hiszen ki ne szeretne szabad lenni a házasságkötés után is? Valószínű kevesen. De lássuk tisztán, hogy házasként a belső vívódásaink jelentős része abból fakad, hogy a világ kínálta ál-szabadságra ácsingózva azért a keresztény boldogságot sem szeretnénk elveszteni. De a kettő egyszerre nem sikerülhet. Hogy miért? Ehhez gondoljuk közösen végig, hogy mit jelent házasként a keresztény szabadság! A mi megfogalmazásunk szerint akkor vagyunk szabadok, ha azt tehetjük, ami a hivatásunk. Persze ez feltételezi, Valaki hív valamire és valamerre. Ő ad a kezembe térképet és iránytűt, akár a házastársam szeretete és élő lelkiismerete által is. Az oltár előtti végleges és visszavonhatatlan elköteleződés révén igyekszünk mindenben támogatni a másikat, hogy az Isten által elgondolt hivatását mind teljesebben megvalósíthassa. Az önzés, a karriervágy, az ösztönök és a megszokott bűneink "kényelme" rendre földhöz vágnak, megpróbálják elvenni a kedvünket, hogy önzetlenül másokért éljünk. Nem is találkoztunk olyan házaspárral, akiknek ez mindig sikerült volna. Viszont sok családot ismerünk, ahol a házaspárok újra és újra törekszenek erre, és - ha követnek is el hibákat - készek a megbocsátásra, a kiengesztelődésre, az újrakezdésre. Mi is sokat küszködünk, de tudjuk, hogy érdemes, még ha a világban forogva szinte mindig "ellenszélben" kell is hajóznunk. Jellemző példája ennek, mikor az élet továbbadása kerül szóba, mert az anyaság és apaság a világ szemében egyenlő a legnagyobb "szabadságvesztéssel": évekig "kizár" a karrierépítés lehetőségéből, elviszi a pénzt a saját magunkra (vagy az autónkra) költhető keretből, feje tetejére állítja a megszokott időbeosztásunkat. Megszoktuk, hogy már a harmadik gyermeket vállalva is sajnálkozó és értetlenkedő megjegyzéseket kaptunk, s többen a nemrég érkezett, negyedik gyermekünket is csak azért "bocsátják meg", mert "szegények, biztosan a három fiú után akartak végre egy lányt". Pedig, ha tudnák, hogy kevés olyan hivatás létezik az anyaság és az apaság mellett, amikor az ember tökéletesen biztos lehet abban, hogy amit csinál, az teljes összhangban van Isten akaratával! Nyugodt lehetek abban, hogy amikor édesanyaként a babát szoptatom, tisztába teszem, vagy édesapaként óvodába megyek értük, együtt játszunk, akkor nincs fontosabb feladatom. Házasként - és különösen nagycsaládosként - egymás segítése és támogatása azonban nem áldozatmentes. Ezzel előre számoltunk, s ezért nem volt annyira fájdalmas a régebbi egyéni hobbijaink feladása, szüneteltetése. Nem méricskéltük, hogy ki miről mond le, mert a házasság és a család boldogsága mindig nagyobb ajándék volt. És ugyanígy, a családot érintő közös döntéseinknél is az egység megőrzése a legfontosabb számunkra, mert számtalan esetben megtapasztaltuk, hogy az olyan döntés fölötti öröm sohasem lehetett teljes, amit a másik nélkül, vagy vele ellentétben hoztunk. Sokkal nagyobb örömforrás a házasságunkban az egység, mint a saját akaratunk ráerőltetése a társunkra. Mindez azonban nem emberi érdem vagy rendkívüli képesség eredménye. A mi jó szándékú próbálkozásunkat látva áraszt el minket az Isten bőségesen kegyelmeivel, hogy azokat megízlelve nem is akarjuk már annyira az e világ kínálta szabadság-pótszereket. Azoknál Ő sokkal jobbat készített számunkra. S jó hír, hogy szabadok vagyunk ezt választani! Dabóczi Kálmán és Vera MÉCS Családközösségek Mikor egymásra találtunk és meghoztuk az életre szóló döntést egymás mellett, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy most vége lesz a szabadságunknak. Sokkal inkább az, hogy mennyivel boldogabbá tehetjük egymást, és hogy a másik személye által mennyit gazdagodhat addigi életünk. Amikor megvalósul a házasságunkban az önzetlen adás, a másikra való figyelés képessége, a másik boldogságának keresése, akkor érezzük magunkat igazán szabadnak. *Fiataloknak* Próbaházasság - mire (nem) jó az együttélés? A gazdag világban már régóta, de nálunk is egyre inkább elfogadott tény, hogy a fiatalok egyre nagyobb része nem az esküvővel kezdi közös életét, hanem összeköltöznek, és az együttélés során "próbálják ki" egymást. Amikor az egyház felemeli a szavát ez ellen a jelenség ellen, sokan ódivatúnak, az emberi szabadság ellenségének kiáltják ki. Mégis, mi a baj az együttéléssel? Próbáljuk meg a szerelmesek szempontjából áttekinteni a kérdést! Számomra házastársi kapcsolatunk lényege a feltétlen szeretet, a feltétlen elfogadás. A házasság előtti együttéléssel éppen az a bajom, hogy ez a feltétel nélküliség hiányzik belőle. Mindig benne van a "ha". "Ha továbbra is jól kijövünk egymással, ha kielégíted az igényeimet, ha megfelelsz az elképzeléseimnek... akkor továbbra is együtt maradunk". A házasság komoly kötelék, mégis, benne felszabadultnak érzem magam, mert tudom, hogy a házastársam úgy mondott rám igent egy életre az esküvőn, hogy még nem ismert mindent bennem, még nem próbált ki minden téren, mégis annyira bízott bennem (és Istenben, aki egymásnak ajándékozott minket), hogy nem félt örökre elkötelezni magát. Szabadságomat az adja, hogy tudom: nem kell mindenben megfelelnem, akkor is szeretnek, akkor sem hagynak el, ha valamiben "nem válok be". Ez pedig hihetetlenül nagy biztonságot, önbizalmat ad. Hasonló ez az érzés ahhoz, amit akkor tapasztalunk meg, amikor felfedezzük: Isten mindenestül, bűneinkkel együtt szeret minket. Nem kellett "méltónak lennünk", nem kellett kiérdemelnünk, hogy megváltson minket. Jó érzés, hogy nem olyan vagyok, mint például egy porszívó vagy egy háztartási alkalmazott - ha nem "válik be", visszaviszik a boltba vagy lecserélik. Én ezt a lehetőséget érzem nyitottnak az együttélésben - ellentétben a házassággal, ahol egyszeri és megismételhetetlen vagyok. Nem kell attól félnem, hogy "lecserélnek". Sokszor lehet hallani ilyen érveket: - "Mit számít az a papír? Szeretjük egymást, nem mindegy, hogy hivatalosan is összeházasodtunk- e?" Bizony, sokat számít az a papír. Azt üzenem vele a házastársamnak, hogy visszavonhatatlanul elköteleztem magam mellette. Felvállaltam őt ország-világ előtt egy életre, és ezzel becsuktam az ajtót minden más, ilyen jellegű kapcsolat előtt. Egyébként pedig, ha tényleg nem számít az a papír, ha valóban nem az elköteleződéstől való félelem áll mögötte - miért tiltakoznak annyira a megszerzése ellen? - "Félek, hogy otthagy a barátom, ha nem leszek teljesen az övé." Ez azt jelenti, nem fogad el teljesen, nem önmagadért kellesz neki. Ha ezen múlik a kapcsolat, jobb is, ha megszakad, bármilyen fájdalmas is ez. Ráadásul később is lesznek időszakok (betegség, szülés stb.), amikor tartózkodni kell a nemi élettől. Akkor mi lesz? - "Honnan tudjuk, hogy összeillünk- e, ha nem próbáltuk ki? Mi lesz, ha az esküvő után derül ki, hogy nem illünk egymáshoz?" Az udvarlás időszaka alatt az alapvető összhangra vagy annak hiányára fény kell, hogy derüljön - különösen, ha a felek beszélgetéssel, és nem annyira a testi kapcsolat "begyakorlásával" töltik az időt. Az őszinteség, az egymás előtti megnyílás lehetővé teszi, hogy ne érjék hirtelen csalódások az embert az esküvő után. A nemi kapcsolat testi oldala pedig - amire az idézett kérdés többnyire vonatkozik - többnyire a lelki összhangon múlik, állítják a szexuálpszichológusok. Hogy megvan- e a vonzalom, az már korábban kiderül: az, hogy a teljes egymásnak adottsággal várunk az esküvőig, nem jelenti azt, hogy a testi kapcsolat minden korábbi fokozatától tartózkodunk. Olyanról pedig még nem hallottam, hogy - ahol megvolt az őszinteség és a lelki összhang - az esküvő után derült volna fény biológiai alkalmatlanságra. Ráadásul a jó házasélet többnyire fokozatosan alakul ki, így az esküvő előtti "próba" inkább csalódást okozhat és kételyeket ébreszthet. Itt is érvényes, hogy igazán oldottan akkor működik a testünk és a lelkünk, ha nincs megfelelési kényszer (és - jó esetben - lelkiismeretfurdalás). - "Még mindig jobb házasság nélkül együtt élni és úgy szakítani, mint elválni". Eleve hibás kiindulópont. Honnan veszi magának valaki a bátorságot, hogy ilyen mélységig "belemásszon" valakinek az életébe, ha nem tekinti véglegesnek a kapcsolatot? Milyen alapon vesznek el éveket egymás életéből? És ha baba lesz? (Mint tudjuk, nincs 100 %-os fogamzásgátlás.) Végül, a hívő fiataloknak az is számít, hogy a teljes testi kapcsolatot Isten és az egyház a házasságban áldja meg. Áldás nélkül vágni bele ebbe a rendkívül fontos dologba - legalábbis butaság. Legyen bennünk annyi alázat, hogy nem bíráljuk felül a Biblia és az Egyház kétezer éves tanítását! Ha felelősséget érzünk szerelmesünk iránt, ha valóban tiszteljük őt, szeretetünk igazi jele az, hogy nem sértjük meg jövendő házasságunkat, értékesnek és tisztának készítjük magunkat az esküvőre - hogy utána annál nagyobb örömünket leljük egymásban! Popovicsné Palojtay Márta Márianosztrai zarándoklat 2006. április 29. és május 1. között 27. alkalommal rendezték meg a márianosztrai ifjúsági gyalogos zarándoklatot. A Munkácsi Szent István Líceum öt diákja is lehetőséget kapott a részvételre, így velük együtt nyolcan indultunk útnak. 28-án, pénteken reggel indult el a nyolcfős kárpátaljai csoport. Este megérkeztünk Budapestre, ahol Vargha Péter atya, a zarándoklat szervezője és vezetője szállásolt el minket plébániáján. Másnap elindultunk a zarándoklat kiindulópontjára, a pilisborosjenői Kálváriához, és ezzel elkezdődött a háromnapos "séta". Közel 160-an voltunk, babakocsis apróságtól kezdve a 60 éves idősebb zarándokig. Minden napnak megvolt a maga témája, amelyen egy-egy csendes útszakaszon elgondolkodhattunk. Az első nap felfedezendő lelki kincseinkről elmélkedtünk, második nap a magunk és az egymás iránti felelősségről, harmadik nap pedig Isten kegyelmében bízva saját bátorságunkról győződhettünk meg. Többek szerint is - én is így vagyok ezzel - a legérdekesebb feladat az volt, mikor vadidegen házakba kopogtattunk be, és átnyújtottunk egy szerény ajándékot, ami egy gyertyából és egy doboz gyufából állt: ezek Krisztus világosságát jelképezték. A napi 27 kilométer nem volt túl nehéz. Sőt, én ezalatt a pár nap alatt bizonyos megnyugvást éreztem. Az utolsó nap volt a legfárasztóbb a rossz időjárás miatt. De úgy gondolom, mégis megérte. A zarándoklat végén a templomban a zarándokok mintha egy nagy családdá váltak volna. Úgy érzem, bármikor vállalkoznék ismét erre az útra. Rendkívül élveztem. Sőt, talán, ha már megértem a feladatra, egyszer a Szent Jakab-zarándoklaton is részt veszek. Tóth Gergely, Koncháza I. évfolyam Mi, a Szent István Líceum diákjai is meghívást kaptunk a 27. alkalommal megrendezett Márianosztrai Ifjúsági Zarándoklatra. Nyolcan vágtunk neki a nehéznek ígérkező útnak itthonról, de rajtunk kívül még volt kb. 160 ember, akik Erdélyből, Felvidékről, és persze Magyarország különböző vidékeiről érkeztek. Azt hiszem, tele voltunk félelmekkel és kétségekkel, hogy fogjuk-e bírni a napi 27 km-es távot (legalábbis én így gondoltam). Nagyon szép és felemelő három napot töltöttünk gyalogolva, elmélkedve, énekelve és imádkozva újdonsült barátaink társaságában. Az út nem volt könnyű, de minden fáradságot megért, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Isten csak olyasmit enged megtenni nekünk, amire testileg és lelkileg is fel vagyunk készülve. Minden napnak megvolt a maga jelszava, amelyre az aznapi szentmise prédikációja is épült. Számomra a legmeghatóbb pillanatok egyike az volt, amikor teljesen idegen, ismeretlen emberekhez kopogtunk be szerény ajándékunkkal: egy gyertyaszállal és egy doboz gyufával. Ez nagyon jó érzés volt, szívesen gondolok vissza erre a pillanatra. Bármikor vállalkoznék arra, hogy újra megtegyem ezt az utat, vagy akár hosszabbat is, mert a fáradtság, a fájdalom és az izomláz helyett úgy érzem, ajándékot kaptam! Holozsi Gabriella, Bene I. évfolyam Az első nap 27 kilométert gyalogoltunk, szerencsére nem erőltetett tempóban, de így is alaposan kifáradtunk. Mindennap volt szentmise, az itt hallott prédikációk feltöltöttek minket energiával, hogy a gyaloglást folytatni tudjuk. Eljutottunk Visegrádra is, ami nem kis örömünkre szolgált, mert a város szépsége elbűvölt bennünket. Azután komppal átkeltünk Nagymarosra, zarándok-ajándékokat adtuk át egy-egy helyi lakosnak. Sok mókás helyzet származott ebből, de kedves embereket ismerhettünk meg. Márianosztra esővel fogadott bennünket, de így is tetszett. Később püspöki szentmisén vehettünk részt, ami megerősített hitünkben és erőt adott a mindennapi gondjaink elviseléséhez. Ez a zarándoklat fantasztikus élmény volt számomra - gondolom, ezzel minden résztvevő így volt. Sokáig nem fogom elfelejteni, és ha visszagondolok a boldog arcokra, mindig jókedvre derülök. Kizman Antal, Ungvár I. évfolyam Légy szabad! Az emberek többsége szabadnak hiszi magát, amikor azt mondhatja: "azt teszem, amit akarok"- azaz: nincs bilincsbe verve a kezem, nem tart vissza semmi fizikai kényszer; kielégíthetem minden vágyamat, ösztönömet, senki és semmi nem akadályozhat meg ebben. Ez a "szabadság" a vadon élő állat szabadsága, de nem az emberé, és még kevésbé Isten gyermekéé. Még ha teljesen bénultan fekszel is az ágyban, ha fogoly vagy is egy börtöncella mélyén, még akkor is szabad maradhatsz, ha akarod, mert emberi szabadságod nem a tested, hanem a szellemed síkján helyezkedik el. Kivéve az önkívületi állapotot - bár ebben cselekedeteid már nem emberi cselekedetek - nem veheti el senki és semmi sem szabadságodat, mert senki és semmi sem börtönözheti be szellemedet. Te magad és egyedül csak te korlátozod - mások bűnrészességével - szabadságodat. Ha szabad akarsz lenni, önmagad ellen kell küzdened, ki kell harcolnod szabadságodat. Ha azt mondod: - ez nem az én hibám, ilyen a vérmérsékletem! - nem tudok lemondani róla! - nincs igazam, de nem tágítok! - nem tudok dolgozni, egész idő alatt álmodozom. Nem birkózom meg vele. - miért gondolkozom így? - Mindenki ezt mondja! - azt ott látni se bírom! - nem akartam megtenni: hiába álltam ellen!... - akkor nem vagy szabad, rabszolga vagy. Önmagad, múltad, környezeted, a dolgok rabszolgája. - Addig nem vagy szabad, emberileg szabad, míg meg nem teremtetted magadban az embert a talpán, aki testét, érzékeit, képzeletét alárendeli szellemének. - A bárka nem siklik tova a vízen, ha csak egy szál kötél rögzíti is a parthoz. - A lehorgonyzott léghajó nem repülhet, amíg összes köteleit el nem oldjuk. - Amíg csak egyetlen dologhoz vagy egyetlen személyhez is ragaszkodsz ellenőrzés nélkül - addig nem leszel "szabad". Nem a dolgok ragaszkodnak hozzád, te ragaszkodsz a dolgokhoz. Rabszolgaként szolgáltatod ki magad nekik. A szabadság nem közömbösség. Normális az, hogy élvezel, érzel, tapasztalsz, örülsz az emberekkel és a dolgokkal kapcsolatban, de fontos, hogy a vonzalmak, örömök, szenvedések ne zavarják meg értelmedet az út megválasztásában, ne kényszerítsék akaratodat az elhatározásban. Mit érnek gyors lábaid, ha nem tudod irányítani lépteidet? Mit ér az építőanyag, ha nem tudod, milyen házat építs? Mit ér érzelmi gazdagságod, ha nem tudod, kinek add? Mit érnek győzelmeid örökölt tulajdonságaid fölött, öntudatlan és tudattalan világod, szokásaid, belső és külső kényszereid fölött? Mit ér önuralmad, készenléted, teljes szabadságod, ha nem tudod, hogy használd fel ezt az elért szabadságot? Ha szabad vagy, de akármire, ez nem igazi szabadság: határozatlanságra, állhatatlanságra és aggályoskodásra vagy ítélve. Az igazi szabadság lehetőség arra, hogy - ura lévén önmagadnak - mindig tévedés és hiba nélkül a JÓ utat válaszd és kövesd. Ha igazán szabad akarsz lenni, meg kell ismerned az Atya tervét a világgal, fel kell ismerned végtelen vágyát utánad. Azután összeszedetten és felkészülten, elszántan és szabadon csatlakozz hozzá a szeretet "igen"-jével. Ez az "igen" Jézus Krisztussal jegyez el téged.Szabadságod minősége attól az akarattól függ, amelyhez csatlakoztál. Annyiban vagy szabad, amennyiben képes vagy az Atya akaratához ragaszkodni. A szabadság karikatúráit: a teljes függetlenséget, az ösztönök, vágyak, szeszélyek kielégítésének lehetőségét az engedelmesség korlátozza. Az igazi szabadság az Isten akaratának való engedelmességben bontakozik ki. Isten akaratát pedig az Egyház, fölötteseink, a mindennapi kötelességek és események közvetítik számunkra. A valódi engedelmesség feltételezi az igazi szabadságot, de az igazi szabadság az engedelmességből táplálkozik. Ha valóban szabad vagy Krisztusban, semmi sem képes megállítani, mert az igazi szabadság lehetővé teszi számodra, hogy alávesd magad a jogos kényszernek, de azt is, hogy a jogtalan kényszert és az elkerülhetetlen akadályokat úgy alakítsd át, hogy megannyi eszközzé váljanak CÉLOD elérésében. Jézus Krisztus, engedelmes lévén haláláig, megszerezte számodra az igazi szabadságot. Ha meghalsz Vele a bűn számára, felszabadítod magad a rabszolgaság alól és feltámadsz Vele a szabad életre. A keresztségben elnyerted a szabadság csíráját. A bűnbánat szentségében, amely újból a keresztség kegyelmében részesít, megint megtalálod a szabadságot. Ahányszor lemondasz a bűnről, ahányszor elszakítod kötelékeidet azért, hogy Jézus Krisztussal egyesülj, mindannyiszor az igazi szabadságot szerzed meg magadnak. Véglegesen szabaddá majd akkor leszel, amikor a szeretetben végleg összeforrsz Szabadítóddal. Michel Quoist Így élni jó c. könyvéből Kárpátalja - Hollandia: 2:1 *A Világ Szolgái Ráton* Körülbelül egy éve kaptuk a hírt, hogy egy holland szervezet érdeklődik a ráti projekt iránt. Ha most leírom a szervezet nevét, bizonyára sokan felkapják a fejüket: "én ismerem őket!!!" Ugyanis évek óta törzsvendégei Kárpátaljának. Mi nem ismertük őket. A WORLD SERVANTS-ról (a Világ Szolgái) beszélek, és hogy mennyire hitelesen tükrözi nevüket a tevékenységük, arról egy évvel a jelentkezésük után meg is győződhettünk. Mindez nemrég, május első hetében történt. Nagy készülődés, felfokozott hangulat és munkatempó, ez jellemezte a holland barátaink érkezése előtti hetet. 45-en érkeztek, szállást, teljes ellátást kellett biztosítani (amit különben ők fizettek), ami nem könnyű feladat. Persze nagy segítség volt, hogy a ráti "Gondviselés Háza" egészségügyi gyermekotthon első lakóháza (ami tizenöt gyerekre és nevelőszülőkre van tervezve) már többé-kevésbé elkészült. Ezt a házat rendeztük be érkező vendégeinknek, és szó ami szó, kényelmesen elfértek. Ezek az emberek azért áldozták fel szabadidejüket és pénzük egy részét, hogy 2000 kilométert utazzanak, és felépítsék a ráti gyermekotthon következő lakóépületét. Azt hiszem, ez önmagáért beszél! Az egy hét nagyon kellemesen, vidáman és persze kemény munkával telt. Mindezt bizonyítja, hogy probléma nélkül sikerült felépíteni az épület első szintjét. S hogy jókedvben teltek a napok, arra sok-sok jel utal. Többek között az egy hét visszhangja, a sok játék és kacagás, amit fényképek és emlékek örökítenek meg. Több alkalommal is láttam, hogy a munka végeztével és a jól megérdemelt vacsora után a hollandok csapata kihívta a kárpátaljai munkások csapatát, és röplabdáztak egy általuk profin megépített pályán. Mi ebben az érdekes? Igazából csak annyi, hogy a "hazai" csapatot a munkanap után várja a családja, otthona, gazdasága. Ezek az emberek mégis szívesen maradtak játszani, barátkozni a vendégekkel, akár még úgy is, hogy hozták erősítésnek a családtagokat is. (Ennek eredménye, hogy majdnem mindig a "hazai" csapat nyert). Ezért volt érdekes élmény. Azt hiszem, az anyagi és fizikai segítségen kívül meg kell köszönni a szellemi és lelki segítséget is. Szellemit azért, mert egy héten keresztül aktívan foglakoztak a környélbeli gyerekekkel, értékes és vidám programokkal gazdagítva őket. Lelkit pedig azért, mert példaként állnak most már előttünk ők, az önzetlen szeretetés az Isten által megszentelt munka és segítségnyújtás példái: a világ szolgái! - bajnok - Ha valaki ezek után kedvet kapott, hogy a Világ Szolgáinak mintájára szabadidejével és munkájával, netán pénzével segítse az épülő ráti gyermekotthont, ahol értelmi fogyatékos gyermekeket helyeznek majd el, a következő helyen érdeklődhet: Tel: 8-2-272-5893, e-mail: rathome@mail.uzhgorod.ua A kertrendezésben és nem szakjellegű munkával az építkezésen is lehet segíteni. Csoportok jelentkezését várjuk! Isten fizessen meg minden segítséget! Keresztény liberalizmus? Meggyőződésem szerint kétféle liberalizmus van: a keresztény liberalizmus azt jelenti, hogy Isten értelmet és szabad akaratot adott az embernek, aki az elfogadott erkölcsi elvek ismeretében és azok figyelembevételével, felelőssége tudatában dönthet az élet kérdéseiben. Minden ember lelkiismerete szerint felelős cselekedeteiért. A közhatalom is csak olyan kérdésekben adjon törvényi, jogi szabályozást, amelyek elengedhetetlenek a társadalom békés életéhez. (Pl. a közlekedési szabályok szükségessége.) Ettől a liberalizmustól meg kell különböztetnünk azt a gyakorlati materialista liberalizmust, amely nem ismer el ember feletti erkölcsi tekintélyt, amely nem akarja tudomásul venni, hogy nem csak a tételes törvények szabályozzák az ember életét, aki lelkiismeretének alapjául nem a természettörvényt, hanem a saját érdekét tartja. Ennek a liberalizmusnak már nem a szeretet az alaptörvénye, hanem az anyagi érdek. Ez a liberalizmus beszél az erkölcsi semlegességről, ami önmagának ellentmondó fogalom, hiszen erkölcsi értékkel szemben nem lehetséges semleges magatartás. Ezt a liberalizmust tartom veszélyesnek és elfogadhatatlannak. Rédly Elemér A liberalizmus nem a szabadságra, hanem a szabadosságra tör. A liberálisok például a kábítószer valamilyen formában való engedélyezését kívánják a szabadság nevében, ami csak látszólagos szabadság, de amellyel számos embert meg lehet nyerni. Nem gondolnak bele, miféle - az egyén életén túl a közösséget is romboló - káros hatások sora jelentkezik: a munkaképességben, az egészségügyi ellátás megterhelésében, a családi élet rombolásában stb. Ha a vizet nem vezetjük csőbe, hanem hagyjuk szétfolyni, abból senki nem jut ivóvízhez, mert pocsolya lesz belőle. Úgy vagyok liberális, ahogyan Jézus Krisztus tanította: az igazság szabaddá tesz titeket. A keresztény liberalizmus azt jelenti, hogy az ember fölszabadítja magát a szenvedélyek uralma alól, s nincs olyan gyűjtőszenvedélye, amely fontosabb lenne a saját és a többi ember lelki üdvösségénél. A nép érdekét fontosabbnak tartja a saját érdekénél, az egyház érdekét pedig fontosabbnak a saját anyagi hasznánál, vagy bármilyen más szabadságnál. Ilyen értelemben minden Krisztus-követőnek liberálisnak kell lennie, hogy fölszabaduljon az e világi megbilincselő dolgok alól." Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök Forrás: Új Ember katolikus hetilap Hétköznapi csodák Múltkori felhívásunkra érkezett egy levél egy tanárnőtől, aki a következőket írta: "Nagyon szívesen olvasnék olyan eseményekről, amelyek valóban megtörténtek az emberekkel (s jó lenne, ha megírnák Önöknek), és amit csodának lehet nevezni, s amit, sajnos, észre sem veszünk, mert sokszor természetesnek találjuk." Olvasónk rögtön három történetet is küldött, melyeket saját életében tapasztalt meg. Ezeket olvashatjuk az alábbiakban. Több mint húsz éve tanítok idegen nyelvet az iskolában. Az egyik órán egy 14-15 éves kislány, Julika, egész idő alatt nagyon csúnyán köhögött. Mivel nekem állandó problémám van a torkommal, nem bírtam, és elfelejtve, hogy pedagógus vagyok, nagyon mérgesen rászóltam: "Jaj, Julika, már teleköhögted az egész osztályt!" Egyszerre hideg, néma csend lett. Julika ráborult a padra és a sírástól dadogva, köhögve azt próbálta elmondani, hogy már bejárták az összes híres orvost, és nem csak Kárpátalján, de eddig eredménytelenül. Régen észrevettem, hogy Julikának nagyon rekedt hangja van. Ennek a szép arcú, jól nevelt, jól tanuló kislánynak rosszabb volt a hangja, mint egy erős dohányosnak. Nagyon, de nagyon bántam, hogy úgy rászóltam. Legszívesebben én is elsírtam volna magam. Ez szerdán történt. Otthon elmondtam, hogy viselkedtem az iskolában. Nem találtam a helyemet. Nem tudtam megnyugodni. Egyszer csak azt gondoltam, hogy csütörtökön úgyis velük van az első órám, elmegyünk és imádkozunk Julikáért, a javulásért. Hirtelen úgy éreztem, könnyebb lett a "teher", megnyugodtam. Az iskola, ahol dolgozom, nagyon közel van a római katolikus templomhoz. Az iskola ukrán nyelvű, de minden osztályban van néhány gyerek, aki beszél magyarul. Elmentünk a templomba, megkértem a gyerekeket, hogy aki ahogy tud, imádkozzunk Julikáért, vagy saját szavainkkal kérjünk neki javulást. Másnap, pénteken, a szünetben beszaladt az osztályomba az egyik (magyarul beszélő) fiú, és rögtön azt mondta: "Antónia néni! Julikának már jó a hangja!" Erre én megint indulatosan: "Jaj, Gyuszi, hogy mondhatsz ilyet! Azt gondolod, hogy ukk - mukk - fukk, és a csoda megtörténik? Nem úgy van az!" De úgy látszik, én sem tudom pontosan, hogy történnek a csodák, mert utána bejöttek a gyerekek az órára, és Julikának gyönyörűen szép csengésű hangja volt, egyszer sem köhintett az óra alatt. Elmentünk a kápolnába, hogy imával megköszönjük ezt a Jó Istennek. Örömmel láttam, hogy visszanyertem a gyerekek jóindulatát, már nem néztek rám olyan ellenségesen, mint azon a bizonyos szerdai napon. Jó néhány év telt el azóta. Nemrég találkoztam Julikával az utcán, ő szólított meg. Szépen csengő hangján közölte, hogy nagyon örül a találkozásunknak. Kérdeztem, vannak- e problémái a torkával. Semmi. Minden rendben van. Jó pár hónappal később apám, aki már elég idős volt, nagyon csúnya motorbalesetet szenvedett. Sok mindene eltört, és a lába olyan rossz állapotban volt, hogy az orvos azt mondta, hogy ha megműtik, akkor van remény, hogy mankóval tudni fog járni. Mindennap készültek a műtétre, de apám állapota olyan súlyos volt, hogy újra és újra elhalasztották. Nagyon szomorúan ültem az órán az előző történetben említett gyerekekkel, és egyszer csak elcsukló hangon azt kértem tőlük, hogy jöjjenek velem és imádkozzanak apámért. A templom zárva volt, így a kápolnában ültünk és 10-15 percig csendben imádkoztunk (aki ahogy és amilyen nyelven tudott). Másnap reggel, mint már egy hete, az iskola előtt bementem a kórházba, ahol közölték velem, hogy apámat megműtötték. Kevesebb mint egy év múlva apám már mankó nélkül járt. Ezt is a Jó Istennek köszönöm és a gyerekek imájának. Elmondtam ezeket a történeteket egy kedves kollégámnak. Az ő alsó szemhéján egy nagy árpa volt, mióta ismerem. Ez a "szépséghibája" már olyan nagy volt, hogy nem csak neki, hanem annak is "szúrta a szemét", aki vele beszélgetett. Szomorúan mondta el, hogy az orvos operációt javasolt, de ő fél ettől. Mondtam, hogy menjünk be a kápolnába és imádkozzunk. ő református, de szívesen jött velem. Leültünk és csendben, ki-ki a maga gondolataival, imáival foglalkozott. Pár nap múlva találkoztunk. Nézek rá, és nem hiszek a szememnek: "Hol van az a göb?" Mosolyogva elmondta, hogy miután a kápolnában imádkoztunk, hazament, és egyszer csak viszketni kezdett a szeme. Odament a tükörhöz, és a szeme láttára esett le az a szúrós valami a szemhéjáról. Szerintem ezek azok a csodák, amelyeket észre kell venni. Hiszem azt, hogy sok embernek van mit elmesélnie, és jó lenne, ha megírnák saját történetüket. P. Antónia tanárnő Köszönjük a beküldött történeteket Olvasónknak! Várjuk további leveleiket hasonló történetekkel, vagy olyanokkal, melyekben nem fordulnak elő ugyan csodás események, de mások épülésére szolgálhatnak. Így is segíthetünk egymásnak Isten iránti hitünk és bizalmunk növekedésében. "Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése." (Jak 5,16) Hazai hírek ÁPRILIS 22-ÉN került sor a ministránsvetélkedő döntőjére. A versenyben 9 csapat vett részt az egyházmegye különböző plébániáiról. A döntőbe jutott csapatok mindegyikének jutalma, hogy részt vehetnek az augusztus 1. és 2. között Rómában megrendezendő ministránstalálkozón. ÁPRILIS 27. ÉS MÁJUS 1. között a budapesti központi szeminárium kispapjai látogatást tettek Kárpátalján rektoruk, Bíró László püspök vezetésével. A püspök atyával lapunk 3-4. oldalán olvashatunk interjút. ÁPRILIS 29. ÉS MÁJUS 1. között nyolcfs csapat vett részt Kárpátaljáról a Márianosztrai Ifjúsági Zarándoklaton. Beszámolójukat lapunk 10. oldalán olvashatjuk. MÁJUS 20-ÁN tartották a VIII. Kárpátaljai Római Katolikus Egyházzenei találkozót. 9 kórus vett részt a találkozón, 7 gyermekkórus és 2 felnőtt kórus. Az énekkarok szereplése mellett hangszeres egyházzenét is hallgathattak a résztvevk. A találkozó szentmisével zárult. MÁJUS 27-ÉN került sor a Munkácsi Katolikus Ifjúsági Találkozóra. Az eseményről lapunk következő számában olvashatnak beszámolót. Külföldi hírek Márványtábla emlékeztet a pápa elleni merénylet helyére Május 12-én, pénteken egy órakor helyezték el a Szent Péter téren azt a 40x40 cm-es márványlapot, amely jelzi, hol követték el a merényletet Isten szolgája, II. János Pál pápa ellen 1981. május 13-án. A márványlapon a pápa címere, római számokkal pedig a merénylet időpontja látható. VR/Magyar Kurír A pápa elleni merénylet 25. évfordulóján A merénylet negyedszázados évfordulója alkalmából különleges módon emlékeztek meg II. János Pál pápáról,akinek emléke továbbra is élénken él a hívek szívében. A zarándoklatot a római zarándokhivatal szervezte Laziotartománnyal és a római városi vezetőséggel közösen. A fatimai Szýzanya szobra április 18. és július 31. közöttzarándokol az olasz egyházmegyékben. Az évforduló alkalmából hozták el a Szent Péter térre, emlékeztetve II.János Pál pápa mély Mária-tiszteletére. A kegyszobrot a merénylet pontos helyére állították,ahol rövid szertartás keretében idézték fel a véres tettet: "egy ellenséges kéz merényletet követett el a Szentatya ellen, aggodalom és fájdalom, sírás és zűrzavar lett úrrá a téren, a fájdalom és az értetlenség jelenetei világszerte megindulást váltottak ki: megismétlődött az, ami a Golgotán történt: az ártatlant megölte az emberi gyýlölet." Felidézték II. János Pál szavait, miszerint "Agca jól tudott lőni, és minden bizonnyal azért lőtt, hogy lövése célba találjon. De mintha valaki vezette és eltérítette volna azt a golyót." A szertartás Isten szolgája, II. János Pál közbenjárásáért fohászkodó könyörgéssel ért véget, abban a reményben, hogy hamarosan szentjeink között tisztelhetjük őt. A körmenet résztvevői ezután a Szent Péter-bazilikában szentmisén vettek részt, amelyet Camillo Ruini bíboros, a pápa római helynöke mutatott be. VR/Magyar Kurír Mindszenty Józsefre emlékeztek Esztergomban Május 13-án, szombaton országos engesztelő zarándoklattal emlékeztek a hívők Mindszenty Józsefre, Magyarország egykori hercegprímására, halálának és újratemetésének évfordulóján. Zsúfolásig megtelt Magyarország legnagyobb római katolikus temploma, sok száz hív vett részt az esztergomi országos zarándoklaton, amelyet Mindszenty József 15 évvel ezelőtti újratemetésének emlékére tartottak. Ternyák Csaba érsek szentbeszédében a lelki megújulásról szólt és utalt az imaévre, amelyet a Magyar Püspöki Konferencia hirdetett ebben az évben. Felidézte Mindszenty József bíboros emlékét, aki a Krisztushoz való hýség és hazaszeretet tündöklő tanúságtételét hagyta ránk, és aki azt mondta: csak imádkozó emberiség építhet egy jobb világot. Moszkvai zarándokok II. János Pál pápa sírjánál Május 16-án reggel 150 orosz katolikus szentmisén vett részt Karol Wojtyla sírjánál. Ez a zarándoklat zárja le a tavaly május 18-án - II. János Pál pápa születésnapján - kezddött és neki szentelt évet. A szertartást Tadeusz Kondrusiewicz, a moszkvai Istenanya székesegyház érseke mutatta be lengyel és orosz papokkal együtt. Ez az els alkalom, hogy orosz katolikusok ilyen nagy számban érkeztek Rómába. A zarándokok másnap részt vettek az általános kihallgatáson, ahol találkoztak XVI. Benedek pápával, akinek egy XVIII. századi ikont, valamint néhány kézzel hímzett liturgikus tárgyat adnak ajándékba. VR/Magyar Kurír Pap- és diakónusszentelések Örömmel és szeretettel tudatjuk, hogy Isten kegyelméből Excellenciás és Főtisztelendő MAJNEK ANTAL munkácsi megyéspüspök atya a 2006. június 17-én (szombaton), de. 10 órakor kezdődő ünnepi szentmisén a munkácsi Tours-i Szent Márton Székesegyházban kézfeltétele és imádsága által ÁLDOZÓPAPPÁ illetve DIAKÓNUSSÁ szentel bennünket. Az ünnepi szentmisére szeretettel hívjuk és várjuk egyházmegyénk híveit, barátainkat, ismerőseinket és továbbra is imádságaikba ajánljuk magunkat. Mikulyák László diakónus, Béres István papnövendék Szeretettel tudatom, hogy első szentmisémet 2006. június 18-án, Úrnapján, du. 17 órakor mutatom be a técsői Szent István király Plébániatemplomban. Sok szeretettel várom rokonaimat, barátaimat és ismerőseimet, hogy együtt adhassunk hálát a Mindenható Istennek a hivatás és a pappá szentelés kegyelméért. Mikulyák László leendő újmisés XVI. Benedek pápaságának első éve XVI. Benedek pápa 2006. április 19-én az általános kihallgatáson ezeket mondta az egybegyűlt híveknek: "A mai általános kihallgatás kezdetén, amely húsvét örömteli légkörében zajlik, szeretném veletek együtt megköszönni az Úrnak, hogy, miután éppen egy évvel ezelőtt meghívott arra, hogy mint Péter apostol utóda szolgáljam az egyházat, továbbra is támogat nélkülözhetetlen segítségével. Milyen gyorsan múlik az idő! Már eltelt egy év azóta, hogy számomra váratlanul és meglepetésszerűen, a konklávéra összegyűlt bíborosok személyemet választották meg, Isten szolgája, szeretett II. János Pál pápánk utódául. Meghatottan emlékezem vissza arra az első hatásra, ami akkor ért, amikor közvetlenül megválasztásom után megjelentem a Bazilika középső erkélyén, és köszöntöttem az itt, a Szent Péter téren összegyűlt híveket. Mély nyomot hagyott emlékezetemben és szívemben az a találkozás, amelyet annyi más követett, és amely lehetővé tette számomra, hogy megtapasztaljam, mennyire igaz az, amit péteri szolgálatom gyakorlatának ünnepélyes megkezdésekor mondtam: "Élénken érzem annak a tudatát, hogy nem egyedül kell hordoznom azt, amit a valóságban soha nem tudnék egyedül hordozni". Pótolhatatlan támaszt jelent számomra Isten és a szentek mennyei oltalma, vigaszt nyújt a ti közelségetek, kedves barátaim, akik nem vonjátok meg tőlem türelmetek és szeretetetek ajándékát. Igaz szívből köszönöm mindazoknak, akik különféle módon mellém állnak, közelről vagy távolról, lélekben szeretetükkel és imájukkal követnek. Mindnyájatoktól azt kérem, hogy továbbra is támogassatok, imádkozzatok Istenhez, hogy egyháza szelíd és határozott pásztora lehessek. Andrea Monda olasz katolikus író, újságíró: Ratzinger pápa olyan pápa, aki "meg tudja mozgatni a világot". Ez lenne az egyház feladata, amint azt az angol író, Chesterton állította, szemére vetve az egyháznak, hogy nem halad a korral. A világ nem mozdul, ha az egyház nem mozgatja - mondta Chesterton, akit egyébként nagyra becsül a német pápa. A Deus caritas est kezdetű enciklika alapvető dokumentum, mint ahogy ennek a pápaságnak az első éve is az "alapvetőség jegyében" telt. Ez a szeretetről, eros-ról és agapéról szóló enciklika egy csapásra és végleg megdöntötte a média által konstruált pápaképet, amely német páncéloshoz kívánta hasonlítani XVI. Benedeket, az ortodoxia szigorú őrzőjének állítva be őt. Valójában azonban egy olyan nyílt, kedves, komoly és szigorú, de mindig szelíd és befogadó pápát ismerünk meg, aki szerelmes Krisztusba, és aki át akarja adni a világnak a hitből fakadó örömét. Camillo Ruini bíboros, a pápa római helynöke, az olasz püspöki kar elnöke: "Ennek az első évnek a legfontosabb megkülönböztető jegye az öröm és a szeretet hatalma volt, amely azon túl, hogy mély hatást gyakorolt az egyház életére, érdeklődést váltott ki az egész emberiség részéről is. XVI. Benedek nagy teológus és péteri szolgálatának gyakorlása során is felhasználja ezt az adottságát, ez kegyelmi adományainak egyik legjellemzőbb jegye." A pápa kommunikációs stílusa egyszerű és közvetlen. Kiváló képességekkel rendelkezik ahhoz, hogy olykor rendkívül bonyolult és nehéz kérdésekről is világos és egyszerű módon beszéljen. A pápa a keresztény hit kérdését helyezte korunk figyelmének középpontjába és a híveket arra kérte, hogy váljanak Isten szeretetének tanúivá. Ez ugyanis kulcsfontosságú kérdés ahhoz, hogy a kereszténység képes legyen párbeszédet kialakítani a mai kultúrával. Mindezt rendkívül modern módon teszi, mivel megnyilatkozásaiban mindig nagy tisztelettel van az emberi szabadság iránt. Ruini bíboros véleménye szerint a pápa nagy aggodalommal szemléli a laikussá váló nyugati társadalmat, amelyből az egyház egyre inkább kiszorul, azaz megszűnik a kereszténység társadalomépítő jellege. "Az államok, a nemzetek és a jogalkotás nem veszik figyelembe Istent" - állítja a pápa. Ruini bíboros számos más szempont mellett érintette még a Deus caritas est enciklika jelentőségét. Konkrétan a pápa Nietzsche ellenvetésére válaszol, aki szerint a kereszténység megmérgezi a szerelem örömét. Még ma is sokan gondolják ezt, anélkül persze, hogy valaha is hallották volna a német filozófus nevét. Ruini bíboros szerint a pápa enciklikájában részletesen és meggyőzően kifejti, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. A Magyar Kurír hírei alapján Kína és a katolikus egyház *II. rész: Mi a helyzet napjainkban?* Hogyan és miért marad fenn a katolicizmus? Sokakban felmerült a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a Kínában fiatalnak számító katolikus vallás az üldözés ellenére sem tűnt el, sőt az utóbbi időben még nőtt is a hívek száma. A katolicizmus Kínában elsősorban vidéki vallás: bár sok városban is vannak templomok, a hit bázisát egyes vidékek parasztsága alkotja. A jelenlegi katolikusok többségének családja már több nemzedék óta katolikusnak vallja magát. Azokból a családokból, ahol a katolicizmus családi hagyománnyá, az ősök vallásává vált, rendkívül nehéz kipusztítani ezt a hitet. Paradox módon tehát a katolicizmus éppen a kínai társadalom hagyománytisztelete, konzervativizmusa miatt maradhatott fenn. A fennmaradást elősegítette az is, hogy a katolikusok általában nagyobb blokkokban éltek vidéken, s főleg egymás között házasodtak, így a katolikus hit nem csak a család, hanem a tágabb közösség egyik összetartó ereje is lett. Az utóbbi időkben tapasztalható fellendülés elsősorban annak köszönhető, hogy a hagyományosan katolikus családok visszatértek a közösségi életbe. Emellett sok új hívő is csatlakozott. A jelenleg uralkodó se nem szocialista, se nem kapitalista rendszer ugyanis pusztító hatással van a hagyományos értékrendre, erkölcsre, közösségekre. Az elbizonytalanodott, helyüket kereső emberek - főleg az értelmiségiek és a fiatalok - könnyen a valláshoz, s azon belül is a kereszténységhez fordulnak. Ez okozza a katolicizmus viszonylag gyors és a protestantizmus viharos ütemű növekedését. Forrás: Terebess Ázsia E-Tár Joseph Zen Ze-kiun hongkongi bíboros szavai Az idén márciusban kreált 15 új bíboros alakja körül talán Joseph Zen kinevezése hívta fel magára leginkább a világsajtó figyelmét. Joseph Zen Ze-kiun hongkongi püspököt idén márciusban kreálták bíborossá Az új bíboros ezt az üzenetet intézte a kínai katolikusokhoz: "Az, hogy bíborossá lettem, mutatja a pápa nagy megbecsülését a kínai nép iránt." "A vörös szín, amelyet viselek, a bíboros szándékát jelzi, hogy vérét ontsa. De nem az én véremet ontották" - tette hozzá Zen. - "Ez a hivatalos és a földalatti egyház sok névtelen hősének vérét és könnyeit jelképezi, akiknek szenvedniük kellett, amiért hűek maradtak az egyházhoz". Majd hozzátette: jóllehet az országban nem teljes a vallásszabadság, a kínai katolikusoknak türelemmel kell lenniük, és segíteniük kell egy harmonikus társadalom építésében, dolgozniuk a nemzet "érlelődéséért". A "harmonikus társadalom" Hu Jintao elnök elképzeléseinek egyik kulcsszava is, aki fel kívánja oldani a Kínában meglevő ellentéteket, kiengesztelve a társadalmi feszültségeket, a szegények és a gazdagok, a városok és a vidék közötti egyenlőtlenségeket. Elemzők szerint, amikor Zen bíboros a "harmonikus társadalom" témáját említi, azzal jelezni kívánja Kínának: a teljes szabadság igénye a kínai egyház számára, s az ő bíborosi kinevezése nem az "állam ellen irányuló aktus", hanem az egyik szükséges lépés Peking számára, hogy elérje a belső megbékélést is, látva azt a nagy vallásos újjászületést, amely a kínai társadalomban megfigyelhető. Zen bíboros reményének is hangot adott: "Elmúlt a tél - mondta homíliájában -, s elérkezett a tavasz. A könnyek között vetett mag hamarosan termést hoz." Zen bíborosi kinevezéséről Giovanni Lajolo érsek, a Vatikán államközi kapcsolatainak titkára is nyilatkozott. A kínai vezetés és a Hazafias Egyesület egyes tagjai által bírált kinevezéssel a pápa "a gazdag kínai hagyomány magas kulturális értékeit és bölcsességét", s "a modern Kína szerepét a jelen társadalomban" kívánta elismerni. Lajolo szerint "megérett az idő", hogy legyőzzük a különbségeket és párbeszédet nyissunk a teljes diplomáciai kapcsolatok felvételéről. Egy hongkongi televíziónak adott interjújában kijelentette: "bízik a Kínai Népköztársaság legfelső vezetésének szellemi nyitásában, akik nem hagyhatják figyelmen kívül népeik várakozását, sem az idők jeleit". XVI. Benedek pápa és Kína "XVI. Benedek különleges szeretetét jelzi Kína felé" - véli Giovanni Lajolo érsek. "A pápa abban bízik, hogy a gesztust helyesen fogják értelmezni" - tette hozzá az érsek. A 2008-as olimpiai játékokat megelőző kínai pápalátogatással kapcsolatban az érsek elmondta: XVI. Benedek pápát minden bizonnyal nagy örömmel töltené el a lehetőség, hogy ellátogasson az ázsiai országba. Ezzel megmutathatná atyai szeretetét a püspököknek, papoknak és a világi híveknek, akik mély, s gyakran szenvedésekkel járó hűségükről tettek tanúságot Péter utóda iránt. Ehhez azonban "objektíve szükséges feltételeknek" kell teljesülniük, s meghívásnak kell érkeznie a kínai kormánytól, hangsúlyozta a bíboros. AsiaNews/RV/Magyar Kurír HOZZÁTESSZÜK: II. János Pál pápa is mindig különleges szeretettel fordult a nehéz körülmények között helytálló kínai katolikus egyházhoz. Ám hiába szerette volna megerősíteni őket egy lelkipásztori látogatással, az ehhez szükséges hivatalos, állami meghívást soha nem kapta meg. Összeállította: Pápai Zsuzsanna Rabok vagyunk, de szabadok A tót fráter már ott állt botra támaszkodva, köpönyegesen az udvaron. A prior áldást vetett rájuk. Megindultak. Szeles májusi nap volt, s bizony hidegecske. A templomból kiözönlő nép felsőruháját oldalt kapkodta a szél, s a budai úton is fehér porfelhőket emelgetett. Jancsi azt látta, hogy egy potrohos, részeg nemes tántorog előttük. Veres nadrág van rajta, és fehér posztódolmány. A süvegét már lefújta valahol a szél. A kardjának is csak a hüvelye van meg. Szüntelen botladozik benne; de azért hujángat. Végre el is bukik egy házikó előtt, mintha csak kiválasztotta volna az egyetlen sáros helyet az utcában: esővíz felfogására volt ott egy lepedőnyi széles, ásott gödör. Bizonyára kacsák kedvéért ásták. Térdig süppedt bele. Jancsi röhögött. Szikárdusz fráter megállt, és hátratekintett. Bizonyára azt nézte: van-e valaki, aki az emberen segítsen. A részeg jókedvét nem zavarta az esés. - Kik vagytok? - kiáltotta vígan Szikárdusznak. - Barátok vagytok? Bolondok vagytok! Nem tudjátok, mi a jó!? - Hogyne - felelte nyugodtan Szikárdusz -, hiszen látjuk: sárban heverni a jó! S odább lépett. - Látod - mondta Jancsinak -, ez az ember látszik neked, hogy úr, pedig nem úr. Rab. Testnek rabja. Egy csoport fekete köpenyes ember állt az utcán egy olyan ház előtt, amely beljebb épült, mint a többi. Hegyes, hosszú posztósüveget viseltek, feketét. olyat, mint a fordított tölcsér. Többnyire göndör szakállú s hajlott hátú emberek voltak. A köpönyegükön elől-hátul tenyérnyi piros posztószelet virított. Csaknem mindenkinek a kezében volt valami ruhaféle: selyemszoknya, dalisaru, sarkantyús sárgacsizma, kard, süveg, rámás kép, a hátukon is kinek zsák, kinek zacskó, kinek nadrág. S valamennyinek hevesen mozgott a szája s a jobb keze. Lármásan fecsegtek, vállukat rángatták, kezüket terjegették. A csoport közepén egy asztalka állott. Az asztalkánál egy agg zsidó ezüst denárokat olvasott három fiatal elé. A negyedik a fejét jobb vállára hajlítva írt ónnal sebesen. - Latod: pénz rabjai. És szótlanul haladtak tovább. Lenn a hévízi malomnál három bársonydolmányos, bársonysüveges úr lovagolt el. A szél a lovak sörényét jobbról-balra borzolta. Ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön a boglár, karjukon az ékes kövek. A lovak csótára is csillogott a kövektől. - Látod - mondta Szikárdusz - pompa rabjai. Jancsi utánuk bámult. - Mindenki rab-e? - kérdezte félénken. - Mindenki - bólintott Szikárdusz. - A király is? - A király is. - Kinek rabja a király? - Nemzet rabja. - Mink is rabok vagyunk? - Mink is. - Mink kinek a rabjai vagyunk? - Isten rabjai, fráterkám. Szótlanul mentek tovább. Szikárdusz ottjártukban rámosolygott a fiúra: - Vajon mit gondolsz tied feje: kinek jobb rabja lenni? Úrnak-e? földbirtokosnak-e? pénznek-e? asszonynak-e? vagy jóságos Istennek? Részlet Gárdonyi Géza: Isten rabjai c. regényéből Bruno Ferrero: A felajánlás Egy afrikai templomban felajánláskor szokás volt, hogy a hívek adományát összegyűjtötték. Két izmos férfi vitt egy fonott kosarat, amelyben különben a gabonát szokták a mezőről behordani. Az utolsó padban egy kis fekete fiú bánatosan nézte a félig üres kosarat, amint sorról sorra vitték. Nagyot sóhajtott, mivel neki nem volt mit beletenni a kosárba. Mikor a kosár odaért hozzá, mindenki csodálkozására hirtelen beleült a kosárba és így szólt: - Ennél nagyobb ajándékot nem tudok adni az Istennek. "Testvérek, Isten irgalmára kérlek titeket: adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen értelmes istentiszteletetek." (Róm 12,1) "Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten hűséges, és nem engedni meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek." (1Kor 10,13) Belon Gellért: Boldogok a lélekben szegények (részlet) Minél több igénnyel rendelkezünk, annál kevésbé vagyunk függetlenek. E világtól nem tudjuk magunkat egészen függetleníteni. De aki vállalja a függetlenség lassú kivívását, azé lesz - Jézus szava értelmében - az Isten országa. "Mert ti szabadságra vagytok hivatva, testvérek, csak a szabadság ne legyen kibúvó a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak! Mert az egész törvény egy mondatban teljesedik be, mégpedig ebben: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" (Gal 5,13-14) *Belon Gellért* A Lélek csendes útjai Mi azt gondoljuk, hogy a Szentléleknek csak egyféle eljövetele vagy leszállása van: a pünkösdi. Annak izgalommal, tűzzel-fénnyel-széllel teli mozgalmasságával, az apostolok szellemi telítettségével (amiről azt hitték némelyek, hogy részegek ApCsel 2,15). Azután a nyelveken való szólással, akár úgy, hogy több idegen nyelven is értik a beszédet, akár úgy, ahogy Szent Pál is érti: az emelkedett, a titokzatos, stílusában is, mondanivalójában is fönséges imamóddal. Egy kicsit az evangélium is erre látszik utalni a Márk evangélium végén a hívőknek ígért csodák kilátásba helyezésével (Mk 16,17). De az apostoli egyháztörténete is, midőn Kornélius római százados megtér (ApCsel 10,46) és az efezusi János-kereszteltek (ApCsel 19,6) megkapják a Szentlelket, s vele a nyelvek adományát, és prófétálni kezdtek. Ám nagyon figyelemreméltó, hogy Jézus megkeresztelésekor mindez nem történt meg. Leszáll ugyan a Szentlélek Jézusra galamb képében. Tehát sem tűz, sem szélvihar nincs. A galamb is csupán Jánosnak volt jel. Hiszen mondja: "Aki engem küldött, azt mondta: akire látod, hogy leszáll a Lélek, s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni" (Jn 1,33). Az égből leszóló hangot sem értelmezte a hallgatóság isteni megnyilatkozásnak, hanem mint más helyen, mennydörgésnek vélték (Jn 12,29). Maga Jézus szent emberségében nem válik olyan értelemben Lélektől átjárttá, mint az apostolok: akik megittasodva a belső élmény hevétől, elragadtatott nyelven, a szavak fénylő és égető lángolásával kezdik hirdetni az Isten országát, és ez fémjelzi a Lélek jelenlétét. Jellemző Szent János apostolra, aki fogékony és nyitott a szellem mélyebb járatai iránt. (ebben a pontban elég csak az evangéliuma bevezetésének fönséges stílusára, a nikodémusi és a szamariai asszonnyal való párbeszéd titkokat bontogató fejtegetéseire, Vagy akár az Oltáriszentséget megelőlegező kafarnaumi beszédre, akár a főpapi búcsúbeszédre s imára gondolunk) - tehát ez a Szent János a legbanálisabb párbeszéddel vezeti be Jézust a világba (Jn 1,38): "Mit akartok?" Sehol semmi túlfűtöttség, a szavaknak és élményeknek elsodró ereje. A Lélek az egyszerű emberi szavak és formák alatt van jelen. De az apostolok megkeresztelésekor sem tapasztaljuk ezeket a rendkívüli jelenségeket. Bizonyára megkeresztelte őket (Jn 3,23). De nincs följegyezve, hogy valami rendkívüli dolog történt volna velük. Felfogásuk nem lett élesebb, pontosabb, hiszen olyan földhözragadt kérdéseik voltak később is. Sőt, mikor feltámadása után rájuk leheli a Szentlelket, amit nyomaték kedvéért fizikailag is megtesz, nem lehet azt mondani, hogy semmiféle Lelket nem kaptak. Mégis megmaradnak emberszabásúan gondolkodóknak (ApCsel 1,6 - Izrael országának helyreállításáról kérdezősködnek, mintha Jézus három évig semmit se beszélt volna!) Mindezek nem indokolják a föltevést, hogy sem keresztelésükkor, sem a húsvétestén nem kaptak Szentlelket és nem teltek el kegyelemmel. Jézus ezzel nyilván azt akarta hangsúlyozni, hogy a kegyelem mindig több, mint a kegyelem megnyilvánulása. És ezt jól meg kell jegyeznünk. Mert az ószövetségben is munkálkodott a Szentlélek és végezte a kegyelemre való előkészítés munkáját. És ahogy az ószövetségben sok névtelen igazat állított a Lélek az életbe, akikről Jézus is globális utalással megemlékezik, mikor ezt mondja: "Sok igaz ember kívánta látni, amit ti láttok (Mt 13,17), úgy sok névtelen jó keresztényben különösebb feltűnés nélkül munkálkodik. Amikor a Szentlélek koráról beszélünk, és amikor a Lélekjárás sokféle jeleit látjuk a világban, nem szabad elfeledkeznünk a Lélek csendes útjairól sem. A harag kifejezésének káros formái A harag érzésének kifejezésére két, egyformán pusztító reagálás létezik: a dühkitörés és az elfojtás. Sokan azt gondolják, hogy a dühkitörés ártalmasabb, mint az elfojtás, pedig az igazság az, hogy a befelé történő robbanás éppolyan ártalmas, és a következményei sem kevésbé károsak, mint a kirobbanó harag esetében. A korábbi cikkekben a harag pozitív kifejezési formáit tárgyaltuk, de - legyünk őszinték - sokan nem tanulták meg a haragot pozitív módon kezelni, és a reakciójuk általában csak tovább ront a helyzeten. Így a harag puszta érzéseit is bűnös dolgoknak tekintik. A tévé képernyőjén nap mint nap tanúi lehetünk gyerekek, kamaszok, felnőttek haragos viselkedésének. Úgy tűnik, egyre több fiatal követ el erőszakos cselekedeteket. A kultúránkban egyre nagyobb tért hódító erőszak kétségtelenül több tényező következménye, de az egyik minden bizonnyal a helytelenül kezelt harag. Most nézzük, hogyan ismerhetjük fel a haragra adott negatív reakciókat! 1. A KIFELÉ ROBBANÓ HARAG Sokak számára a dühkitörés a harag kifejezésének egyetlen módja, mely szóbeli durvaság vagy fizikai bántalmazás formájában jelentkezik. Az ilyen viselkedésforma hosszú évek során alakul ki, és rendszerint nem változik meg addig, amíg egy fontos kapcsolat elvesztésének kilátása rá nem kényszeríti az embert, hogy segítséghez forduljon. Pusztán az idő múlása nem oldja meg a problémát, megfelelő segítséggel azonban a káros viselkedésforma megváltoztatható. A családtagoknak és a barátoknak meg kell tanulniuk, hogy a dühöngő személyt bármikor felelősségre vonhatják a magatartásáért. Az indulatos dühkitörés sohasem helyénvaló. Nemcsak annak árt, akire irányul, hanem rombolja a dühöngő személy önbecsülését is, aki gyakran olyasmit mond és tesz, amit később megbán. A szabadjára eresztett harag tönkreteszi a kapcsolatokat. Aki nem tud uralkodni haragos indulatain, az elveszíti a körülötte élők megbecsülését, akik végül már a közelében sem szeretnek lenni. Évekkel ezelőtt bizonyos pszichológiai körökben voltak olyan vélekedések, mely szerint a harag agresszív módon történő kifejezése pozitív lehet, ha az agresszió nem személy ellen irányul. Ennek megfelelően arra biztatták az embereket, hogy ha méregbe gurulnak, üssenek bele egy párnába, durrantsanak ki egy zacskót, verjenek meg egy játék babát vagy töltsék ki a dühüket a focilabdán. Az ezzel kapcsolatos kutatások azonban arra utalnak, hogy a harag agresszív kiélésének ez a formája nem csökkenti, hanem éppen növeli a további dühkitörések valószínűségét. A dühkitörés - akár szóban, akár tettlegesen nyilvánul meg - sohasem megfelelő módja a harag kezelésének. 2. AZ ELFOJTOTT HARAG A harag elfojtása valójában a dühkitöréshez hasonló robbanással jár, de az indulatok ilyenkor befelé robbannak. Sok keresztény, aki elítéli a harag indulatos kifejezési módjait, nem számol azzal a ténnyel, hogy a harag elfojtása hosszú távon ugyanolyan ártalmas. Míg a dühkitörés heves indulati megnyilvánulásokkal jár és könnyen erőszakosságig fajul, az elfojtott harag csendesen és észrevétlenül csap át neheztelésbe, keserűségbe és végül gyűlöletbe. Az elfojtott harag három fő jellegzetessége: a tagadás, a visszahúzódás és a tépelődés. Lássuk, mit jelentenek ezek a jellemzők, és a segítségükkel ismerjük fel minél több elfojtott haragunkat! Megfigyelhetjük azt is, hogy aki elfojtja haragját, az többnyire tagadja is, hogy mérges lenne. Erre különösen hajlamosak azok, akik a haragot bűnnek tartják. Gyakran mondanak ilyen kijelentéseket: "Nem haragszom, csak rossz kedvem van." - Mitől? "Nincs bennem harag, csak ideges vagyok." - Mitől? "Nem vagyok mérges, csak csalódást okoztak nekem." "Nem haragszom, csak bosszant, hogy megbántottak." - Mivel? Valójában azonban mindegyik esetben a harag érzése húzódik a háttérben. A harag tagadása nem csökkenti annak pusztító erejét. Az elfojtott harag - akár akaratlanul, akár szándékosan nem vesznek róla tudomást - káros hatással van mind a testre, mind a lélekre. A tagadás nem minden esetben jellemző az elfojtott haragra, az azonban mindig megfigyelhető, hogy a haragját leplező személy központi viselkedési stratégiája a visszahúzódás. Talán elismeri, hogy haragszik, de mindenképpen igyekszik távolságot tartani a haragját kiváltó személytől vagy helyzettől. "Ha távol tudom tartani magamat ettől az embertől, vagy legalább nem kell vele beszélnem, amikor a közelében vagyok, akkor majd lassan elmúlik a haragom" - áltatja magát a haragvó ember. Ha a másik, aki megbántotta őt, megszólítja: "Valami baj van?", akkor így felel: "Nem. Miért kérdezed?" Ha a másik nem adja föl és tovább kérdez, mondván: "Olyan hallgatag vagy mostanában. Nem is kérdezed meg, hogy telt a napom, és te sem mesélsz semmit" - akkor azt feleli: "Fáradt vagyok. Nehéz napom volt" - és kimegy a szobából, vagy továbbmegy. A hallgatag, visszahúzódó magatartás elhúzódhat napokig, hónapokig vagy akár évekig, de minél tovább tart, annál biztosabb, hogy neheztelés és keserűség lesz belőle. Az elfojtott harag gyakran olyan módon fejeződik ki, amit a pszichológusok passzív-agresszív magatartásnak neveznek. Ez például úgy nyilvánul meg, hogy a kamasz, aki haragszik szüleire, lehet, hogy látszólag passzív, és próbál úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne, a harag azonban utat tör magának, és helytelen viselkedés formájában fejeződik ki, többek között úgy, hogy rendszeresen nem veszi figyelembe a szülők kéréseit. De ugyanilyen passzív magatartás a házasságokban is előfordul a férj vagy a feleség részéről egyaránt. Az elfojtott indulatok másik gyakori következménye, amikor az ember eltereli a haragját, vagyis nem az azt ki váltó személyre vagy helyzetre irányítja, hanem valaki vagy valami másra. Jól ismerjük annak az embernek az esetét, aki haragszik a főnökére, de nem mer vele szembeszállni; amikor hazamegy, kiabál a feleségével, durva a gyerekeivel, gorombáskodik, mindenbe beleköt és végül belerúg a macskába. Az ilyen, célt tévesztett harag elmélyíti a problémát, amely továbbra is ott lappang megoldatlanul. A harag elfojtása és letagadása végül testi és lelki stresszhez vezet. Egyre több kutatási eredmény bizonyítja, hogy közvetlen összefüggés van az elfojtott harag és a magas vérnyomás, a vastagbélgyulladás, a migrénszerű fejfájás és az egyes szívbetegségek között. Ám ennél is ártalmasabb hatása van a lelki és érzelmi egészségre nézve, hiszen a magunkba fojtott harag nehezteléshez, keserűséghez és gyakran gyűlölethez vezet. Az elfojtott harag harmadik jellemzője a haragot kiváltó eseményeken való rágódás, tépelődés, amiről a folytatásban lesz szó, csakúgy, mint arról: hogyan helyettesíthetjük a kifelé és a befelé robbanó haragot egészségesebb viselkedési formákkal. Babály András Gyermekeink szabadsága Mint tudjuk, szülőnek lenni nem könnyű. Az egyik legnehezebb dolog annak eldöntése, mit engedjünk meg a gyereknek és mit ne. Miben legyen az övé a döntés, és miben ragaszkodjunk mi az irányításhoz. A minták a totális szülői kontrolltól a gyerek teljes szabadon engedéséig széles skálán változnak. A két szélsőség között sem könnyű megtalálni a helyes arányt. Próbáljuk meg áttekinteni, mikor érdemes bevetni a szülői tekintélyt és mikor nem! NE, NE, NE!!! Egy felmérés szerint a 3 év alatti gyerekekkel történő kommunikáció 70 %-a a "nem szabad, ne csináld, tedd le, ne menj oda, ne nyúlj hozzá" jellegű mondatokban merül ki. Vannak olyan családok, ahol később is uralkodó marad a negatív jellegű közlés. "Mit csinálsz már megint? Most miért hozod ezt ide? Miért nem a játékaiddal játszol?" A gyereket ért kritika megsokszorozódhat, ha a szülőkön kívül más felnőtt is együtt él a családdal. Nekik fontos lenne odafigyelni arra, hogy - amennyiben nem személyesen érintettek és a szülők egyike jelen van - hagyják meg a szülőnek a "rászólást". Abban a gyerekben, akit folytonosan negatív megjegyzések érnek, nem alakul ki a szükséges önbizalom. "Valami baj van velem. Semmisem jó, amit csinálok." Sokszor tiltunk meg feleslegesen dolgokat. Ennek egy része a mi kényelemszeretetünkből fakad (játsszon a szobában, ne zavarjon). A gyerekek nem kizárólag a játékaikkal játszanak, és ez nem rosszaság, hanem kreativitásuk jele. Ez viszont nem jelenti azt, hogy mindig mindent el kell tűrnünk. Az például önmagában nem rossz, ha a gyerek a konyhaszékeket összetolva vonatosat játszik - de azzal sincs semmi gond, ha megmondom neki: "Ne haragudj, nagyon fáradt vagyok és bosszant ez a zaj. Kérlek, menj most máshová játszani!" A felesleges tilalmak másik részének alapja a - sokszor túlzott - aggodalom. "Jaj, megfázik, elesik, megüti magát!" A nagy igyekezetben, hogy megóvjuk gyermekünk épségét, sajnos, sokszor "megóvjuk" őt a jó tanulási lehetőségektől. Nézzünk egy példát! Hideg van és a Jóska gyerek nem akar kabátot venni. Ha ezt anyja megengedi, azaz rábízza a döntést, fázni fog, és megtanulja, hogy bizony, ilyenkor kabátot kell húzni. Ezzel jó eséllyel egy életre megspóroltuk magunknak a kabát körüli küzdelmeket. Ha azonban a mama ráerőszakolja Jóskára a kabátot, tényleg nem fog fázni, de - amellett, hogy ellenérzés támad a gyerekben, amiért mindig kicsinek nézik - még negyven éves korában is mondogathatja neki, hogy kisfiam, a kabát... Ha megengedjük a rossz döntést a nem nagy horderejű dolgokban, ezzel lehet, hogy gyermekünket kár éri, de az ebből fakadó tanulás ennél jóval nagyobb hasznot hoz. Lehet például, hogy Jóska megfázik, de ez nem akkora baj, mint ha nem tanul meg saját döntéseket hozni. A KÖVETKEZMÉNY A LEGJOBB TANÍTÓ Nyilvánvaló, hogy egyes dolgokat kerek-perec tiltani kell. (Pl. nem szaladunk ki az autó elé.) Az alapszabályok erőteljes elsajátításán túl azonban célszerűbb, ha meghagyjuk a következményeknek a tanítást. Százszor hatékonyabb, ha a gyerek megtapasztalja: "ha így teszek, ez történik", mintha a szülő mondja el újra és újra: "Ha így tennél, ez történne." Ha mindentől meg akarjuk óvni a gyerekünket és mindenben mi döntünk helyette - úgymond, az "ő érdekében" -, akkor sajnos elérjük, hogy önállótlan, döntésképtelen felnőtté váljon, aki még mindig a mamától várja a megoldást. Most még megóvhatjuk attól, hogy elessen, bepakolhatjuk helyette a táskáját, rendbe rakhatjuk a szobáját - de mi lesz a katonaságban, a munkahelyén, az új családjában?! Ha nem sajátította el az önállóságot, ha nem hagytuk, hogy maga viselje a felelősséget a dolgaiért, ennek súlyos következményei lesznek. Mindez nem jelenti a szülői tekintély feladását. Ha valamilyen szabályt felállítottunk, azt következetesen tartassuk is be! A szabályok szándékos megszegéséért felelősségre vonás, büntetés jár. (Ahogyan a felnőtt életben is.) A gyerek életkorának megfelelően egyre több területen át lehet engedni neki a döntést - de azt is világossá kell tenni számára, hogy ettől kezdve ezen a területen a felelősség is az övé. Egy családban például a szülők a nagyobb gyerekekkel mindig megbeszélték, hányra akarnak hazajönni a barátaiktól, de ezt az időpontot következetesen számon kérték. Így a gyerekek azt tapasztalták, hogy a szüleik tiszteletben tartják az személyiségüket, nem tekintik "kis butának" őket, viszont ők is felelősséggel tartoznak szüleiknek. Ugyanakkor sok dolgot megtanultak, pl. úgy kell megtervezni a napot, hogy maradjon idő a leckére; mennyi ideig tart a hazaút stb. Vannak dolgok, amiket - ha jobban belegondolunk - nincs értelme megtiltani vagy erőltetni. Adott esetben engedhetünk például abban, milyen ruhát vegyen fel a gyerek. Kisebbeknél folyamodhatunk némi rafinériához: már eleve olyan eldöntendő kérdést "tálalunk fel" nekik, ami mindkét esetben belül marad a mi szándékainkon. Ha például nem akarunk vitába bonyolódni hároméves gyerekünkkel arról, hogy kell-e sapkát húzni, a kérdést így is feltehetjük: "Melyik sapkát akarod felhúzni?" (Sajnos, az öntudatosabbak nem mindig hagyják magukat ilyen trükkökkel megvenni. "Egyiket sem! Nem kell sapka!") EGY KÉNYES KÉRDÉS Külön említést érdemel egy kényes kérdés: a gyerekek szexuális jellegű játékai. Amikor a szülő ilyet vesz észre, gyakran pánikba esik és túlreagálja a dolgot, esetleg valótlan rémisztgetéssel vagy súlyos büntetéssel próbálja eltántorítani a delikvenst. Ez viszont azt az érzést kelti a gyerekben, hogy az a testrésze rossz, valami baj van vele - ami később komoly pszichés problémákhoz vezethet. A pszichológusok szerint vagy csak óvatosan, vagy egyáltalán nem kell reagálni ilyenkor; bizonyos jelenségek átmenetiek, többnyire maguktól elmúlnak egészséges családi környezetben. A neveléssel az a célunk, hogy egy gondolkodásában is felnőtt, cselekvés- és döntésképes, felelősségteljes embert eresszünk ki a szárnyaink alól. Olyan embert, aki képes megkülönböztetni a rosszat a jótól, szabad a tömegmédia és mások véleményétől, szabad önmagától és szabad valamire - arra, hogy odaadja az életét másoknak. Erre bízta ránk őket az Isten. Engedjük meg nekik, hogy felnőjenek az igazi szabadságra! Végül - Istennek hála, hagyhatunk "valamit" a Szentlélekre is. A mi bizonytalanságaink, hibáink és bűneink közepette az Ő irányítása az, amire mi is, a gyerekeink is biztosan támaszkodhatnak. Ha már korán megtanulnak Rá figyelni, úgy - remélhetőleg - akkor is fognak hallgatni Rá, amikor a szüleikre már nem biztos. Popovicsné Palojtay Márta A parasztfiúból lett misszionárius Boldog Damján de Veuster "...rendíthetetlen és határozott, vidám, derűs lélek lakott benne" Ünnepe: április 15. TREMELOO, 1840. JANUÁR 3. +MOLOKAI SZIGETE, 1889. ÁPRILIS 15. KI MENNE EL HAWAIIBA?* Ki ne szeretne eljutni Hawaiiba? Egyforma napjainkban hányszor történik meg, hogy kinézünk az ablakon, s arról ábrándozunk, hogy milyen jó lenne máshol lennünk, pl. egy napsütötte tengerparton, egzotikus ízekkel, arcokkal, távol minden gondunktól. Arra ilyenkor nem is gondolunk, hogy Hawaiiban is, és a többi egzotikus helyen is vannak munkanélküliek, fárasztó munkától elcsüggedt emberek, betegséggel küszködők, akik éppúgy szeretnének néha távol lenni otthonuktól, mint mi - még ha ez a lakóhely épp Hawaii is, ahova mi vágyunk. Damján atya, akiről most szó lesz, elment Hawaii-ba. A gyönyörű táj őt is lenyűgözte, hiszen volt érzéke a szép iránt. Azután pedig elindult, hogy elvigye az örömhírt azoknak, akik még nem hallottak róla ezen a csodálatos szigeten. A CENDES-ÓCEÁN CSODAVILÁGA A Csendes-óceán mérhetetlen térsége évszázadokon át távol esett a fehér ember útjától. Csak amikor James Cook (1728-1779) nyilvánosságra hozta a Déli-tenger csodavilágáról szóló fantasztikus tudósításait, ébredt fel az érdeklődés a Földnek ez iránt az eddig ismeretlen része iránt. A hit első katolikus hírnökei franciák voltak, a Picpus-misszionáriusok rendjének tagjai. Róma 1825-ben rájuk bízta a Hawaii-szigetek, néhány évvel később pedig egész Polinézia misszionálását. A feladat csaknem meghaladta a fiatal közösség erejét. Amellett még a protestáns hithirdetők is nehézségeket támasztottak. A Picpus-atyákat elűzték Hawaiiról, és más munkaterületet kellett keresniük maguknak. Amikor Franciaország végül kikényszerítette fiai számára a szigeteken való tartózkodás jogát és az első apostoli vikárius hozzá akart fogni a munkához, hajótörést szenvedett és társaival együtt a vízbe fulladt. Utódának, Louis Maigret-nek (1804-1882) teljesen újból kellett kezdenie mindent; de legjobban a hit hírnökeinek állandó hiánya kínozta. A missziós hivatások gondja arra indította a Picpus-társaság vezetőségét, hogy Franciaország szomszédos országaiban toborozzanak segítőket. JÓZSEF, A TREMOLOÓI PARASZTFIÚ Felhívásuk különösen Belgiumban talált élénk visszhangra. A vallásos falusi családokban nem volt ritkaság, hogy több gyermek is megértette és követte a szerzetesi hivatást. Így volt ez a De Veuster családban is, amely Tremeloóban, egy kis flamand faluban lévő birtokán gazdálkodott, s az megfelelő megélhetést biztosított a sokgyermekes család számára. Egy fiú és két lány választotta már a szerzetesi életet, amikor a legfiatalabb gyermek, József is engedélyt kért apjától, hogy kolostorba léphessen. Testvéréhez hasonlóan is pap akart lenni a Picpus-misszionáriusoknál. Ám csalódás érte: mivel már idősebb volt, és nem rendelkezett elegendő képzettséggel, a rend elöljárója csak laikus testvérnek vette fel. József a szerzetesruhával együtt a Damján nevet kapta. Damján testvér titokban azt remélte, hogy pap lehet majd. Mindenben megtette kötelességét, és minden szabad idejét arra használta, hogy latinul tanuljon. Csakhamar olyan alapos tudást szerzett, hogy segíteni tudott a fiatalabb tanulóknak feladataik megoldásában. Ez az elöljáró fülébe jutott, s Damján elérte, amit remélt: teológiát tanulhatott. Az a kívánsága is, hogy a misszióba küldjék, gyorsabban teljesült, mint ahogy remélni merte. Maigret püspök ismételten segítséget kért. A kiválasztottak közt volt Damján testvére is, de tífuszban megbetegedett, nem tudott elutazni. Damján, bár még nem volt pap, azt kérte, hogy testvére helyett mehessen el a misszióba. 1863-ban Mindenszentek ünnepén elindult hosszú útjára. LÓHÁTON A PARADICSOMI SZIGETEN Dél-Amerikát körülhajózva a Hornfoknál érte el a Csendes-óceánt, s végül négy és fél hónapi utazás után Honoluluba érkezett. Nyolc nappal később szubdiákonus lett, további két hónap múlva pedig pappá szentelték. Damjánban minden adottság megvolt arra, hogy hithirdető legyen: mint életerős parasztfiú hozzászokott, hogy megfogja a munka végét, rendíthetetlen és határozott, vidám, derűs lélek lakott benne. Emellett jámbor volt, állhatatos, telve az önátadás készségével. Amit Damján mulandó javakból birtokolt, elfért lova két nyeregtáskájában: némi fehérnemű, egy miseruha, alba, egy kis misekönyv és kehely - ez volt mindene. Ezzel kezdte meg munkáját missziós területének népes falvaiban; fel kellett fedeznie a vidéket, meg kellett tanulnia a bennszülöttek nyelvét, és vándor misszionáriusként állandóan úton volt. Így múlt el az első év. A kevés keresztény vallási élete felvirágzott, számuk lassanként megnőtt. Damján atyát szerették, és nem is csak a hívők. Boldog volt, mint amilyen boldogan élt egykor flandriai hazájában. Jó és bőséges aratás elé nézett. Egy napon azonban eljutott hozzá egy testvérének segélykiáltása, azé, aki Hawaii szigetének szemközti tengerpartján misszionált. Munkája túlságosan nehéz volt számára: a sikertelenségbe belebetegedett. A püspök úton járt valahol messze, de még ha ott lett volna, akkor sem tudott volna segíteni: nem volt senki, akit az elcsüggedt hithirdető mellé állíthatott volna. A beteg testvér azonban mégis segítségre szorult. Damján gyorsan döntött: helyet cserélt testvérével, és kezdte elölről. "POKOL" A PARADICSOMBAN - MOLOKAI SZIGETE Új területén először találkozott azzal a nagy csapással, amely a Délitenger paradicsomát valóságos pokollá tette: a leprával. Mivel a betegség gyorsan terjedt, a kormányzat arra kényszerült, hogy olyan intézkedést tegyen, amely a legbiztosabban leküzdi a fertőzés veszélyét: a leprásokat elkülönítették, és Molokai sziklaszigetére szállították. Szegények teljesen önmagukra voltak utalva, és a halál gazdagon aratott közöttük. A túlélők kétségbeesésükben ivásban és erkölcstelen kicsapongásokban kerestek bódulást. Azok a papok, akiket a püspök alkalomszerűen Molokaira küldött, hajmeresztő dolgokat beszéltek el. Nem csoda, ha a misszionáriusok, akik 1873 tavaszán egy templomszentelés alkalmával teljes számban összegyűltek püspökük körül, csakhamar ezekről a viszonyokról kezdtek beszélgetni. A püspök nem titkolta, hogy mekkora a gondja a száműzöttek üdvössége miatt. A LEPRÁSOK APOSTOLA Damján területéről sok beteg tartózkodott a sziklaszigeten. Úgy érezte, hogy hívják - és Isten is hívja. Ezért felajánlotta a püspöknek, hogy küldje őt Molokaiba. Már másnap reggel elkísérte a püspök annak a hajónak a fedélzetére, amely a szigetlakók élelmiszerellátásáról gondoskodott. Estére Damján atya volt az egyedüli egészséges több mint nyolcszáz beteg között. Önként temette el magát közéjük elevenen; mert még csak kilátás sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős, így hát határozottan nekivágott. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott. Milyen gyakran megtörtént, hogy beszédeiben ezt a fordulatot használta: "Mi, leprások!" Nemcsak szavak voltak ezek, Damján át is élte ezt. Úgy tűnt, hogy nem aggasztja a fertőzés; úgy bánt a betegekkel, mintha egészségesek volnának. Félelemnélkülisége megnyerte számára a kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Ezen a módon sikerült Damjánnak a lepratelep arculatát teljesen átalakítania, az emberek érzületét és magatartását megváltoztatnia, méghozzá tartósan. Amikor egy tájfun elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a szigeten lakniuk. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről. "MINDENBEN HASONLÓ LETT HOZZÁNK" Damján fáradhatatlan szeretetszolgálata csakhamar megérlelte lelkipásztori és misszionáriusi fáradozásainak gyümölcseit is. Közössége megnőtt. A telep temploma kicsi lett, bővíteni kellett. Amikor Maigret püspök 1875-ben bérmakörútján Molokaira érkezett, csak ámulni tudott mindazon, amit Damján atya végzett. Ám nemcsak a püspök látta csodálkozva tetteit. A nyilvánosság is tudomást szerzett minderről, bár a rosszakarat sem hiányzott. Tette végül is tanúsággá érlelődött és világméretű visszhangot keltett. Amerikából és Európából érkező adományok könnyítették meg munkálkodását. Egy napon a hawaii kormányzat is felfigyelt rá, sőt 1881-ben maga az uralkodónő is meglátogatta kis szigetén, és átnyújtotta "a leprások apostolának" az ország legnagyobb kitüntetését. Damján azonban nem sokat törődött a világi dicsőséggel. Többet jelentett számára betegeinek hálás mosolya. Tudta, hogy másfajta "kitüntetés" lesz az osztályrésze. Már 1877-ben észlelt a karján kis fehér foltokat; időnként eltűntek, majd ismét előbukkantak. Damján tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Félelem környékezte, bár kezdettől fogva számolt azzal, hogy nem kerüli el a betegséget. Aggodalmában Istenhez fohászkodott. 1884 decemberében megbizonyosodott arról, hogy Ő is leprás lett. A szigeten tett körútja után erős rosszullét fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá, hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének, Pamphiliusnak meg tudta írni ezt a levelet: "Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára." A keresztút évekig tartott. Damján most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez: arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett, a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. Lesoványodott és heves láz gyötörte. A FELEBARÁTI SZERETET VÉRTANÚJA Példája azonban utánzásra ösztönzött. Két laikus testvér és egy világi pap szegődött társául. 1888-ban megérkeztek az első irgalmas nővérek is Molokaira. Damján ujjongott: "Nyugodtan meghalhatok. Mývem jó kezekben van." 1889. április 15-én éjjel halt meg, 49 éves korában. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll: "Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg." Damján emléke nem hunyt ki. 1936. május 3-án a "Mercator" belga iskolahajó a nagy misszionárius földi maradványait hazavitte Belgiumba, akit diplomatának kijáró fogadtatásban részesítettek honfitársai. 1994- ben avatták boldoggá. 2005 decemberében pedig 111 jelölt közül a szavazó 25 ezer televíziónéző túlnyomó többsége őt választotta "minden idők legnagyobb belgájának". Diós István A szentek élete c. könyve alapján összeállította: Pápai Zsuzsanna Fra Filippo Lippi A reneszánsz egyik legjelesebb képviselője a firenzei festészetben. Élete kezdetét igencsak a Gondviselés egyengeti. Kétévesen árván marad, s nagynénje nyolcévesen a karmelitákra bízza nevelését, 15 évesen be is lép a rendbe. Amint azonban folyamatosan felfedezi festői elhivatottságát, hátat fordít a rendnek, életét saját kezébe veszi, mely ettől kezdve viharossá válik. Hitvilága azonban művészetében elkíséri. Lippi Masaccio méltó tanítványa, és hozzá hasonlóan hamar megtalálja saját alkotóútját és eredeti stílusát. Firenzén kívül dolgozott még Padovában, Perugiában, Pistoiában, Spoletóben és Sienában is. A Szent István és Keresztelő Szent János életéből vett sorozatokon kívül egész életében újabb és újabb változatokat keresett a Mária gyermekével témában. Kompozícióiban a festő a női szépségideált kereste és próbálta megragadni. Ily módon utat tört Leonardo da Vinci és Raffaello számára, akiknél már maga a női alak válik a szépség szimbólumává. A Gyermek imádása 1455-ben készült, s ma a firenzei Uffizi múzeumban van. Ebben a művében Lippi visszatér a késő gótikus hagyományhoz, valószínűleg félve elriasztani szerzetes megrendelőit az újszerű megjelenítéssel. Az előtérben Mária és József hódolnak a Gyermeknek. A jelenetet nagy nyugalom és derű lengi körül. Ugyanakkor a háttér igen összetett s már a jövőt vetíti előre. Jobb oldalon feltűnnek valamiféle romok, ahonnan felbukkan a vezeklő Mária Magdolna alakja. Bal oldalon Szent Jeromos feszületet tart a kezében, melyen mintha vér folyna végig. Az égen látható angyalok Istent dicsőítő lobogót fognak. A realitást mellőző, majdhogynem mesebeli tájkép erősíti a jelenet misztikus jellegét. Lippi nagy gonddal festi meg még a virágok és a fák legapróbb részleteit is. Húsz évvel később tanítványa, Sandro Botticelli híres Primavera festményén valami hasonlót látunk. A kör alakú Madonna Gyermekével és jelenetek Szent Anna életéből külön megrendelésre készült. Az előtérben a klasszikusan megragadott szent pár látható. Máriában finom, sápadt arcú, dús hajú firenzei hölgyet látunk. Öltözéke nagyon élethűen tükrözi a korabeli firenzei nők mindennapos viseletét. A háttérben egy igen realisztikus lakóház belsejében ábrázolt jelenetben több síkon több esemény van besűrítve. Mária mögött látjuk édesanyját, Annát és a Szűz Mária körül segédkező asszonyokat, a jövő-menő vendégeket, kilátunk az utcára is, ahonnan szolgálók jönnek gyümölcskosarakkal fejükön. Beljebb, a jobb oldalon, sajátos építészeti díszletek között Anna üdvözli Joachimot. Lippi művészetében minden bibliai ősi jelenet firenzei történetté válik anélkül, hogy nemességén csorba esne. A firenzei Uffizi képtár féltett kincse Filippo Lippi csodálatos műve, a Madonna Gyermekével, mellyel iskolát teremtett. Joggal mondható, hogy e mű a női szépség valódi dicshimnusza. A festő szokatlan gyengédséggel festette meg az egész embercsoportot, amely már Donatello és Luca della Robbia szobraira emlékeztet. A háttérben megcsodálható a "festmény a festményben", a nyugalmat árasztó táj, mely már Leonardo tájképeinek előhírnöke. Csodálatosak az öltözékek részletei is: Mária ruhájának zöld árnyalata, a fátyla és az előtérben lévő angyal viselete bámulatos pontossággal van ábrázolva, és felér Raffaello és Leonardo mesterségbeli tudásával. E művének van egy másik változata is, ahol a Szűz ugyanebben a beállításban egyedül áll és áhítatos imádságba merül. A kitűnő rajztudású Lippi mindkét művében remekelt. A festészetben Filippo Lippi vezette be a világias, bájos Madonnaábrázolást, megformázva az akkori gyönyörű firenzei nő ideálját. Nem véletlenül váltott ki különösen nagy megütközést Savonarolából, aki a 15. század végén lesújt a firenzeiekre művészetük világiassága és pogánysága miatt. Lippinél igen újszerű a Szűz Mária megkoronázásának ábrázolása is. Máriát maga az Atya koronázza meg s nem Jézus. Mária nem az oldalán ül, hanem térdel. A jelenet ilyen bemutatása teljesen szokatlan volt az addigi reneszánsz művészetben. Mi több, Lippi nem a földöntúli, mennyei légkört ábrázolja, hanem realisztikus, majdnem teátrális jelenetet épít. Minden egyes alak önmagában is portré lehetne. A 15. században a portréfestészet önálló műfajként fejlődött tovább, s a korábbiaktól eltérően tele volt mozgással. Lippi nagymértékben hozzájárult a portréfestészet újszerűsítéséhez. A megkoronázás jelenetében Lippi valószínűleg önmagát festette meg a karmelita szerzetes alakjában, aki a kompozíció bal oldalán, kezével támasztva fejét, kifelé néz a képből. Firenze, ahol Lippi alkotott, főszerepet játszott abban az esztétikai forradalomban, amely maga a reneszánsz volt. Bár Lippi nem tartozott a legkiválóbb művészek közé, a maga módján hozzájárult az olasz festészet fejlődéséhez. Eredeti színvilága, tökéletes rajztudása és rafinált stílusa kortársai elismerésével találkozott. Összeállította: Riskó Mariann Fra Filippo Lippi: A Gyermek imádása IGAZ TÖRTÉNET A leghosszabb és egyúttal legrövidebb prédikáció Azzal kezdődött, hogy a fogyatékosok lelkipásztora arra kért, szolgáltassam ki a bérmálás szentségét a súlyosan fogyatékosok körében. Olyan fogyatékos gyerekekről volt szó, akik iskolai képzésben tulajdonképp nem vehettek részt, még a szerényebb követelményeket támasztó kisegítő iskolákban sem. A gyerekek egy intézetben éltek - de be kell vallanom, hogy ennek atmoszférája olyan szívvel teli és pozitív volt, hogy egyáltalán nem kételkedhettem szubjektív boldogságukban. - Egyvalamit még, kedves Püspök - mondta a káplán -, a prédikáció nem lehet három percnél hosszabb. Hiszen tudod... - Igen, tudom. És ez lett az én leghosszabb és legrövidebb prédikációm. A leghosszabban készültem rá, és a legrövidebben mondtam el. Gyakran kell prédikálnom és beszélnem, székesegyházak előtt, tömött termekben, parasztasszonyoknak és egyetemi tanároknak, jámbor apácáknak és kritikus fiataloknak. És mindig sok fáradságot jelent a felkészülés. De ez most kétségbeejtő volt. Három perc! Ezek a szegény emberek és a szüleik...! Történetet nem mesélhetek. Túlságosan sokáig tart, valószínűleg nem is értenék meg. A legtöbb szokásos fordulat és fogalom használhatatlan. Minden bonyolult mondatot ejteni kell. Egy tudományos konferencia nyitóbeszéde sokkal problémamentesebb. És mégis, Uram, tudom, hogy ezeket a gyerekeket és szüleiket különösen szereted, és hogy Lelked bennük is munkálkodik. A gondolkodás és tapasztalat világa közti szakadék oly nagy azonban, hogy a felkészüléssel úgy haladtam, ahogyan a biciklis, akinek a legnagyobb áttéttel kell megtennie a hegyi szakaszt. És azután elérkezett a bérmálás ideje. A kápolna ünnepi díszben, az intézet többi gyereke Orff zenéjét bámulatra méltóan szépen játszotta. És elöl, az első sorban ült néhány bérmálkozó a szüleivel és a bérmaszüleivel. A prédikáció helyett egyszerűen ennyit mondtam: "Kedves gyerekek, a mama, a papa és a testvérek és a nénik szeretnek benneteket. És a nővérek is szeretnek titeket. Meg akarják nektek mutatni, hogy szeretnek titeket. És ilyenkor megsimogatják a fejeteket, a hajatokat és arcotokat, ahogyan én ezt most Rudolffal és Anitával teszem. És a bérmáláskor - Isten szeretete simogat meg benneteket, mert Ő szeret titeket. Ha tehát ezzel a szent olajjal keresztet rajzolok a homlokotokra, akkor a Jóisten simogat meg titeket..." Amikor aztán a bérmálásra került a sor, egy fiú elé lépek, akit a mamája a karjában tart, és alig tudja lefogni görcsösen hadonászó mozdulatait. És amikor a szent olajjal keresztet akarok rajzolni a homlokára, elhúzódik a szája - nem tudom, hogy ez mosoly akar-e lenni -, és nagy nehezen kimondja: - S-simogat... És a szája sarkából lecsöppen egy kis nyál a szép ünnepi ruhájára. Az anyja veszi a zsebkendőt, letörli, és ugyanazzal a mozdulattal rögtön a saját könnyeit is beletörli. Ezt nem kellett volna tennie. Egy fogyatékos gyermek anyjának könnyei az oltár előtt sokkal fényesebben csillognak, mint a püspökkereszt gyémántjai... Még soha nem örültem úgy egyik prédikációm visszhangjának és egyetlen kongresszusi terem tomboló tetszésnyilvánításának sem, mint ennek a kis szónak, amit a fogyatékos gyermek oly nehezen mondott ki: simogat. Talán szememre vethetik, hogy a bérmálás szentségének teológiája a simogatás képével túlságosan leegyszerűsített. De ez a simogatás végigvonul az egész üdvösségtörténeten! Benne van az enyhe reggeli szellőben, amellyel a Teremtés könyvének tanúsága szerint az Úr belép az elveszett Paradicsomba. És ott van, amikor az alvó Jákob égi létráról álmodik, amelyen az angyalok föl-le másznak. És körülöleli a kétségbeesett és elkeseredett Illést, aki Hóreb hegyén ül a barlang előtt, és aki a végtelent csak egy finom szellő zizegésében érezheti. És érezte ezt a simogatást az a vak is, akinek Jézus a szemére tette a kezét. A süketnéma szintén, akinek fülét és nyelvét érintette. Még a naimi ifjút is megsimogatta, pedig abban az időben a halottak érintése tisztátalanná tette az embert. A gyermekek is érezték a simogatást, amikor az Úr megáldotta őket. A legszebb simogatást biztosan a tékozló fiú kapta, amikor apja átölelte hazatérésekor. Ha nem lenne Istennek ez a simogatása... Ha Isten nem simogatná meg ezt a sebzett világot, akkor nem sok okunk lenne a derűre... P. Kinga Szerkesztőbizottság: Majnek Antal (elnök) Pápai Zsuzsanna (főszerkesztő) Popovicsné Palojtay Márta (szerkesztő) Bunda Szabolcs (szerkesztő) Riskó Marianna (rovatvezető) Tördelőszerkesztő: Popovics Pál Korrektor:: Gulácsy Éva Internetes változat: Bunda Szabolcs Postacím: Ukrajna 89600 Munkács, Mira u. 5. Emailcím: sajto@mrke.mk.uz.ua Webmester: webmester@munkacs-egyhazmegye.org