Adventi koszorúkötés Rahón

Advent 1. vasárnapjának előestéjén közel százan gyűltek össze gyermekek, fiatalok, felnőttek és aggok, hogy közösen készítsék el családjaik számára az adventi koszorút. A közös koszorúkészítés László atya imádságával és buzdításával kezdődött, melyben az atya felhívta mindnyájunk figyelmét arra, hogy ez az adventi jelkép, és a rajta hetenként meggyúló gyertya fénye jelzi számunkra, hogy üdvözítő Urunk születésének az ünnepe egyre közelebb van hozzánk.

Ezután eligazítást kaptunk ahhoz, hogyan kell elkészíteni egy adventi koszorút. Az előkészítő asztalról hamarosan előkerültek a koszorúalapok, a fenyőágak, szárított virágok, szalagok és egyéb díszítőeszközök. A hangulat nagyon barátságos és családias volt. Senki sem vett magának több kelléket, mint amennyire szüksége lett volna, és ha valaki észrevette, hogy társa lemaradt a díszítések "osztásáról", akkor adott a magáéból.

Alig másfél óra múlva előkerültek a gyertyák is, amelyek igazi ékei lettek a koszorúknak. A közös munka után jólesett egy kis meleg tea elfogyasztása, és egymás koszorúinak megcsodálása.

Miután mindenki elkészült, közösen vettünk részt az első gyertya meggyújtásának kis szertartásán, majd László atya megáldotta a koszorúkat és gyertyákat, valamint azt a jászlat, amely advent első napján templomunkban az oltár elé kerül. Ebbe a jászolba helyezzük majd karácsony éjszakáján a kis Jézus szobrát, a szénát pedig közösen gyűjtjük bele adventi jócselekedeteink alapján.

A szertartás után a közel hetven koszorú "elvándorolt" egyházközségünk családjainak otthonaiba, és az advent folyamán majd jelzi kicsinek és nagynak, fiatalnak és aggastyánnak, hogy az Úr közel van, és hogy mindnyájan egy nagy családot alkotunk.

A rahói egyházközség

Mieczysław Mokrzycki érsek beiktatása Lembergben

2008. november 22-én, szombaton a lembergi Nagyboldogasszony Székesegyházban beiktatták hivatalába Mieczyław Mokrzycki lembergi érseket. A Lembergi Főegyházmegye új vezetőjét egy évvel ezelőtt nevezte ki koadjutor érsekké XVI. Benedek pápa, és személyesen szentelte őt püspökké Rómában, az ukrajnai latin szertartású püspökök ad limina látogatásának végén.

Az ünnepi szentmise kezdetén Marian Jaworski leköszönő lembergi érsek örömének adott hangot, hogy az isteni Gondviselés ilyen társadalmi változásokat engedett bekövetkezni, aminek köszönhetően most új érseket iktathatnak be hivatalába. Kifejezte köszönetét a Szentatyának, amiért szívén viseli a Lembergi érsekség sorsát, és új érseket adott neki. Minden jelenlevőt kért, imáikkal segítsék az új főpásztort.

Ivan Jurkovič, Ukrajna apostoli nunciusa olvasta fel XVI. Benedek pápa levelét latinul. A Szentatya köszönetet mondott Marian Jaworski bíborosnak hosszú főpásztori szolgálatáért (a most 83 éves főpásztor 17 éven keresztül állt a főegyházmegye élén). A levél ukrán és lengyel nyelvű fordítását Marcjan Trofimiak lucki püspök olvasta fel. Beszédében Mieczyław Mokrzycki megemlékezett II. János Pál pápáról, akinek kilenc éven át titkára volt; közvetlen közelről tanúja volt életszentségének, s jelen lehetett halála pillanatában is. Köszönetet mondott Marian Jaworski bíborosnak, "akinek gondoskodása és imája nélkül" - mint mondta - "most nem lehetnék itt." Kifejtette programját, ez pedig püspöki jelszava, a Humilitas (alázat). "Ez az én püspöki programom és kívánságom: minden embernek szolgálni, veletek együtt megismerni Istent, szeretni őt teljes szívvel, akarata szerint élni és örökre egyesülni vele, amikor véget ér földi zarándokutunk."

Az új érsek hálát adott az előző nemzedékért, akik közül sokakat üldöztek hitükért, vagy vértanúságot szenvedtek, és akiknek köszönhetően életben maradt a lembergi egyház. Érseki szolgálatát a Kegyes Szűzanya oltalmába ajánlotta, akinek kegyképe a lembergi székesegyházban található, és akinek Jan Kazimierz (János Kázmér) lengyel király 350 évvel ezelőtt felajánlotta koronáját és az itt élőket.

A szentmise lengyel nyelven folyt, a könyörgések magyarul, lengyelül, ukránul, németül és olaszul hangzottak el.

A szentmise végén a különböző egyházak püspökei köszöntötték az új lembergi érseket személyesen vagy üzenet útján. A közélet szereplői között Viktor Juscsenko ukrán, valamint Lech Kaczyński lengyel köztársasági elnök is elküldte üdvözletét.

A beiktatásra Ukrajna területéről és Lengyelországból érkeztek zarándokok; Mieczyław Mokrzycki érsek külön köszöntötte a szülőhelyéről érkezetteket. Az ünnepségen részt vett többek között Camillo Ruini bíboros a Vatikánból, Stanisław Dziwisz bíboros, krakkói érsek, Józef Michalik, a Lengyel Püspöki Konferencia elnöke, valamint az Ukrajnai Latin Szertartású Püspöki Konferencia tagjai, köztük Majnek Antal munkácsi megyéspüspök.

Pápai Zsuzsanna

Életvédő imakongresszuson voltam Lourdes-ban

Az Úr és a Human Life International ausztriai központja jóvoltából november elején egyhetes konferencián vehettem részt Franciaországban, Lourdes-ban. Fatima és Krakkó után ez volt a harmadik imakongresszus, amit a meg nem született gyerekekért és szüleikért tartottak.

A program gazdag lelki része bőven lehetőséget adott az elmélyült imádkozásra, a szentségek vételére, ráadásul ebben az évben ünnepeljük a lourdes-i jelenések 150. évfordulóját, és ennek tiszteletére teljes búcsút nyerhetnek a zarándokok, akik Szent Bernadett életének lourdes-i állomásait imádságosan végigjárják.

Lelki értelemben is hatalmas élmény volt ez az utazás, nagy kegyelemként éltem meg, hogy ott lehetek. Maga a kongresszus pedig nagy erővel érintett meg engem ugyanúgy, mint a többi résztvevőt. 26 országból jöttek össze a magzati élet védelméért dolgozó szervezetek képviselői. Az elhangzott beszédek "szakmai szempontból" is nagyon magas szintet ütöttek meg. Olyan előadókat hívtak meg Ausztráliától kezdve Amerikán át egészen a német nyelvterületekig, akik évtizedek óta a meg nem született életekért, illetve az abortuszt elkövetett nőkért dolgoznak (mindannyian a katolikus egyházzal "vállvetve"), komoly kutatásokat is végeztek ezen a téren, könyveik és publikációik jelentek meg, nem utolsósorban pedig számtalan életet és lelket mentettek meg.

Bár eddig is tudtam, hogy az abortusz szörnyű dolog, megdöbbentett, hogy milyen mértékű a személyes, családi és társadalmi hatása. Hallottunk arról, hogyan szenved rengeteg nő éveken, évtizedeken át, gyakran még csak nem is tudva, mi okozza a szenvedését, életének teljes kisiklását. Hallottunk arról is, milyen hatással van mindez a családokra, a gyerekekre, a megszületett testvérekre, a férfiakra - végső soron az egész társadalomra.

A volt Szovjetunióban, így Kárpátalján is rengeteg asszonynak, lánynak volt abortusza, mivel az abortuszt a születésszabályozás fő eszközének tekintették. A jó hír számukra, hogy van gyógyulás a lelki sebeikre, van megbocsátás a számukra. Mennyien vannak, akik maguk nem is igen hajlottak erre a szörnyű tettre, de mások rábeszélték vagy belehajszolták őket! Vagy hányan lehetnek, akiknek sohasem beszéltek arról, mi is valójában az abortusz, arról, hogy itt egy gyermek elpusztításáról van szó! Ők is az abortusz áldozatai, nem csak a gyermekeik.

Sokat hallottunk az abortuszon átesett nők lelki gyógyításáról. Az Új Hajtás későbbi számaiban több írást is tervezünk ezekről a témákról.

Kárpátalján annyi munkára szükség lenne! Az iskolákban felvilágosító előadásokat kellene tartani. Krízisterhes-tanácsadó központokat kellene létrehozni. Foglalkozni kellene az abortuszban sérült lelkű nőkkel.

Azt azonban a kongresszuson minden felszólaló erősen hangsúlyozta, hogy ez a munka nagyon komoly imahátteret igényel. A gonosz keményen támadja, próbálja nehezíteni ezt a munkát, hiszen tőle vesz vissza lelkeket, embereket. A Szűzanya azonban védi, pártfogolja a segítőket, és Ő eltiporja a kígyó fejét. Ahogy az egyik előadó fogalmazott: "Ez egy spirituális harc. Nem a mi szavaink segítenek, egyedül Isten. Itt elsősorban nem is kisbabák megmentéséről van szó, hanem lelkek megmentéséről, a szívek megtéréséről. Az abortusz csak a jéghegy csúcsa."

Kérünk tehát minden jó szándékú embert, hogy nagyon komolyan imádkozzon azért, hogy nálunk is kiáradjon a kegyelem, és gyógyulhassanak a lelkek, megszülethessenek a gyermekek.

Akit érdekel a téma és többet szeretne tudni, vagy szívesen segítene akár imádkozó háttéremberként, akár tevékeny munkával, az lépjen kapcsolatba vagy a plébánosával, vagy a püspökséggel, vagy keressen engem: palojtaym@gmail.com, 8-096-7800-826

Popovicsné Palojtay Márta

Az alábbiakban egy asszony történetét közöljük. Minden magyarázatnál világosabban megvilágítja, mi megy végbe sok-sok nőben az abortusza után.

Próbáltam túlélni

Szörnyű gyerekkorom volt. Sok mindent megéltem, de mindig két kézzel kapaszkodtam az életbe. Ami később mégis majdnem tönkretett, az a két abortuszom volt.

Amikor hét éven belül ötödször lettem terhes, az orvosom megkérdezte, hogy tényleg úgy gondolom-e, hogy "folytatni kéne ezt a terhességet". Soha nem jutott eszembe az abortusz, amíg ő nem javasolta.

A férjem azt mondta: "A te döntésed. Csináld, ahogy akarod" - és elindult dolgozni. Naivan elkezdtem olyan nőket keresni, akiknek volt már abortuszuk. De nem találtam senkit, aki beismerte volna, hogy volt neki. Megkérdeztem az orvosomat, ő pedig azt mondta: "Csak néhány perc és kész."

Mivel már négy kisbabám született, most felháborítónak tartom, hogy milyen tudatlan voltam akkoriban a méhen belüli fejlődést illetően. Az orvosom azt mondta - hat és fél hetes terhesen -, hogy a baba "csak egy folt" - én pedig hittem neki. Azután, még mielőtt hazaértem, sírni kezdtem. Nem segített.

Mikor végre abbahagytam a látható sírást, belül sírtam tovább. Olyan mocskosnak éreztem magam, és olyan magányosnak! Valami mélyen, legbelül megfagyott bennem, azt hiszem. Sokat álmodtam hóról és jégről, meg kisbabákról. Úgy éreztem magam, mint akit becsaptak, elárultak és manipuláltak.

Elmentem pszichológushoz, ott azt mondták nekem: "bocsásson meg magának", meg hogy "lépjen tovább." Nem mondták meg, hogyan.

Két évvel később még egy abortuszom volt, tulajdonképpen a magam megbüntetésére. Meg akartam halni, vagy legalább megőrülni, hogy elszökhessek a kíntól, a kisbabákról szóló rémálmoktól, az undortól és a lealjasodástól, amit magam iránt éreztem.

* * *

Senki sem mondta, hogy komplikációk lehetnek, amik évekig rejtve maradnak. Nem mondták meg, hogy a szívógépnek akkora ereje van, hogy majdnem teljesen ki tudja fordítani a méhet. Emiatt idejekorán ki kellett venni a méhemet.

Senki sem mondta, hogy az abortusz után elképzelhetetlen önutálat emészt majd fel, ami bizalmatlansághoz, gyanakváshoz vezet és ahhoz, hogy teljesen képtelenné válok ellátni saját magamat vagy másokat - beleértve a négy gyerekemet. Senki sem mondta, hogy amikor gyereksírást hallok majd, ez olyan dühöt vált ki belőlem, hogy egyáltalán nem tudom majd elviselni kisbabák jelenlétét.

Senki sem mondta, hogy teljesen képtelen leszek a tükörben a szemembe nézni. Vagy hogy az önbizalmam annyira meginog, hogy nem leszek képes fontos döntéseket meghozni az életemben.

Az öngyűlöletem volt a gátja annak, hogy elérjem a célomat, és elvégezzem az egészségügyi főiskolát. Úgy gondoltam, nem érdemlem meg a sikert.

Nem mondta senki, hogy megutálom majd mindazokat, akik az abortuszt tanácsolták nekem, mert ők voltak a bűnsegédjeim a kisbabáim meggyilkolásában. Nem mondták meg, hogy a férjem beleegyezésével történő abortusz végül ahhoz vezet majd, hogy meggyűlölöm a gyermekeim apját, és hogy képtelen leszek fenntartani BÁRMILYEN kielégítő, tartós, megnyugtató kapcsolatot bárkivel.

Nem mondta senki, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztat majd minden ősszel, amikor a kisbabáimnak meg kellett volna születniük.

Nem mondta senki, hogy az élő gyerekeim születésnapján arra a kettőre emlékezem majd, akiknek sohasem süthetek születésnapi tortát, vagy hogy Anyák napján arra a kettőre emlékezem, akik sohasem készíthetnek nekem ajándékot, vagy hogy minden karácsonykor arra a kettőre emlékezem majd, akik számára semmi nincs a fa alatt.

Azt mondták, hogy az abortusz gyors megoldás a problémámra, de nem mondták, hogy nincs gyors megoldás a fájdalmamra.

* * *

Elmentem a pszichiátriára, ahol sokkterápiát kaptam. Nem segített. A rémálmok folytatódtak.

Munkamániás lettem. A munka nem segített.

Kényszeres evővé váltam. Az étel nem segített.

Aztán anorexiás lettem, ami az önbüntetés egy másik formája volt. Ebbe majdnem belehaltam, két agyvérzésem volt.

Kipróbáltam az alkoholt. Csak ideiglenesen segített. Mikor felébredtem a kábulatból, újra ott volt a kín. Ez utóbbi próbálkozásom, hogy elszökjek a fájdalomtól, csak két hónapig tartott.

Végülis három dolog segített. Először is részt vettem egy tízhetes gyógyító programon, ami abortuszon átesett nőknek szólt. Hihetetlen volt. Rengeteget segített!

Másodszor is, elmentem egy tréningre, hogy tudjak segíteni másoknak ezen a gyógyító programon keresztül, mint vezető. Minden alkalommal, amikor most ilyen csoportot vezetek, tanúja vagyok Isten csodálatos kegyelmének, hogyan állítja helyre az örömöt ezeknek a nőknek az életében. Ez is segített és segít nekem.

A harmadik dolog az volt, amikor egy alkalommal hajnali kettőkor kaptam egy telefonhívást. Egy lány volt az, aki olvasta azt a füzetet, amiben benne van az én tanúságtételem is. A lány másnap 3-ra volt előjegyezve abortuszra. Hajnali ötig beszélgettünk. Később visszahívott és elmondta, hogy úgy döntött, nem megy el az abortuszra.

Végre teljes bizonyossággal megtudtam, hogy Isten felhasználta azt, amit megéltem arra, hogy megmentsen valaki mást attól a borzasztó hibától, ami elkövettem. Ez sokat segített.

A gyógyulás nem jelent felejtést. Mindig sajnálni fogom, amit tettem, és mindig hiányozni fognak a kisbabáim addig a napig, amíg velük nem leszek a mennyben. De most már tudom, hogy Isten az életünk minden részét felhasználhatja, még a legrosszabb részeit is, hogy megengedje nekünk a másokon segítést. Dicsérjük az Urat! Ő jóságos és könyörületes. Csodálatos dolgokat művelt az életemben.

"Csak néztem őt, hogy megtudjam, hogyan imádkoznak a szentek."

Kis Szent Teréz boldoggá avatott szüleinek története

Ez a második olyan eset, amikor a pápa házaspárt avat boldoggá. Először 2001-ben II. János Pál a Beltrame-Quattrochi házaspárt, most pedig XVI. Benedek Louis és Zélie Martin-t emelte a boldogok sorába. De ez különleges eset, hiszen annak a szentnek a szüleiről van szó, akit X. Pius korunk legnagyobb szentjének nevezett.

A boldoggá avatási pert 1957-ben kezdeményezték és most ért véget. Már 1994-ben kihirdette a pápa, hogy Kis Szent Teréz szüleinek erényessé-ge példaértékű. De csak két hónappal ezelőtt ismerte el az egészségügyi tanács a csodát, amely a házaspár közbenjárására történt: 2002 júniusában a San Gerardo de Monza kórházban meggyógyult Pietro Schi-liro, egy kisfiú, aki nagyon komoly és visszafordíthatatlan tüdőproblémával született. Július 3-án a pápa jóváhagyta a természetfeletti gyógyulást, és július 12-én kihirdették, hogy október 19-én, Louis és Zélie házasságának150. évében boldoggá avatják őket a Lisieux-i bazilikában.

Egy órásmester és egy csipkeverő asszony... Történetük egy XIX. századi regénybe illik, pedig igaz történetről van szó. Louis fiatal korában szerzetes akart lenni, de mivel nem ismerte a latin nyelvet, nem jutott be a kolostorba. Zélie, jövendőbeli felesége szerzetesnő szeretett volna lenni, de az ő kérelmét is visszautasították, az okát pedig meg sem magyarázták. Így tehát mindketten a házasság felé orientálódtak. Amikor Zélie először találkozott Louis-val, egy belső hang ezt sugallta neki: "Ez az az ember, akit neked szántam."

1858. július 13-án házasodtak össze. 19 közös évüket munkával és gyermekneveléssel töltötték, csak az különböztette meg őket a többi családtól, hogy a feladataik elvégzésében megélték a hitüket. Minden reggel szentmisén vettek részt, tisztelték az egyház parancsait, részt vettek a plébánia életében, különösen figyeltek arra, hogy a vasárnapot pihenéssel töltsék, gyakran gyóntak, és imádkoztak azért, hogy a Jóisten adjon nekik gyermekeket, akiket Őneki szentelhetnek majd.

Kilenc gyermekük született. Sajnos ebből négy meghalt. Öt lányuk maradt, akik a felnőtt kort is megélték. (Teréz volt a legfiatalabb, ő 1873 januárjában született). Zélie nehezen élte meg a gyermekei korai halálát, de nagy fájdalmában mégis hálát tudott adni a Jóistennek azért, hogy részesülhettek a keresztség szentségében, és alázatosan elfogadta Isten akaratát.

Teréztől tudunk legtöbbet a szüleiről. Édesanyjáról nem sok emléke maradt, hiszen már 1877-ben, amikor Teréz 4 éves volt, meghalt. Legkisebb kislánya mindig vidámnak és kedvesnek emlékezett rá. Fennmaradtak Zélie levelei, amit leányainak írt, amikor azok tanultak. Mindegyik levelében találunk bátorító szavakat, amivel arra buzdította gyermekeit, hogy nehéz pillanataikban forduljanak a Jóistenhez. "Számára ti túl fontosak vagytok ahhoz, hogy ne foglalkozzon veletek" - írta.

Zélie 45 évesen tudta meg, hogy mellrákja van. Nem esett kétségbe. Abban az időben ezt írta: "A Jóisten megadta nekem azt a kegyelmet, hogy ne ijedjek meg, nyugodt vagyok, mondhatnám boldog, nem szeretnék más sorsot. Ha a Jóisten meg akar engem gyógyítani, nagyon boldog leszek, mivel lényegében élni szeretnék. Nehezemre esik arra gondolni, hogy férjem és gyermekeim elveszítenek. És ha mégsem gyógyulok meg, hiszem, hogy számukra így lesz a legjobb. Tenni fogok azért, hogy meggyógyulhassak: elzarándokolok Lourdes-ba, de ha nem gyógyulok meg, énekelve szeretnék visszatérni."

Zélie nem gyógyult meg, így Louis 54 évesen egyedül maradt öt lányával. Lisieux-be költöztek, ahol Zélie testvére és sógornője lakott, akik felajánlották, hogy segítenek a háztartásban és a nevelésben. Teréz számára ezek az évek voltak a legemlékezetesebbek: szerette az esti sétákat édesapjával, a horgászást, az esti imákat a Szűzanya szobra előtt... Így könnyebb volt elviselnie azt a fájdalmat, amit édesanyja elvesztése miatt érzett.

Louis nem annyira szóval, mint inkább példával mutatta, hogyan kell ráhagyatkozni Istenre. Teréz ezt írja az édesapjával eltöltött vasárnapi estékről: "Mit is mondhatnék a téli vasárnapi estékről?! Ó, de jó volt Céline-nel édesapa térdén ülni! Utána pedig felmentünk, hogy közösen imádkozzunk és a kis királylány a királya mellett lehetett és nem csinált mást, csak nézte őt, hogy megtudja, hogyan imádkoznak a szentek."

Teréz sohasem érezte magát szentnek, úgy érezte, hogy ő egy szentnek a gyermeke. Amikor Teréz már a kármelitáknál volt, egy alkalommal ezt írja édesapjának: "Amikor Rád gondolok, mindig a Jóisten jut eszembe."

1882 és 1887 között Louis-nak 3 lányát kellett elengednie a Lisieux-i Kármelbe, de legnehezebb volt elválnia a kis Teréztől. Egyik barátja ezt mondta Louis-nak: "Még Ábrahám sem múlott felül téged. Fel tudtad áldozni Istennek a kis Hercegnődet."

Miután mind az öt lány zárdába vonult, életének legnehezebb megpróbáltatása következett: megbetegedett, lassan elveszítette szellemi képességeit és szanatóriumba kellett vonulnia. Ebben a nehéz helyzetben is kereste, hogyan ajánlhatja fel magát teljesen az Istennek. Abban az időben ezt írta: "Megszoktam a parancsolgatást, és most az engedelmességre vagyok utalva. Ez nehéz, de tudom, hogy a Jóisten miért adta nekem ezt a keresztet: soha nem voltam alázatos, most már meg kell tanulnom azt."

Louis 1894-ben halt meg. Teréz ekkor a következőket írta róla: "Az édesapám halála nem halál volt, hanem feltámadás az életre. Hat éve nem láttuk egymást, hat évig külön voltunk, most pedig magam mellett érzem őt, érzem, hogy néz és védelmez engem."

Paolo Mattei

(A 30 Jours c. lapból fordította: Bundáné Fehér Rita)