VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Elsőáldozás Bujaló Bernát atyánál

Ungváron voltam elsőáldozó, amiről van két fényképem. Ezeket az emlékeimet szeretném megosztani a kedves olvasóval.

Ungvári születésű vagyok, ott kezdtem hittanra járni Bujaló Bernát főespereshez. Abban az időben nagy kommunista terror mellett misézett. Bernát tisztelendő úrral volt egy kisegítő pap is. Nevére sajnos nem emlékszem. Ők ketten miséztek. Nyáron is jól fel voltak öltözve, csizmában jártak. Minden percben készen álltak, hogy elvihetik őket Szibériába.

Nagyon meghatóan, érdekesen, politikamentesen tudott prédikálni.

A prédikációt a szószékről végezte, ahonnan mindenki jól láthatta, hallhatta őt. A hosszú prédikáció alatt néma csend volt, mindenki nagy áhítattal hallgatta. Prédikációi mély benyomást hagytak bennem, tátott szájjal hallgattam. Kilenc éves voltam, és mindig igyekeztem, hogy ne késsem le a prédikációt.

Csodálatos ember volt, nem lehetett őt nem szeretni. Nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett hívei körében.

Kilenc évesen voltam elsőáldozó , 1946 pünkösd vasárnapján.

Bernát tisztelendő úrtól kaptam ajándékba egy gyermek imakönyvet, amelyből az első szentgyónásra és az elsőáldozásra készültem. Habár nagyon nehéz idők jártak, minden szülő igyekezett megfelelően felöltöztetni gyermekét. Erre az alkalomra édesanyám fehér ruhát varrt nekem, és fehér vászoncipőt csináltatott. Úgy néztünk ki, mint a kis menyasszonyok és vőlegények.

Most is sok szeretettel gondolok Bujaló Bernát tisztelendő úrra és fáj, hogy annyi viszontagságon kellett átmennie. Kedves és mosolygós arca mindig megmarad emlékezetemben.

Skultety Eugénia,
Nagyszőlős

INTÉZMÉNYEINK

A Gondviselés ünepe

10 éves az aknaszlatinai Szent Anna óvoda

A szlatinai Szent Anna óvoda fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte június 25-én. Kettős ünnepség volt ez, hisz ezen a napon ballagtak a nagycsoportos óvodások, akik szeptembertől már iskolába fognak járni.

Az ünnepség az óvodaépülettel szemben lévő templomban kezdődött, ahová az óvónők és a szülők átkísérték az izgatott gyerekeket. A szentmisét az aknaszlatinai plébános, Butsy Lajos atya cerebrálta Mészáros Domonkos atyával együtt, aki tiszteletbeli vendége volt az ünnepségnek. Domonkos atya több évig volt Aknaszlatina plébánosa, ő alapította a Szent Anna óvodát, de a nagybocskói és a gyetyánligeti katolikus óvoda is az ő ötlete és munkája volt. A prédikációban Domonkos atya elmesélte, hogy annak idején hogyan került Kárpátaljára, hogyan élt át két árvizet és milyen nehézségekbe ütközött, amikor az óvodákat akarta létrehozni. Kiemelte a Gondviselésbe vetett hit fontosságát, amely nélkül szinte lehetetlen bármilyen nehézséget leküzdeni.

A szentmise után az óvodában folytatódott az ünnepség. A gyerekek tartalmas és színvonalas előadást mutattak be a meghívott vendégeknek, akik között volt Ékes Ilona, a magyarországi parlament országgyűlési képviselője, Várföldi Tamás, az érdi Egymásért Alapítvány vezetője, Rácz István técsői plébániai kormányzó, Fehér Ferenc, a Szent Márton Egyházmegyei Karitász vezetője, és Bunda Szabolcs, a Kárpátaljai Ferences Misszió referense.

Az előadás közben vidám vetélkedőbe vonták bele a végzős óvodások szüleit is. Ennek keretében az apukák közül néhányan abban versengtek, ki milyen gyorsan és ügyesen rakja meg csemetéje iskolatáskáját könyvekkel, füzetekkel, és készíti el hozzá a tízórai szendvicset.

A színes előadás végén Puliszka Éva, az óvoda vezetője a gyerekek vidám éneklésének kíséretében szélnek eresztette azokat a lufikat, amelyek az óvodásokat jelképezték: immár elengedi őket az óvoda, egy újabb izgalmas és ismeretlen útra kell lépniük az iskola kezdetével.

Végül a vendégek közül szólaltak fel néhányan, utána pedig Várföldi Tamás ünnepélyesen átadta az osztrák iskolások ajándékait - az iskolatáskákat.

Kocserha János, Aknaszlatina alpolgármestere pedig átnyújtotta az óvodásoknak a polgármesteri hivatal ajándékait, a különböző tanszereket, mondván: "ne legyen üres az iskolatáska".

Az óvónőktől is kaptak ajándékot a gyerekek - azokat a gondosan összegyűjtött és megőrzött rajzokat, amelyeket a gyerekek maguk készítettek az óvodai foglalkozásokon.

Az ünnepség végén Mészáros Domonkos atyával, Puliszka Évával és egy végzős óvodás édesanyjával beszélgettünk.

* * *

- Domonkos atya, milyen gondolatokkal érkezett erre a szép ünnepségre?

- Nagyon sok drukk volt bennem. Meg vagyok hatva, különösen most, a műsor látványa után, a gyermekek vidámságát, értelmes, jó szereplését látva. Néztem a szülőknek az arcát, akik drukkoltak a gyermekeiknek, hogy jól mondják a verseket. Nagyon örültem, hogy a szülőket is bevonták a műsorba. Jóleső érzés, amikor látom, hogy a keresztény emberek hogyan tudnak együtt ünnepelni, játszani, imádkozni. Ezt látva azt mondom, hogy érdemes volt annak idején nehézségek árán is munkálkodni az óvoda létrejöttén.

- Nagy nehézségekbe ütközött annak idején? Milyen szerepe volt ebben a Gondviselésnek?

- Az elmúlt tíz év a Gondviselés tíz éve, amiért mindannyian hálát adunk. Sokan őrültnek tartottak, amikor hallották, hogy egy olyan intézményt akarok létrehozni, amelynek nincs megoldva a támogatása, és nincs megszervezve a finanszírozása sem. Azonban nagyon sürgetőnek láttam a helyi szülők igényét, akik szerették volna jó kezekben és jó helyen látni gyermekeiket.

Emellett fontosnak láttam itt a szórványban felkarolni a kereszténységet és kultúrát. Voltak olyan időszakok, amikor csak egy-két hétre előre volt pénz, de a pedagógusok azt mondták nekem, ha nem kapnak hónap végén fizetést, akkor is tovább dolgoznak. Az óvoda fennállásának első félévében megmutatkozott, hogy a Gondviselés sokkal jobban a kezében tartja az óvoda ügyeit, mint a mi drukkolásunk, és ez a tíz éves visszatekintés azt mutatja, hogy érdemes ráhagyatkozni a Gondviselésre. Természetesen ez egyéni önzetlenséget, áldozatot, munkát és imádságot kíván meg.

-bsz-

Győri egyházmegyei nap - Kárpátaljáért

Harmadik éve rendezik meg pünkösdhétfőn a Győri Egyházmegye egyházmegyei családi napját. Az elsőt az egyházmegye központjában, Győrben, a másodikat Sopronban, az ideit pedig Mosonmagyaróváron tartották. Mindhárom alkalommal a Munkácsi Egyházmegye javára ajánlották fel a bevételt, egyházmegyénk szeretet-programjai számára.

Idén először hétfős küldöttség képviselte egyházmegyénket, köztük karitász-munkatársak, valamint két kispapunk is, akik a püspöki szentmisén asszisztáltak az oltárnál.

Kvascsuk András diakónusjelölt az egyházmegyei nap programján belül röviden ismertette a Győri Egyházmegye jelenlévő hívei előtt Kárpátalja lelki és szociális helyzetét.

A Wittmann-parkban megtartott kötetlen, jó hangulatú családi napon gazdag program fogadta az odaérkezőket.

A beharangozott eső helyett napsütéses, meleg volt az idő, ami szintén kedvezett a jó hangulatnak.

A színpadon bemutatkoztak az egyházmegye egyházi intézményei, óvodások, középiskolások, egyetemisták adtak elő különböző stílusú műsorokat. Profi (hívő) művészt is hallhattunk, aki régi, ám halhatatlan slágereket, operaáriákat adott elő.

Így minden korosztálynak jutott olyan előadás, amelytől jól érezhette magát és kikapcsolódhatott - ami a családi nap egyik célja volt. A gyerekek számára felfújható, hatalmas csúszda és gyerekprogram adott szórakozási lehetőséget.

Ezúton is köszönjük Pápai Lajos győri megyéspüspöknek, a szervezőknek és a lebonyolítóknak, hogy onnan messziről gondoltak ránk, és Kárpátalja egyházának támogatása lassan hagyománnyá válik az ottani hívek körében.

Az egyik kárpátaljai résztvevő

CSALÁD

A nehéz gyerek II.

Előző számunkban írtunk azokról a gyerekekről, akik születésüktől fogva az átlagnál jóval több fejtörést okoznak szüleiknek. Leírtuk a figyelemhiány/hiperaktivitás zavar jeleit és az általa okozott problémákat. Most vizsgáljuk meg a szülők előtt álló lehetőségeket, mit tehetnek gyermekükért, ha ez a helyzet vele?

Beszélgettem egy édesanyával, akinek 3 gyermeke közül a középső erőteljesen mutatta a figyelemhiány tüneteit. Az édesanya a pszichológia területén képzett, egyébként kiváló szülő, aki férjével együtt minden lehetőt megtett a gyerekéért. Annak viselkedése mindezek ellenére kezelhetetlennek bizonyul, rendkívül kellemetlen helyzetekbe sodorja anyját, ráadásul a családi kapcsolatokat is megviseli. Az anyuka elmondta, hogy sokat gondolkodott azon, miért adott neki ilyen nehéz gyereket a jó Isten. Végül arra jutott, hogy talán azért, hogy ne magában, az saját szülői képességeiben és szaktudásában bízzon, hanem teljesen Istenre kelljen hagyatkoznia. Rá bízta a fiát.

Sok szülő próbál egyre kétségbeesettebben megtenni mindent, hogy figyelemhiányos gyereke viselkedését "normalizálhassa", és szomorúan látja, hogy semmi sem vezet eredményre.

Mivel nagyrészt agyi kémiai folyamatok rendellenességéről van szó, sok kutató ezek kezelésében, tehát a gyógyszerezésben látja a megoldást.

(Érdekes módon serkentőszerekről van szó.) Sok gyereket kezeltek sikeresen gyógyszerekkel, de számos országban - így például Magyarországon is - nem használják széles körben ezeket a szereket, mivel a kábítószerekhez hasonló anyagok, és tartani lehet a mellékhatásoktól.

Szakemberek a pszichoterápiával is próbálkoztak, de ez nem bizonyult sikeresnek magának a tünetcsoportnak a kezelésében, legfeljebb az általa kiváltott pszichés problémákéban.

Marad tehát a szülőknek a nevelés - de ez is csak bizonyos területeken kecsegtet sikerrel. Hogy melyeken, az gyerekenként változó, de alapjában véve NEM változat sokat a nevelés a következő tüneteken: rövid ideig tartó figyelem, szórakozottság, hangulatváltozások, a kitartás hiánya, rossz iskolai teljesítmény, éretlenség, ágybavizelés és egyes antiszociális jelenségek, mint pl. a lopás.

Segíthet viszont a nevelés abban, hogy a gyerek megtanulja, hogyan befolyásolja temperamentumát és hogy vállalja a felelősséget mindennapi tevékenységéért.

Hogyan lehet segítségére a szülő a gyermekének?

Fontos, hogy legyen egy világosan felállított szabályrendszer, amit következetesen betartanak és számon kérnek. Az ilyen gyerek alapvető gondja a fegyelem - ennek (legalábbis részleges) javulásához kell a határozott, következetes, egyértelmű és kiszámítható környezet. Ez azt jelenti, hogy a gyerek cselekedeteinek mindig van következménye, és tudja, hogy ha ezt és ezt teszi, akkor biztosan számíthat erre és erre.

Két rendkívül lényeges dolog: a következmény (tehát a büntetés illetve a dicséret) legyen AZONNALI, és mindig UGYANAZ (azonos cselekedet esetében). A dicsérettel ne fukarkodjunk, a helyes viselkedést mindig jutalmazzuk konkrét elismeréssel! "Látom, már igazán nagy fiú vagy, aki gondot tud viselni a cipőire." Ez a mondat hatékonyabb, mint a "nagyszerű gyerek vagy" elismerés, ami jogosan von maga után kételkedést.

Ami a büntetést illeti, a legjobban bevált módszer az elkülönítés, tehát amikor az elfogadhatatlanul viselkedő gyereket higgadtan a szobájába (annak híján ágyába) küldik - vagy szükség szerint viszik. Ez azért is a megfelelő reakció, mert ha a gyerek rossz viselkedése láttán a szülő akár kiabálni, akár hosszasan lelkizni kezd, tulajdonképpen jutalmazza a gyereket a figyelmével, aki emiatt ismételten elő fogja venni ezt a viselkedést. A dolgok megbeszélésének ideje az a pillanat, amikor a már lehiggadt csemete előjön a szobából, és képes a szülővel átbeszélni a történteket.

Ami a verést illeti, nagyon csínján kell vele bánni, mert bár pillanatnyilag hatásos lehet, hosszú távon sokszor többet árt, mint használ.

Fontos megjegyezni a büntetéssel kapcsolatban, hogy sohasem az érzelmeket, hanem a viselkedést büntetjük. Mind a szülőnek, mind a gyereknek meg kell tanulni elkülöníteni a kettőt. Ha a gyerek dühöt érez a testvére iránt, ez még nem rossz.

Sőt, segítenünk kell őt abban, hogy megfelelő formában ki tudja fejezni a haragját. Viszont nyilván nem elfogadható, ha dühében megüti a testvérét - ez már következményekkel kell, hogy járjon. Rá kell vezetni őt arra, hogy az érzések maguktól jönnek, de hogy milyen cselekedet fakad belőlük, az már a saját felelősségünk.

Sokat segít magán a szülő, ha minél kisebb kortól alkalmazza az "egyszer mondom" szabályt, és a gyerek megtanulja, hogy egy figyelmeztetés után jön a következmény.

Még néhány tanács röviden:

A két szülő fellépése és elvárásai legyenek egységesek. A szabályoknak legyen fontossági sorrendje és ezzel legyen arányos a következmény.

Már írni tudó gyerekekkel érdemes közösen feladatlistát összeállítani, aminek betartását kedvezményekkel lehet megerősíteni.

Mivel az ilyen gyerek figyelmét nehéz felkelteni, fontos, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy felfogta az utasításunkat. Kéréseinket szemébe nézve, sőt, őt érintve (pl. kéz a vállon) mondjuk el, és kérdezzük vissza, vajon megértette-e a feladatot. A kérést következetesen kérjük számon.

Gyerekünk személyiségét soha ne kritizáljuk, csak a tetteit bíráljuk.

Végül: imádkozzunk sokat érte!

Popovicsné Palojtay Márta

MESE

Az öregember és a pokróc

Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte.

Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon.

Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.

Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot.

Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.

Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalas.- szony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendős forma fiuk. Azt mondja neki az apja:

- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd a nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.

Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:

- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.

Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.

Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:

- Mi van nagyapáddal?

- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.

- Hogy?

- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.

- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?

Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja: - Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.

S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette a kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

Tündérek

Sok ezer esztendővel ezelőtt két tündér lakott a Tartod nevű hegyen. Ez a két tündér örökösen versengett egymással, s különösen azon versengettek, hogy melyik szebb a kettő közül. Hát bizony nehéz lett volna ezt eldönteni, mert mind a kettő egyformán szép volt. Azt mondta egyszer az egyik tündér:

- Ha már nem tudunk megegyezni abban, hogy melyik szebb kettőnk közül, próbáljuk meg, melyik végez szebb munkát. Az legyen aztán a szebb is.

Nosza, az egyik tündér gyönyörű szép várat épített a Tartod hegy tetejére. Kőből meg vasból építette, de sem a kő, sem a vas nem látszott, úgy elborította arannyal, ezüsttel, gyémánttal. Csak ablak kilencszáz volt rajta, s szüntelenül forgott a sarkán. A másik tündér nem épített várat, hanem forrást fakasztott a hegy tövében, mégpedig mindenféle betegséget gyógyító forrást. Amikor éppen mind a kettő kész volt a maga munkájával, akkor ért oda egy öregember, s bezzeg mindjárt közrefogták, s kérték, hogy mondjon ítéletet: szebb munkát melyik végzett.

- Ugye, az én váram a szebbik? - sürgette a várépítő tündér.

A vándor azonban nem is válaszolt, mert majd elepedt a szomjúságtól. Lehajolt a forráshoz, ivott belőle, s ím, egyszerre eltűnt a szomjúsága, vége volt a fáradtságának, úgy felüdült, hogy egészen fiatalnak érezte magát.

- Hát bizony - mondta a vándor -, ez a forrás a szebbik, mert ez a hasznosabb.

Hej, szörnyű haragra lobbant a tündér!

Egyszeribe kiszedte a vár alapköveit, s abban a pillanatban összeomlott a vár, híre-pora sem maradt, ám megmaradt a forrás a hegy tövében, s a szomjas emberek ma is áldva áldják azt a tündért, aki a forrást fakasztotta.