A remény nem csal meg

Először nem hittem ebben. Az embert annyi csalódás éri! Reményei közül van, ami beteljesedik, sok viszont meghiúsul. Olykor épp a legsóvárgottabbak. A remény nem csal meg. A Biblia minden szava igaz. Akkor ez is igaz kell, hogy legyen. De hogyan?

Van úgy, hogy az ember körül fogyni kezd a remény, minden összedől, és minden kicsúszik a keze közül, úgy érzi, rommá válik az élete, rommá válik minden, amit valaha elért és amin jó szívvel ügyködött. Elveszti értelmét mindaz, amiért dolgozik, mindaz, amit fontosnak tartott, csalódás és sikertelenség veszi körül. Olykor maga az élet is egy nagy értelmetlenségnek tűnik. Hol van itt a remény?

Mégis éppen ekkor, a reménytelenség, az összetörtség, a sikertelenség útvesztőjében kezdi sejteni az ember, hogy valamiért mégis ezen az úton kell járnia, ez a keserves bolyongás vezet a világosságra. Mert amikor minden elhagyja, minden kicsúszik a kezéből, nem éri emberi elismerés, az ember felemeli arcát a sokszor mellőzött, elfelejtett Istenre, és Őt szólítja meg: "Uram, adj értelmet az életemnek! Mit akarsz, hogy tegyek?

Te segíts rajtam, egyedül te tudod, mit kell tennem!" És akkor Ő végre szabad kezet kap, hogy segíthessen rajtam, hiszen eddig is erre várt, tiszteletben tartva szabadságomat. Velem volt eddig is, csak én nem voltam vele, nem láttam ki törekvéseim közül. De ha kérem, segít rajtam. Ha ráfigyelek, szól hozzám. És ha akarom és törekszem erre, meg is fogom hallani Őt. És akkor már nem a saját elképzeléseimhez kérem az Ő segítségét, hanem arra figyelek, Ő mit akar, hogy tegyek, mert csak így fog megoldódni és értelmet kapni az életem. És ez akkor is így van, ha az, amit Ő akar, esetleg ugyanaz, mint amit én szeretnék.

Hányszor van - és volt - azonban olyan is, hogy valami olyat juttat nekem, amiről soha nem álmodtam volna, ami minden reményemet meghaladja. Az Ő nagylelkűségét és fantáziáját nem lehet felülmúlni.

Bolyongásaim közben ráébredtem, hogy a remény ez: Isten soha nem hagy el, mindig velem van, ahogy megígérte, és mindig, minden helyzetben készen áll arra, hogy értelmet adjon az életemnek. "Istenben remélek, nem félek. Tudom, hogy Isten valóban velem van." (Zsolt 56,5.10). EZ a remény nem csal meg soha. Lehet, hogy életemre vonatkozó álmaim, reményeim nem valósulnak meg, de legnagyobb álmom, reményem: az Isten, az üdvösség, az örök boldogság mindig előttem van, és mindig van lehetőségem, hogy elérjem. Utána pedig Ő lesz a "minden mindenben", és Benne mindent megkapunk, amit földi életünkben el szerettünk volna érni, de nem sikerült.

A remény nem csal meg. Hiszem, hogy így lesz.

Enna Borbála

Szent Fülöp apostol

Fülöp és Jakab apostolokat május 3-án együtt ünnepeljük, mivel 570-ben, Rómában, a Tizenkét Apostol bazilikában együtt helyezték el ereklyéiket. Szt. János evangéliuma megemlíti, hogy Fülöp szintén abból a Betsaidából való halász, ahonnét Péter és András, János és ifjabb Jakab valók. Neve, a "Filipposz" réges-régi görög név, melynek jelentése "a lovak szerelmese", s a zsidók között elterjedt név volt.

Az evangéliumból Fülöpről higgadt és ésszerűen gondolkodó férfiú képe bontakozik ki. Gyors volt és szolgálatkész. Jézus felszólítására, a "kövess engem"-re azonnal engedelmeskedett. Ettől a perctől kezdve mindennél és mindenkinél előbbre való volt számára Jézus. Életét ez a hivatás határozta meg, s máris híveket szerzett Jézusnak. Ő vitte hozzá Nátániel-Bertalant. János evangéliumának híres jelenete a találkozásuk, amikor Fülöp közli Nátániellel: "Megtaláltuk azt, akiről Mózes törvényeiben és a prófétáknál szó van-, a názáreti Jézust, József fiát!" Nátániel gúnyosan kérdezi: Jöhet valami jó Názáretből?" Mire Fülöp: Jöjj, nézd meg!" S Nátániel felismeri Jézusban Isten Fiát.

Fülöp azonban könnyen lehangolódó is volt. Szangvinikus, akár Simon-Péter. A köztudat Tamást nevezi "hitetlen"-nek Jézus környezetében; pedig inkább nevezhetné ki-csinyhitűnek, bizalmatlannak Fülöpöt. Persze ez olyan "bizalmatlanság", amely mindannyinkban megvan. És "termékeny" abból a szempontból, hogy megmutatja: még abban a bensőséges, bizalmas környezetben is, amellyel Jézus három évet töltött együtt, még ott is meg-meg-rendültek iránta.

Az első kenyérszaporításnál Jézus - mintegy célozva Fülöp kishitűségére - őt kérdezte: "honnan veszünk ennyi népnek kenyeret?" - Fülöp mindjárt kétségbeesett: "Kétszáz dénár áru sem lenne elég, hogy csak valami kevés is jusson mindegyiknek!" /Jn 6,5-77/

Az utolsó vacsorán Fülöp az, aki Jézushoz a legemberibb kívánsággal fordul: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és ez elég nekünk". Jézus a Fülöpnek mondottakon át világos választ ad nemcsak a benne kételkedő apostoloknak, de mindannyiuknak is: "Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki látott engem, látta az Atyát is." /Jn 14,8-97 Fülöp kételkedése is csak azért van, hogy Krisztusban megmutatkozzék az Atyával való egység és közvetve a Szentháromság.

Viszont Jézus szenvedéstörténete előtt, a jeruzsálemi bevonulást követően a pogányok, mert szerettek volna Jézussal találkozni, épp Fülöphöz fordultak, aki Andrást kérte meg a közvetítésre, s Jézus szívesen fogadja a nem zsidók csoportját is. Kik lehettek? Miért fordultak éppen Fülöphöz? Talán partvidéki görögök voltak, vagy föníciaiak, akik üzleti kapcsolatból ismerhették a közelben, a Genezáreti-tó mellett lakó Fülöpöt, valamint ismerhették a zsidók hitét, az ünnepekre feljártak Jeruzsálembe, de a zsidóság még nem fogadta be őket. Létezik olyan feltevés is, hogy a zsidó tartományoktól kelet felé is elhatott Jézus híre már életében, s távolról is vonzotta magához az érdeklődőket. A Fülöpről szóló történetek apokrif iratokban maradtak fenn. Az egyik Fülöphöz fűződő legenda értelmében Abgarosz edesszai örmény király, akinek királysága valóban a legrégebbek közé tartozik, amelyek befogadták a kereszténységet. A Fülöpön keresztül Jézushoz küldött állítólagos levélében arra kérte a Mestert, hogy jöjjön el hozzá, gyógyítsa ki a leprából, s ő megtér és megvédi Jézust ellenségei ellen, akikről már hallott. Jézus válaszlevelében, melyet megint a király küldötte vitt volna, boldognak mondja Abgaroszt. aki bár nem látta, hisz benne, de neki itt. Izrael népénél kell teljesítenie küldetését. A földről való eltávozása után azonban Jézus majd elküldi egyik tanítványát, aki meggyógyítja a királyt és Jézus tanításait is közli vele és népével. Az edesszai levéltárban valóban megvannak e levelek, ami azonban még nem jelenti azt, hogy hitelesek.

Teljesen hiteles azonban Fülöp apostol feltárt sírja a kis-ázsiai Hierapoliszban (Törökországban ma már csak egy rommező), amelynek püspökeként halt meg. Itt élt prófétai tehetségű lányával, és itt szenvedett vértanúságot Domitianus császár idejében 81-ben.

A művészek idős. Szakállas férfi" ként ábrázolják Fülöp apostolt, kérésznél a kezében. Állítólag fejjel lefelé feszítették meg. De a kereszt arra a történetre is célozhat, amely szerint kérésznél űzött ki egy mérget okádó sárkányt Mars templomából, a sárkány által megölt embereket feltámasztotta, a megsebesítetteket pedig meggyógyította. Ősidőktől kezdve Szent Fülöp z posztókereskedők és a kalapkészí tők védőszentje, és Uruguayé is.

Összeállította:
Riskó Marianna

BIOETIKA

Élet-halál kérdések

Az abortusz és a fogamzásgátlás kérdései mellett, amelyekről már szó esett rovatunkban, napjainkban igen vitatott kérdés az eutanázia. A mai egészségügyben a korszerű technikai feltételek lehetővé tették, hogy az emberi test kritikus károsodása esetén az életet - legalábbis vegetatív szinten - akár hosszú évekig mesterségesen fenntartsák. A fejlett országokban ez csak pénz és felszerelés kérdése. De sokan felteszik a kérdést: amikor valaki csak tudatlanul fekszik, ráutalva a gépekre, él-e a szó valódi értelmében? Élet-e az ilyen élet? Mások, látván hozzátartozójuk kínszenvedését bizonyos halálos betegségek végső stádiumában, azt kérdik: van-e értelme ennek a szenvedésnek? Nem kellene-e "könnyíteni" az oly szeretett személyen, megadva neki a kegyes halál lehetőségét?

Ezeket a kérdéseket azonban nem szabad csak evilági szempontok szerint szemlélni. Az istenhiten alapuló emberi társadalmakban nagyon gazdag szokásrenddel vették körül a haldoklás és a halál jelenségét, és minden vallási kultúrában szilárdan él a hit, hogy a halott élete valamilyen formában folytatódik, a kapcsolat a halottal nem szakad meg véglegesen. Az evilági szenvedéseket alázatosan elfogadó ember bőven részesül majd a túlvilági "jólétben". Mindebből következik, hogy a hívő embernek megoldható és elfogadható, természetes esemény a halál és az esetlegesen vele járó szenvedés, melyet a hit segítségével kezel.

Ezzel szemben a mai társadalomban széles körben elterjedt az istentelenség. Az istenhit, az örök életbe vetett hit egy "aktualitását vesztett, elavult dolog", amelyre sokan úgy tekintenek, mint a "tudatlan" ókor és középkor maradványára. Nem csoda, ha a fentebb említett kérdések többnyire a hitet nem gyakorló embereket foglalkoztatják, akik nem az örök élet távlatából látják a szenvedőt, hanem csak evilági életben gondolkodnak, így elmondhatjuk, hogy az eutanázia-kérdés jórészt a modern, materialista világ terméke és problémája.

Az Evangélium Vitae, II. János Pál pápa nagy életvédő enciklikája is hasonlóképpen szól az eutanázia kérdéséről. Az enciklika szerint eluralkodott az a szemlélet, hogy az élet csak addig jó, amíg élvezetet és jólétet hoz, a halált a modern ember abszurdnak tartja, amely fölött uralkodni akar.

A keresztény orvosi felfogás lényege a gondoskodás, a segítés, az ápolás akkor is, ha nem tudnak eredményesen gyógyítani. Sok orvosnak, aki igent mond az eutanáziára, vissza kellene emlékeznie a hippokratészi esküre, amit orvosi pályája kezdetén letett, és amely többek között a következőket is tartalmazza: "Halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésére sem, sőt ilyenféle tanácsot sem fogok adni..."

Még egy fontos kérdés merül fel a témával kapcsolatban, mégpedig maga az "eutanázia" szó értelmezése. Ugyanis máig nincs általánosan elfogadott egységes jelentése ennek az eljárásnak, az eutanázia legalizálásának hívei sem tudják elérni céljukat, mert általában nem derül ki, hogy ezen a címen milyen törvényi tényállásokat és hogyan kívánnak megváltoztatni. A már említett technikai fejlődés az egészségügyben sok olyan helyzetet idéz elő, amelyben nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az adott eljárás vagy mulasztás eutanáziának minősül-e. Az aktív eutanáziában az orvos aktívan segíti a beteg halálát, úgy, hogy halált okozó szert ad be neki. Passzív eutanázia esetén az orvos nem küzd tovább a kínokkal teli haldokló életéért, hanem hagyja beavatkozás nélkül meghalni. Sokan egyetértenek az eutanáziát ellenzőkkel, de azt sem tartják helyesnek, hogy egy gyógyíthatatlan, halálos beteg ember számára értelmetlenül fenntartsák az orvosi kezelést.

A Katolikus Egyház szerint sem szabad ilyenkor fenntartani a kezelést, kiváltképp, ha a páciens teljes körű felvilágosítása után ezt nem kívánja. A Hittani Kongregáció 1980-ban megjelent nyilatkozata a passzív eutanáziáról megállapította: "Ha a halál elközeleg és már semmiféle terápiával meg nem akadályozható, szabad lelkiismeretben eldönteni, hogy a további gyógyítási kísérletekről lemond-e valaki, amelyek életének csak gyenge vagy fájdalmas meghosszabbítását jelentenék. Ezt anélkül teheti, hogy lemondana arról a rendes segítségről, amely ilyen esetekben a betegnek jár."

Végül meg kell említenünk, hogy a Katolikus Egyház a palliatív gyógyászat erősítését szorgalmazza. A palliatív terápia a súlyos állapotban lévő haldokló betegnek sokoldalú testi, lelki, szociális ellátása. A haldoklók fizikai, pszichés, spirituális és szociális gondozásával foglalkozó hospice-mozgalmat dr. Cicely Saunders angol szociális gondozóból lett orvosnő indította el 1967-ben. Ekkor nyitotta meg a St. Christopher's Hospice-t Londonban. Ez volt az első olyan intézmény, amelyben a fájdalomcsillapítás és tünetkezelés módját a beteg és családtagjai bevonásával szervezték meg. A hospice-szellemiség lényege: a haldoklóval való együttélés, bevonása a közösségi életbe, olyan környezet biztosítása, ahol a megmaradt szellemi és fizikai képességeit használni, élvezni tudja. A hospice-szellemiség a meg-halást az élet részének tekinti, olyan folyamatnak, amelyet sem megrövidíteni, sem mesterségesen meghosszabbítani nem lehet. A hospice ellátás célja a legjobb életminőség megőrzése a halálig.

Bunda Szabolcs

Életre szóló ajándék, életre szóló elköteleződés

(2. rész)

A szülővé válás egy életre szóló szoros elköteleződést jelent. Az előző számunkban megkezdett témát folytatva most a kamasz illetve f elnőtt gyerekekkel való szülői kapcsolatot vizsgáljuk meg.

Amennyire igényli a szülő szoros testi-lelki közelségét a kisbaba és a kicsi gyermek, annyira erőssé válik a függetlenségi igény a kamaszkortól kezdve. Az egészséges anya-gyermek kapcsolat így alakul:

szoros függőség - fokozatos elengedés - autonómia

Sajnos, meglehetősen elterjedt jelenség, hogy a szülők nem engedik felnőni gyerekeiket, megpróbálják az ellenőrzésük alatt tartani életük minden területét. Látszólag jó szándékkal "mindent megtesznek a gyerekért", aki közben képtelenné válik az érett felnőtt létre.

Előfordul azért az is, hogy egy már kezdetben is szoros kapcsolatot nem enged meglazulni a szülő, és így alakul ki az éretlen személyiség.

A TÚL SZOROS SZÜLŐ-GYEREK KAPCSOLAT TÜNETEI

- Ha a szülő kamasz vagy felnőtt gyereke ruháit kikészíti, megmondja, milyen cipőt vegyen föl stb. ("Kisfiam, sapka!")

- Számon tartja gyermeke kötelességeit, átveszi tőle ezt a felelősséget. (Jaj, miért nem tanulsz, tudod, hogy holnap dolgozatot írtok!")

- Idejét is beosztja. ("Indulnod kell, mindjárt elkésel!")

- Sokszor anyagilag is függőségben tartja.

Mindezzel a felelősség-átvállalással megfosztja gyermekét attól, hogy megtanuljon felnőttként felelősséget vállalni tetteiért.

OKAI

Bár ez jól rejtve maradhat az "önzetlen segítség" álcája alatt, a túl szoros szülő-gyerek kapcsolat oka valójában a szülői önzés. Bár fizikailag rengeteget "segít" a gyereknek, a szülő motivációja igazából ez lehet: "Legyen kiért éljek." "Szeretnék a gyerekemben örömet találni." "Folytatódjam benne." "Ne legyek egyedül." (Ez utóbbi különösen gyakori rossz házastársi kapcsolat esetén vagy egyedül élő szülőnél.) Ezekben az indítékokban a figyelem központja látszólag a gyerek, valójában az én.

KÖVETKEZMÉNYEI

Ahogy az ábrán is láttuk, a legsúlyosabb következmény az, hogy a gyerek, akit nem engednek el érzelmileg, gyakran képtelenné válik az egészséges kapcsolatra. "Anyuci kisfia" sokszor meg sem házasodik, vagy ha igen, feleségében is inkább támaszt, pótszülőt keres, mint társat. A "kislányom-asszonyka" minden kis problémájával hazaszaladgál a szülői házhoz, képtelen az önálló problémamegoldásra, sokszor még születendő gyerekeinek gondozásában, nevelésében is átengedi-áthárítja a felelősséget a "nélkülözhetetlen" nagymamára.

Számtalan házasság vált már áldozatául annak, hogy a házastársak egyike (esetleg mindkettő) valójában nem nőtt fel, nem szakadt el szüleitől. (A Biblia tanítása szerint a férfinak el kell hagynia apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodnia. Valamint: "Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára." "Aki párja kezét fogva szüleire pislog, nem alkalmas a házasságra" - írja dr. Pálhegyi Ferenc.) Az is gyakori, hogy bár a fiatal házaspárban megvan a szándék a függetlenedésre, a szülők két kézzel kapaszkodnak gyerekükbe, rátelepednek az életükre, szinte agyonnyomják őket érzelmileg. (Sokszor a "majd én megcsinálom" látszat-önzetlenség jegyében!) Különösen vigyázni kell az új család autonómiájára, ha a fiatal házaspár együtt lakik valamelyikük szüleivel!

A HELYES HOZZÁÁLLÁS

A keresztény szülő tudja, hogy gyermekét nem tulajdonul, hanem "sáfárságra" kapta. Meghatározó hozzáállása: "A gyermek nem az enyém, de boldog vagyok, hogy Isten rám bízta egy időre. Megbízott azzal, hogy segítsem őt önálló emberré válni. Életem célja, hogy jól sáfárkodjam azzal a kinccsel, amit a Gazda rám bízott." Mit tegyünk tehát? Kamasz gyermekünket engedjük fokozatosan önállósulni, ne szóljunk bele mindenbe, engedjük hibázni! Ha kér, akkor segítsünk! Amire egyedül is képes, azt ne csináljuk meg helyette! (És higgyük el, hogy képes rá!)

Amikor gyermekünk házasságot köt, fogadjuk el és határozzuk is el, hogy* már nem mi vagyunk az első számú kapcsolat az életében. Engedjük át ezt a helyet a házastársnak! Ez az út vezet gyermekünk boldogságához.

Popovicsné Palojtay Márta

Ballagás a Szent István Líceumban

"Életünk legboldogabb pillanata is elszáll, mint minden, amit az idő mér. Nem marad más belőle, mint egy mosoly, egy kézfogás, egy fénykép, egy-egy még jelentéktelennek tűnő gesztus. És amikor ezeket újragondoljuk, azon vesszük észre magunkat, hogy könnyeinket nyelve nézzük a csillagokat és imádkozunk... még egy olyan pillanatén." (L. E.)

19 diák ballagott el az idén a Munkácsi Szent István Líceumban, akik a fenti idézetet írták meghívójukba. 2007. május 31-én szentmisével vette kezdetét a ballagási ünnepség, mely a líceumban folytatódott. Az ünnepség végén a ballagó harmadik évfolyamosok átadták a stafétát a másodikosok képviselőinek: a fából faragott botra eggyel több nemzeti színű szalag került, a végzős osztály líceumban töltött éveinek dátumával: 2004-2007. A ballagó évfolyam osztályfőnöke Halusz Magdolna volt.