PAPI ARCÉLEK

Mosonból Kárpátaljára

Beszélgetés Butsy Lajos atyával

Papi arcélek sorozatunkban Butsy Lajos atyát mutatjuk be. A Győri Egyházmegye papjaként régi vágya volt Kárpátalján szolgálni. 2007-ben nagy örömére lehetősége nyílt erre, az aknaszlatinai plébániára került, ahol most is szolgál.

- Mosonmagyaróváron születtem 1949-ben, de hegyeshalmiak voltunk - kezdi a beszélgetést Lajos atya. Van egy nővérem, egy öcsém és két húgom. Hatan voltunk testvérek, de a bátyám már sajnos meghalt. Az általános iskoláimat hetedik osztályig Hegyeshalomban végeztem, utána költöztünk Abdára egy vasúti őrházba, mert édesapám a szomszédos Győrben dolgozott. Utána a győri bencés gimnáziumba kerültem, majd közvetlen utána katona voltam 2 évig.

- A családja, szülei vallásosak voltak?

- Édesanyám vallásos családból származott, mélyen hívő volt, amit a nehézségek idején csodáltam meg. Édesapám eredetileg papnak tanult, de úgy érezte, hogy saját lelkét is nehezen tartja kordában, akkor hogyan tudna egy egész egyházközséget vezetni? Ezért nem lett belőle pap. Úgy látszik azonban, az Isten iránti szolgálat vágyából rám is ragadt belőle.

- Hogyan alakult hivatása?

- Elég korán kezdtem a ministrálást - 5 évesen, méghozzá Úrnapján. Ugyanis akkor ingyen mozit hirdettek meg a gyerekeknek az iskolában, de úgy, hogy aki nem megy el, magatartásból kettest kap. Egy gyerek vállalta, hogy inkább ministrál a mozi helyett, ő volt a "füstölős". Akkor jött Kollár bácsi, a sekrestyés, hogy édesanyámtól engem kérjen el ministrálni, mert az iskolás gyerekek nem tudnak jönni. Ezzel az úrnapi ministrálással kivívtam az állandó ministrálás jogát. Ez elég meghatározó élmény volt, ami hivatásomat is befolyásolta. Zdiarszky László karmelita atya volt a káplán nálunk, akinek sok köze van a hivatásomhoz. Minket gyakran támadtak az iskolában a hitünk miatt, és mikor hozzá mentem, ő mindig tudott nyugodt, higgadt választ adni. Bennem pedig érlelődött az, hogy én is szeretnék ilyen lenni, aki másoknak segít a hit megerősítésében.

Az általános iskola után a győri bencés gimnáziumban nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy szabadon gyakorolhattam a vallásomat. És ami érdekes: László atyát akkor helyezték Győrbe, a Kármelba. Gyakran jártam hozzá és ő mindig megerősített lelkileg, jó tanácsokkal és könyvekkel látott el. Végül volt egy jellegzetes élmény, ami nagyon megfogott. Egy szombat délután véletlenül a papi szeminárium felé sétáltam és láttam, ahogy a kispapok vonultak át a székesegyházba Szűzanyaköszöntőre. Ha nem zárják be az ajtót, utánuk megyek - gondoltam. Nem zárták be. Én pedig bementem és megálltam a kórus alatt. Nagy csend volt, csak a reverendák suhogását lehetett hallani és egyszer csak felcsendült a Salve Regina, az egész templomot betöltötte. "Hú, de jó volna közétek tartozni!" - gondoltam. Akkoriban már nagyon érdekelt a papi hivatás. László atya egyszer felvitt engem a szeminárium spirituálisához (A kispapok lelkivezetője - a szerk.). Azt gondoltam magamban, ha megkérdezi, hogy pap szeretnék- e lenni, akkor nemet válaszolok, de ő ezt kérdezte: "Lajcsi, kacsingat-e a szeminárium felé?" Erre már igennel válaszoltam, mert ebben benne volt a szabadságom és a vágyam is. Amikor már határozottan tudtam, hogy pap szeretnék lenni, akkor jött az advocatus diaboli (szerk. megj.: ördög ügyvédje) és azt "mondta", hogy Butsy, ezt te csak beképzelted, hogy Isten hív papnak. Kezdtem gyűjteni, hogy miért nem lehetek én pap. Pl. nem volt jó hangom. László atya rögtön mondta, hogy ezen lehet segíteni - kezdjek el zongorázni. Két év alatt valóban megoldottam a problémát. Édesapám halála után támogatást kaptunk a vasúttól, addig, amíg nem derült ki, hogy pap szeretnék lenni, tehát dolgoznom kellett volna, hogy eltartsam a családot. László atya újra csak a Gondviselésben való hitet mondogatta. És valóban lett egy idős néni, aki magára vállalta a taníttatásom összes költségeit. Ezt isteni jelnek véltem. Eldöntöttem, hogy most már tényleg pap leszek. Eközben édesanyám, aki mit sem tudott szándékomról, aggódott a továbbtanulásom miatt. Eleinte azt mondtam neki, hogy rádiószerelő szeretnék lenni, de amikor már nagyon szorongatott, elmondtam neki a titkomat. Ő erre ezt válaszolta: "Fiam, a legszebbet, de a legnehezebbet választottad."

- Hogyan teltek a szemináriumi évek?

- Csendes, magányos fiú voltam, ezért kétszer is a bencésekhez jelentkeztem, de egyszer sem vettek fel. Az Úristennek más terve volt velem, ezért szépen lassan átformált, kifelé fordított. A szemináriumban töltött idő alatt minden évben kénytelen voltam emberekkel, emberek közt ténykedni, velük beszélgetni: másodikos koromban postás voltam, harmadikosként osztálybizalmi, negyedikben az elsősöket bízták rám, ötödikben pedig megválasztottak főduktornak (szerk. megj.: az a kispap, aki a szeminárium egész kispapságát képviseli). Jól éreztem magam a szemináriumban.

- Milyen élmény volt a pappá szentelése?

- Egy csütörtöki napon volt a szentelés, számomra nagyon szép volt. Különösen a papok kézföltétele hatott meg. Utána pénteken és szombaton László atyánál voltam. Vasárnap volt az újmisém, amit szinte teljes egészében a testvérem készített elő. Édesanyám a mise előtt áldott meg, én pedig a jelenlévőket az újmise végén. Ez is szép élmény volt.

- Hogyan alakult az élete papként?

- Először két évet töltöttem Árpáson, majd Győrbe kerültem a Szent Imre-plébániára. Kezdetben csak két hittancsoport volt, az elsőáldozóké és a bérmálkozóké. Sokan voltak: csoportonként 180 fő. Kicsit átcsoportosítottam őket, és nagyon jó 10-12 fős közösségek jöttek létre. Beindult az élet. Öt év után minden korosztálynak volt csoportja. Később falvakba kerültem, ott már nem lehetett ilyenfajta kisközösségeket alkotni. Az emberek ismerték egymást, tele voltak előítéletekkel. Voltam még káplán Tatabányán. majd plébánosként szolgáltam Nagyigmándon, Bábolnán, Dörben és Rábapordányon. Legutolsó helyem Magyarországon Moson volt, ahol a legtöbb időt, hét évet töltöttem el. Ezután jöttem Kárpátaljára.

- Honnan jött az ötlet, hogy Kárpátaljára jöjjön?

- Papp Anikó nővér megkérdezte, hogy támogatnánk-e kárpátaljai diákokat, akik Esztergomban tanulnak. Igent mondtunk. Amikor végeztek a diákok, meghívtak minket Kárpátaljára. Ketten aknaszlatinaiak voltak. Láttuk, hogy milyen hívők az emberek és milyen szegények. Később egy önkormányzati küldöttséggel volt alkalmam Kárpátaljára adományokat hozni, illetve a 1998-as árvíz után gyűjtést szerveztünk a plébániákon és kamionnal jöttünk Viskre. Láttuk a sok vizet, a gátszakadást, a kiterített ruhákat, az összeomlott házakat, meg az emberek türelmét: segítettek lepakolni, nem tolakodtak. Akkor találkoztam Marek Bernardin ferences atyával, aki épp ott szolgált és ő megkérdezte, hogy nem tudnék-e jövő nyáron kijönni Kárpátaljára helyettesíteni őt. Szívesen elfogadtam, örültem ennek a nyári programnak. Akkor nyáron közelebbről is megismerkedtem a kárpátaljai emberekkel, megismertem szegénységüket, de azt is, hogy mindent szinte az utolsó falatig önzetlenül odaadnak a vendégnek. Megfogalmazódott bennem, hogy szívesen kijönnék misszióba. 2001-ben, amikor Munkácson lelkinapot tartottam az itteni papoknak, szerzeteseknek, nővéreknek, akkor Majnek Antal püspök atya megkérdezte, hogy él-e még bennem az a vágy, hogy misszióba jöjjek Kárpátaljára. Mondtam, hogy természetesen. De sajnos akkor Pápai Lajos püspök úr nem engedett el, mivel kevés Magyarországon is a pap. 2006-ban püspökömtől mégis ígéretet kaptam, hogy következő évben elmehetek Kárpátaljára. Ezt Mészáros Domonkos atyának is köszönhetem, aki szorgalmasan keresett egy papot maga helyett, mert neki vissza kellett mennie Magyarországra. Először úgy volt, hogy Viskre kerülök. Ott a beteggondozás, a cigánypasztoráció és a szenvedélybetegekkel való foglalkozás lett volna a feladatom. Mindhárom területen szereztem már korábban tapasztalatot.

- Mégis Aknaszlatinára került...

- 2007. augusztus 6-án költöztem ki. Most már másfél éve vagyok ott, nagyon jól érzem magam. Szeretem a filiákat is: Gyertyánligetet, Nagybocskót és Terebesfehérpatakot. Szeretem a híveimet, úgy látom, ők is elfogadnak, segítenek. Nagyon jó összhang alakult ki. Nagyon tetszik, hogy három helyen (Aknaszlatina, Nagybocskó, Gyertyánliget) van katolikus óvoda, Aknaszlatinán pedig magyar iskola is működik. Antal püspök atya hármas célt tűzött ki elém: hitben erősíteni az embereket, megőrizni a magyarságot és foglalkozni a családokkal. Otthon is családpasztorációs referens voltam, úgyhogy ezt szívesen vállaltam.

- Az itteni hívekkel mennyire más a kapcsolata, mint Magyarországon?

- Itt nyitottabbak a hívek, a vallásosságukban mélyebbek, inkább a helyi szokásokból kell más irányba vinni őket. Pl. hogy a feltámadás ünnepén a feltámadt Krisztus legyen a középpontban és ne a pászkaszentelés.

- Lajos atya benne van a Mécs lelkiségi mozgalomban. Hogyan látja a Mécs szerepét a családok megerősítésében, megtartásában?

- Próbáltam Kárpátalján is tartani Mécs-programot, csak sajnos nehezen ment, hogy ezen a kétnapos zárt programon a házaspárok elejétől végig részt vegyenek. Fontos, hogy elejétől végéig részt vegyenek a jelentkezők, hogy hatásos legyen. Ezért most novemberben és decemberben elkezdtünk egy előkészítést családtalálkozók formájában. Ezek csak egynapos találkozók, nyáron viszont szeretnék egy komoly Mécsprogramot, ami már kétnapos lesz.

- Hogyan kapcsolódik be egyházközségei intézményeinek életébe?

- Igényeik szerint szoktam részt venni életükben. Például amikor ünnepek alkalmából meghívnak, vagy éppen segítséget kérnek valamilyen ügyben, szívesen segítek. Nagyon nagy öröm számomra, hogy Aknaszlatinán minden hónapban van "ovis" mise. Ha jó idő van, a templomba jönnek a gyerekek, ha rossz az idő, én megyek hozzájuk.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs

Családosan újra együtt

Karácsony után Nagyszőlősön

Talán sokan emlékeznek még az évente szilveszter környékén megrendezett Nagyszőlősi Ifjúsági Találkozókra. Annak idején onnan eredt az ötlet, hogy az ugyanebben az időben tartott taizé-i találkozókra vízumproblémák miatt szinte senki nem juthatott el a kárpátaljaiak közül - megrendezték hát a maguk találkozóját. Azóta sok év telt el, az akkori fiatalok már többgyermekes családapák és -anyák. Margitics Ildi és Erik fejéből pattant ki az ötlet, hogy így, családostul újra össze kellene jönni.

December 27-én létre is jött a találkozó a nagyszőlősi magyar iskolában. A sok gyereket különféle kézműves foglalkozásokkal szórakoztatták a helyi fiatalok, amíg a szülők a "felnőttebb" programokon vettek részt. Donát atya vállalta, hogy ismerteti a jelenlévőkkel a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2006-os körlevelét a boldogabb családokról. (Beszédéről lásd a keretes cikket!) A hangulatos előadás után finom ebédet kaptunk, utánanéztünk viháncoló vagy kézműveskedő gyerekeinknek, majd csoportos beszélgetésen vitattuk meg, melyik településen milyen közösségek működnek, és milyeneket szeretnének elindítani a családok.

Közben vártunk Török Iván érkezésére, aki a magyarországi Nagycsaládosok Országos Egyesületétől osztotta (volna) meg velünk a tapasztalatait, de a határon olyan sokáig feltartották, hogy a zárás előtti utolsó félórában már csak két - egyébként nagyon tanulságos - játékra és néhány mondatra futotta. Remélhetőleg ennyi is elég volt ahhoz, hogy megérezzük a közösségi munka előnyét az egyéni teljesítménnyel szemben. Felesége közben a gyerekekkel foglalatoskodott. Köszönjük a szervezők, az előadók és a segítők munkáját! Nagy öröm volt újra találkozni egymással - szeretnénk, ha ezt újra évi rendszerességgel megtehetnénk!

P           

CSALÁD

A keresztény család a mai társadalomban

A magyar püspökök mondata, miszerint "nemzetünk nagyon nagy bajban van", komoly ellenérzést váltott ki azokból, akik a teljes morális válságot, a rohamosan csökkenő lélekszámot, az értékvesztést nem tartják bajnak. Pedig nem kétséges, hogy válságban van a család - már attól kezdve, hogy egyáltalán mit értünk család alatt. Egyre több támadás éri a házasság definícióját, miszerint az egy férfi és egy nő életszövetsége. A természet és a Teremtés rendje ellen való "melegházasságok" már több országban polgárjogot nyertek. A szexualitás silány és felelőtlen gyakorlására biztatja a fiatalokat a média és egyes politikai erők is. A katolikus egyházat, amely kiáll a természet és Isten rendje mellett, támadják és konzervatívnak bélyegzik.

Pedig egyedül az Egyház tanítása szerinti házasság lehet "sikeres", hiszen az szentség, amibe Istent harmadikként meghívtuk. Rengeteg házaspár tapasztalata az, hogy Isten nélkül lehetetlen úgy átvészelni a házasélet számos gondját, buktatóját, hogy közben el ne romoljon vagy szürküljön a kapcsolat.

Ebben az értékvesztett társadalomban, ahol sokszor még az iskola is (különösen Nyugaton) az alapvető emberi értékek elvetésére tanít, mert az a "korszerű", még a korábbiaknál is nagyobb felelősség nehezedik azoknak a szülőknek a vállára, akik Istenhez és az Egyházhoz való hűségre akarják nevelni gyermekeiket, mert tudják, hogy így lesz az életük EGÉSZséges. Ráadásul ezt az "extra adag" nevelést egy olyan korban kell megvalósítaniuk, amikor minden korábbinál kevesebb időt hagy a rohanó élettempó a gyerekekre - különösen dolgozó anyák esetén. Az egymást váltó gondozónőkkel nem alakulat ki olyan kötődés, bizalom és biztonságérzet, mint egy édesanyával, aki viszont főállású munka mellett nem tud annyi időt tölteni a gyerekekkel, amennyi egy meghatározó, minőségi kapcsolat kialakulásához és fennmaradásához szükséges. Hogyan segíthet az egyház, és mit tehetünk mi magunk egy ilyen helyzetben?

A legnagyobb segítséget gyerekeink nevelésében a hasonló gondolkodású gyerekek és szülőtársak erős kiscsoportjai adhatják. Egy kiscsoportban a tagok jól ismerik és támogatják egymást, a közös célok megerősítenek a jóban a mai kor "ellenszelében" is. Nagyon fontos tehát, hogy minden plébánián alakuljanak olyan csoportok, amelynek tagjai rendszeresen találkoznak egymással, a gyerekeknek is lehetőséget adva arra, hogy innen szerezzenek maguknak barátokat.

Mi, szülők pedig leginkább abban segíthetünk, ha gyerekeink "elé éljük" azokat a normákat, azt a példát, amit szeretnénk, ha követnének - ráadásul úgy, hogy ez vonzó legyen számukra! Ha azt látják rajtunk, hogy Isten ismerete és parancsainak következetes megtartása békességed ad és boldogságra vezet, akkor szívesen követik majd ők is ezt az utat.

Rajtunk múlik a hagyományok átadása is. Változnak az idők, és nyilván nem lehet, nem is kell a korábbi generációk minden egyes szokását továbbvinni, de a kultúra, a hagyományok stafétájának átadása mégis nagyon fontos, mert egyfajta kapaszkodót, támaszt jelent, segít az egyénnek meghatároznia, ki is ő, hová is tartozik.

Popovicsné Palojtay Márta

a kép illusztráció

Egy igazi ember

Megemlékezés Ács Jánosról, Tapolca polgármesteréről

Egy intézmény életében a hétköznapok nem egyformán telnek. Mindennap van valami érdekes, mondás a gyermek szájából, vagy víg nevetés, ritkábban sírás, amikor még a kisember nem szokta meg új otthonát, és többször mondja: "Mindjárt jön anyukám?", "Haza akarok menni!"

De mi megpróbáljuk, amíg itt vannak a szüleiket pótolni és egy olyan szeretetlégkört teremteni, ahol a gyermek jól érzi magát. Munkatársaim amellett, hogy végzik a feladatukat, nagyon szeretik a gyerekeket, és ha szeretsz, vagy szeretetből teszel valamit, annak értelme van. Így volt ez Ács Jánossal is, Tapolca város polgármesterével, akit, úgy érzem, nektek is meg kell ismernetek, kedves testvérek.

Tapolca testvérvárosa Aknaszlatinának. 2005. szeptemberben anyagi gondok voltak az intézményünkben, és a rádióban elhangzott a segélykiáltásunk. Esőként Ács János sietett segítségünkre. Így ismertük meg Jánost, aki azóta is sajátjának tekintette a Szent Anna- óvodát. Minden évben jelentős összeggel járult hozzá a fenntartásunkhoz. Az idén is ez történt, hivatalosan átadta a támogatást. Novemberben kiderült, hogy intézményünk fenntartása ismét veszélyben van az árak emelkedése miatt. Nagy volt a pánik, álmatlan éjszakák, rossz hangulat, ami kihatott a környezetünkre is. De a Jó Isten mindig közbelép. Jánosnak is elmondtam gondjainkat. Nem sokat ígért, sőt, tudtomra adta, hogy náluk is egyre nehezebb a helyzet... Egy pár nap múlva ismét csörög a telefon. Ács János volt, és üdvözlés helyett egy református éneket idézett, nem emlékszem pontosan, de arról szólt: "Nincsen semmim, de Krisztus keresztjéből viszek egy darabot..." És utána közölte, hogy december első napjaiban átjönnek, nem kell leállnunk.

Munkatársaimmal, a gyerekek szüleivel együtt nagyon meg voltunk hatódva, és izgatottan vártuk a küldöttséget, több érdekes programot szerveztünk. Mikor az ukrán határnál vártam, akkor vettem észre: ez az ember milyen súlyos beteg. Soha nem beszélt egészségéről, gondjairól... Mindig a másik ember problémái voltak számára fontosak, rajtunk kívül sok emberen segített (nyaraltatta a dévai árvákat, Szlovákiában őseink szobrainak létrehozását támogatta, Sütő András házából múzeumot akart nyitni Erdélyben...) A tervezett látogatás Aknaszlatinán megszakadt, János állapota rosszabbodott, így hamarabb hazautaztak. Már nem értek el Tapolcára, a veszprémi kórházban meghalt...

Elgondolkodtató, milyen ember volt János... Ő nem szavakkal, de tetteivel bizonyította élete értelmét, nem sajnálva magát, a Jót tette élete utolsó napján is, és szerintem több ember példaképe lehet.

Azóta sokszor azon töprengek, hogy mi, a hívő közösség tagjai, tudunk-e hasonlóképpen tenni, életformánkkal kimutatni azt, hogy keresztények vagyunk? Képesek vagyunk-e pont azt nyújtani a másiknak, amire szüksége van, vagy azt adjuk, amire nekünk már nincs szükségünk? Vagy talán még fokozhatnám: adjuk, ami hasznavehetetlen, rosszabb esetben romlott. Kedves-e ez Isten előtt? Nagyon örülök, hogy személyesen ismerhettem Jánost. Sok mindent tanultam tőle. Biztos vagyok benne, élete utolsó napját így képzelte el. Ott és akkor segített, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

Puliszka Éva,
a Szent Anna-óvoda igazgatója

Az abortusz utáni szindróma

Sokkal gyakoribb, mint gondolják

Kering a köztudatban. Számos valótlanságot terjesztenek az abortuszipar anyagilag érdekelt munkásai is, különösen Nyugaton. Az egyik legnagyobb hazugság közülük az az állítás, hogy "az abortusz megoldja a nő problémáját". Pedig a problémák csak akkor kezdődtek igazán - állítja sok-sok nő, aki rengeteget szenvedett rossz döntése következményeitől.

"Kényszerítve éreztem magam, nem láttam más kiutat - de bárcsak ne tettem volna" - hangzik el számtalanszor azokon a segítő találkozásokon, ahol az abortuszon átesett, és annak testi-lelki következményeit éveken, évtizedeken át szenvedő nőkön próbálnak meg segíteni. Sajnos ilyen segítő központok egyelőre csak Nyugaton léteznek, de reméljük, hogy minél hamarabb létrejöhet hasonló intézmény Kárpátalján is.

Mára már a pszichológusok nevet is adtak ennek a sokszor nagyon összetett, változatos formákat öltő tünetcsoportnak: Abortusz Utáni Szindrómának nevezik. (Post Abortion Syndrome, röviden PAS.) A betegséget a poszt-traumás stressz kategóriájába sorolják. A legújabb, és eddigi legkiterjedtebb amerikai felmérések szerint az abortusz után a nők 65%-a szenved ebben a tünetcsoportban részben vagy egészben.

Nagyon sokan nem is tudják, mi a bajuk, információ híján a felmerülő problémáikat nem is kötik az abortuszukhoz, sokszor évek, de van, hogy évtizedek telnek el, mire rájönnek, mi is áll a tüneteik hátterében. Ha már a statisztikáknál tartunk: a megkérdezettek (akinek 72%-a egyáltalán nem volt vallásos!) 85%-a mondta azt, hogy meglepte őket, hogy milyen intenzív érzelmekkel reagáltak az abortuszukra. Ezek között az érzelmek között többek között felsorolták a bűntudatot, a haragot, a depressziót, a gyász érzését, a megnövekedett alkoholfogyasztást, a sírást, a beszélgetésre való képtelenséget, öngyilkossági gondolatokat (ennek rizikója tizenéveseknél 6-szoros abortusz után), és hogy a gyerekek jelenlétét nehezen viselik, valamint értéktelennek érzik magukat. 60%-uk így nyilatkozott: "Valami aznap meghalt bennem."

Tekintsük át akkor a tüneteket, mert nagyon fontos ezek felismerése. Előrebocsátom, hogy ezeket a tüneteket egyenként természetesen más tényezők is kiválthatják.

- Veszteség, gyász érzése. Érzi, hogy elveszített valakit, de nem láthatja, nem érintheti a testet, nem gyászolhatja meg nyilvánosan. Ez a feldolgozatlan gyász a bűntudattal és szégyenérzettel együtt nem múló szomorúsághoz, depresszióhoz vezethet.

- Félelem, szorongás. - "Mit tettem? Átléptem egy határt. Isten megbüntet majd. Én is öltem, engem is bánthatnak. Félek magamtól is."

- Blokkolt érzelmek. - Mivel nem tud szembenézni tettével és fájdalmával, sok nő inkább blokkolja érzelmeit és fásultan él tovább. "Mintha nem is én cselekednék, kívülről látom az életem."

- Elidegenedés a családtól, a barátoktól.

"Engem úgysem lehet már szeretni azok után, amit tettem." Sokszor megjelenik a harag, bos.- szúvágy is azok felé, akik nyomást gyakoroltak rá, hogy vetesse el a gyerekét.

- Csökkent önértékelés - értéktelen vagyok, rossz vagyok...

- Üresség, bénultság - "Üresnek érzem magam legbelül, mintha a testem csak egy kagylóhéj lenne. Mintha egy részem hiányozna." "Belül bénultnak, halottnak éreztem magam."

"Úgy érzem, mintha elszakadtam volna a saját testemtől és a saját érzéseimtől." A korábbi tevékenységei már nem okoznak neki örömet.

- Elhagyatottság, egyedüllét - "Elhagyatottnak éreztem magam, hihetetlenül magányosnak."

- Rémálmok - például azt álmodják újra és újra, hogy egy kisbaba sír, de sehol sem találják, vagy hogy nem érik el. Vannak, akiknek hallucinációik is vannak: vér a falon, amit nem tudnak lemosni, vagy egy apró kisbabát látnak maguk előtt.

- Alvási gondok

- Koncentrációs nehézségek

- Piszkosság érzése, időnként ebből fakadó takarítási mánia

- Az abortusz villanásszerű újraátélése. Valami inger - egy hang (pl. porszívó, ami a szívógép hangjára emlékeztet), egy szag - kiváltja a hirtelen visszaemlékezést, akár testileg is, pl. hasi fájdalmat idézve elő.

- Vágy visszahozni a visszahozhatatlant.
Vágy, hogy újra éljen a gyereke. Vagy helyette egy másik. "Semmit sem akartam jobban, mint mindenáron megkeresni valahol a gyerekemet, bárhol, és a karjaimban tartani."

- A többi gyerekhez való kötődés károsodása - nem bír a szemükbe nézni, fél, hogy történik velük valami, ezért túlfélti, nem hagyja felnőni őket - vagy ellenkezőleg, fokozottan agresszív velük, mert például a megszületett gyerekkel mindig több gond van, mint az idealizált meg nem születettel.

- Évfordulós problémák. Sok nő tapasztalja, hogy minden évben akkor lesz depressziós vagy beteg, amikor az abortált baba megszületett volna, vagy az abortusz évfordulóján. Gyakoriak az ilyenkor történő balesetek is. Van, aki évek múltán figyel fel arra, hogy miért van az, hogy minden évben ugyanakkor jönnek elő a problémák, és később beazonosítja az évfordulót.

- A gyerek nő a képzeletében. "Éppen ekkora lenne, mint az a kisfiú." - Halál-tudat. Idézek néhány nő beszámolójából:

"Végül, csak félig éltem túl a műtétet. A másik felem meghalt a kisbabával." "Amikor eljöttem a klinikáról, a szívem egy része ott maradt." "Nekem is meg kellett volna halnom a kisbabával együtt."

"Azon az asztalon megtapasztaltam a halált teljes sötétségében és véglegességében."

"Úgy érzem, sohasem kellett volna megszületnem, és néha meg akarok halni."

"Én is meghaltam azon az asztalon az első abortuszom után."

"Nem akartam elmenni, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak, túl fáradt ahhoz, hogy gondolkodjak. Egyszerűen megállítottam az érzéseimet.

Igazából nem én magam voltam az, aki aznap elment a kórházba, valaki más volt az. Azóta nem találom, hol is lehet az igazi én. Azt hiszem, aznap meghalt."

A tünetek néha közvetlenül az abortusz után jelentkeznek, főleg fiatal lányoknál. De a tanácsadók szerint ennél jóval gyakoribb, hogy egy nő csak 5-12 évvel vagy még később jut el odáig, hogy segítséget kérjen. Általában valamilyen kiváltó esemény hozza felszínre az elfojtott problémát - stresszes időszakok, gyerekszülés, családtag betegsége vagy halála. Sajnos, nálunk kevés az esélyük, hogy jó szakmai segítséget kapjanak, és nem is szívesen kérnek segítséget. Ugyanakkor az őszinte bűnbánat, a jó szentgyónás és egy pap, lelkigondozó megfelelő támogatása, az Istennel való gyermeki kapcsolat helyreállítása gyógyító hatású lehet, és helyreállíthatja a szenvedő nő sérült önképét, életkedvét. A gyermektől való bocsánatkérés, a gyász átélése, a kisbaba megsiratása teheti teljessé a gyógyulást, ami azonban nem azonos a felejtéssel. Az emlék olyanná válik, mint egy behegedt seb: mindennap látjuk, de már nem fáj.

Mindenkit kérünk, hogy imádkozzon komolyan azért, hogy a püspök atya szándéka szerint Kárpátalján elindulhasson a magzatvédő munka, életek és lelkek meneküljenek meg, és hogy minél többen meggyógyulhassanak az abortusz sebéből. "Isten legfőbb tulajdonsága az irgalom!"

Popovicsné Palojtay Márta

a kép illusztráció

A Munkácsi Egyházmegye magyar zarándokcsoportja az általános kihallgatáson

A január 21-i, szerdai általános kihallgatáson jelen volt egy kárpátaljai zarándokcsoport is, akiket a Szentatya magyarul köszöntött. A Munkácsi Egyházmegyéből érkeztek, Mikulyák László atya vezetésével.

A Szentatya ezekkel a szavakkal köszöntötte őket:

"Szeretettel köszöntöm a magyar híveket, elsősorban azokat, akik Munkácsról érkeztek! A gyakori szentgyónás és a szentáldozás segít abban, hogy megőrizzük egységünket Krisztussal és az ő Egyházával. Ehhez kérem a jó Isten áldását Rátok és családjaitokra. Dicsértessék a Jézus Krisztus!"

Mikulyák László a Vatikáni Rádió magyar adásának kérdésére elmondta: a Szent Pál-év alkalmából a Munkácsi Egyházmegye Szervezőirodája zarándokutat is szervezett az örök Városba. A híveknek nagy élményt jelentett a reggeli szentmise a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájában, majd az általános kihallgatáson való részvétel; a Szentatya szavai, aki a gyakori szentgyónás és szentáldozás fontosságára hívta fel a figyelmet, hiszen ez segít abban, hogy megőrizzék Krisztussal és az Egyházzal való egységet. Különösen nagy élmény volt, hogy a pápa magyarul szólt a hívekhez.

"Ez azért is fontos, mert ebben érezzük a Szentatya törődését, imádságát értünk, kárpátaljai magyarokért" - fogalmazott Mikulyák László, aki elmondta azt is, hogy a kárpátaljai hívek, a Munkácsi Egyházmegye híveinek, papjainak és püspökeinek imádságát hozták magukkal, akik kisebbségben, de megmaradtak a hitükben, és meg akarják őrizni katolikus voltukat és magyarságukat.

Tours-i Szent Mártonnak, a Munkácsi Egyházmegye védőszentjének magyar gyökerei vannak, és élete Európa fontos pontjaihoz kötődött. Így szintén példát ad a megmaradáshoz, és az európai katolikus örökséghez való kapcsolódáshoz - mondta a zarándokcsoport vezetője, Mikulyák László.

A Magyar Kurír tudósítása alapján

SZENTJEINK

Szent Ágota és Szent Ágnes

A római liturgia a téli évszak mind a négy hónapjában egy-egy leányalakban ünnepli meg a tiszta és hősies ártatlanságot. Novemberben Cecíliát, decemberben Lúciát, januárban Ágnest, februárban Ágotát. A sötét hónapok ellentéteiként: mintegy a saját belső fényükkel megvilágított ékköveknek tekinti őket.

Az Ágotáról fennmaradt hagyomány szerint neki kellett a legtöbbet és legborzalmasabbat szenvednie a tisztaságért. A keresztény ókor leghíresebb szentjei közé tartozik, s Cecíliával osztozik a népszerűségben, tiszteletben. Szenvedéstörténete Decius, a római császár korára esik, aki mindössze 249-től 251-ig uralkodott, vaskezével mégis úgy meg tudta rázni a kereszténység teljes testét, ahogy előtte senki sem. Nem bízta többé a keresztények feljelentését a velük ellenséges társadalmi erőkre, hanem statisztikai üggyé tette. Minden kereszténynek jelentkeznie kellett, és színt kellett vallania.

Ágota a szicíliai Cataniában született előkelő családban, és szüzességet fogadott Istennek. A szépséges Ágotát a kéjvágyó helytartó, Ouintianus kívánta meg, letartóztatta és az egyik hírhedt örömtanyára vitette, hogy ott átneveljék. Az intézmény tapasztalt vezetőnője azonban mindjárt felismerte, hogy Ágota esetében a kívánt érzületváltozást nem lehet elérni. Ezért a konzul, felhasználva Decius császár keresztényellenes rendeletét, megparancsolta, hogy a leányt, mint keresztényt vezessék bírói széke elé. A helytartó szörnyű kínokkal fenyegette Ágotát, hogy elpártoljon Krisztustól, majd feldühödve a leány szívós ellenállásán börtönbe vetette. A hitvalló Ágotának néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. A poroszlók szinte halálra verték, izzó vassal égették, majd harapófogóval levágták a mellét.

A legenda megőrizte a szent vértanú szavait, amelyeket bírája szemébe vágott, miután az szörnyű indulatában megcsonkíttatta: "Te istentelen szörnyeteg! Hát nem szégyelled-e magad egy nőtől azt rabolni el, amiből a te anyád is téged táplált egykor? Tudd meg, hogy lelkemben továbbra is épek melleim, melyeket Istennek szenteltem. Belőlük merítek erőt magamnak." Ezek a szavak elevenen megőrizték a fiatal vértanú nő képét a kereszténység egész története folyamán.

A börtönben Ágota olyan megerősítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elő: a gaztett utáni éjszaka sebei csodálatos módon begyógyultak, amikor látomásai során megjelent előtte Szent Péter. A nyilvánvaló csodát semmibe vévő Quintianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást. A hitét újra állhatatosan megvalló Ágotát végül azzal sikerült megölni, hogy arra kényszerítették, éles cserepeken és izzó parázson járjon. E pillanatban az egész várost földrengés rázta meg, melynek során a helytartó két barátja is meghalt.

Catania azonban, Ágota vértanúságának első évfordulóján csodásan megmenekült az Etna kitörésétől. A lakosság a vértanú sírjáról elhozott fátyollal segítségét kérve vonult a megsemmisítő lávafolyam elé, és az február 5-én minden várakozás ellenére megrekedt.

Szent Ágota híre és tisztelete gyorsan elterjedt Szicílián kívül is, az egész Egyházban. Tűzvész és földrengés ellen hívják oltalmul. Ő az ápolók és a dajkák védőszentje, a tűzoltóké és harangöntőké, a kohászoké és a bányászoké, de főleg a mellbetegek fordulnak hozzá. A középkorban a tizennégy segítő szent között találjuk.

Névrokona, Szent Ágnes, az utolsó nagy üldözési hullám, 303-305 közötti években és Diocletianus császár idejében szenvedi el a vértanúságot.

Származása és élete felől semmi biztos adatot sem ismerünk. Római helyi tradíció őrizte meg a szent szűz vértanúságának hagyományát, melyet a 4. század vége felé rögzítettek írásban, s később káprázatos, meseszerű legenda szövődött köréje.

A gazdag és szép fiatal lány elutasította számos kérőjét, mert Istennek szentelte életét. A kikosarazott férfiak följelentették a tartomány uránál, hogy ezzel megrémítsék és így meggondolja magát. Kínpad, horgok és máglya elé vezették, de a leány szilárd maradt. A legenda szerint ekkor bordélyba hurcolták, ami nem volt szokatlan eljárás. De amikor mezítelenre vetkőztették, váratlanul megnőtt a haja, és szőr borította el egész testét. Ágnes kijelentésére, hogy Isten nem tűrheti, hogy megbecstelenítsék, a jelenlévő férfiak nem merték érinteni.

Nem világos, hogy a 13 éves Ágnest lefejezték-e, megfojtották vagy megégették. Rómától északkeletre, a Via Nomentana mentén temették el. Ágnes a szűzi ártatlanság védőszentje. Görög nevének jelentése: "tiszta, szemérmes".

Összeállította:
Riskó Mariann

Szó nélküli szeretet

Gyökössy Endre református lelkész, pszichológus és lelkigondozó alábbi írását ajánljuk a betegek világnapja (február 11.) elé. A betegek hozzátartozói, és sokszor mi magunk sem tudjuk, hogyan viselkedjünk beteglátogatóban. Gyökössy Endre írásából elmélyedhetünk abban, hogyan lehet csöndesen, a másikra hangolódva jelen lenni, szó nélkül is segítséget nyújtani. Ugyanúgy, ahogy az Istenre is figyelnünk kellene.

A teológián a lelki gondozásra készülőknek többek között magyaráztam a nonverbális coinoniáról. Ez tudományosan hangzik, magyarul egyszerűen ezt jelenti: szó nélküli szentséges együttlét. Amikor nem mondunk semmit, hanem két ember együtt van az Úrban, a lelki gondozó és lelki gondozottja, egy beteglátogató lelkipásztor és egy beteg ember.

Megpróbáltam kifejezni, hogy milyen rendkívüli ereje van, amikor az ember nem beszél, csak sugárzik. Ül a betegágy szélén, fogja a beteg kezét, az pedig érzi, hogy engem valaki szeret, valaki meglátogat. Van akinek már tényleg nem tudunk semmit mondani, csak csöndben vagyunk. És VAGYUNK. Legfeljebb elmondjuk együtt a Miatyánkot.

Nekem nem az egyetemen tanították meg a nonverbális coinoniát, hanem az újpesti Károlyi kórházban.

Amikor egyszer tényleg nagyon az életem peremén voltam, hol lesüllyedtem, hol felemelkedtem, belépett az ajtón a szobámba valaki, az arcát ma is látom, a nevét azóta sem tudom. Nem szólt egy szót sem, pillanatra letérdelt az ágyam mellé - mindenféle belém volt szurkálva: infúzió, transzfúzió, amit csak akarok -, megfogta a kezemet, amelyik szabad volt, a homlokát a kezembe tette, éreztem a homloka melegét. Egy idő múlva felállt, valami nagy melegség költözött a szívembe, azután fölibém hajolt, azt hiszem, megcsókolta a homlokomat és szó nélkül kiment.

Míg élek el nem felejtem.

Bizony, énnekem nagyon sokba került, hogy ezt megtanultam. Nem könyvből. A halálom peremén tanultam meg, micsoda hallatlan sugárzó ereje van az ilyen lelki gondozásnak, amikor egy szó sem esik.

Egyetlen szó sem. Valaki ott van az élet-halál peremén, a másik letérdel mellé, megfogja a kezét, öt percig sugározza a szeretetét, homlokon csókolja, és kimegy.

Hiszen mit tudsz tenni valakivel, aki rákos és tudja, hogy te is tudod, hogy ő is tudja - hazudjunk? - Az ajtóban beigazítjuk az arcunkat, hogy mosolyogjunk? Nem. Többet ér a szó nélküli szerető együttlét.

Látjátok, ezt csak a kórházban lehet megtanulni, nagyon mélyen, élet és halál peremén. Amit a Sátán rosszra akart fordítani, azt Isten jóra fordította. Tanultam valamit, amit könyvből nem lehetett volna megtanulni. Azt hiszem, megtanítani sem nagyon, csak felhívni a fiatal generáció figyelmét, hogy bármikor kerülhetnek ők is olyan helyzetbe, amikor átélik ezt. Legalább hadd tudják, hogy van ilyen. Amikor jobb egy szót sem ejteni, csak éppen a másik mellett lenni, szavak nélkül és szeretni.

Pál apostol így mondja: Akik az Istent szeretik, minden a javukra van (Róm 8,28). Még egy kórházi ágy is a Károlyi kórházban. Így ér össze a fény és az árnyék, a szenvedés és a szavak nélküli szolgálat. Nagy iskolákat kell kijárni, de nem mindig az iskola padjaiban.

A legnagyobb leckét általában nem könyvből tanulja az ember, hanem az élet és a halál mezsgyéjén, meg a térdein.

Gyökössy Endre

A Gondviselés keze vezetett

Dr. Paskai László bíboros visszaemlékezése első kárpátaljai látogatására és annak előzményeire

II. rész. Megérkezés Kárpátaljára

Paskai László bíboros az ungvári reptéren lépett először Kárpátalja földjére. Onnan kíséretével együtt a templomba ment be, amely zsúfolásig tele volt. Csöndben imádkoztak, majd Damasztin pravoszláv püspök hívta meg ebédre. Mivel a pravoszláv egyházzal is jó kapcsolatot akart fenntartani, elfogadta az ebédmeghívást. Az volt a terv, hogy mindenhová elmegy, ahol van pap, mindegyikükkel találkozik, illetve olyan templomokba is elmegy, ahol már nincsen pap. Nem egy helyen, amikor megérkezett, megszólalt a harang, s negyedóra múlva tele volt a templom. Pap a legtöbb helyen már nem volt.

Az egyik helyen egy asszony köszöntötte: elmondta, hogy nincs papjuk, már sok éve meghalt az aranyos plébánosuk. "Azóta mi már csak imádkozni tudunk. Küldjön papokat!" Ez a jelenet megismétlődött többször is.

A sok meglátogatott hely közül a bíboros Nagyszőlősről beszélt bővebben előadásában. Természetesen ez a hely is szerepelt programjában, de állami részről meg akarták hiúsítani a látogatást. Addigra azonban Csáti József már elmondta, hogy a bíboros minden pappal találkozni akar, az ottani pap pedig nem tud eljönni, mert ágyban fekvő beteg, tehát neki kell odamennie. A találkozó a beteg atyával aztán meg is történt. A szentmisét a kis temetőkápolnában tartották. Felszereltek egy kihangosítót, mert nagyon sokan voltak a kápolnán kívül is. Egyszer csak - nem tudni, szándékosan-e vagy nem - elment a villany.

Akkorra már visszaadták a plébániatemplomot az egyháznak, két vagy három nappal a bíboros érkezése előtt adták át a kulcsot. Több kamion szemetet hordtak ki onnan az emberek. Amikor a bíboros és kísérete beléptek a templomba, látták, hogy az nem csak üres, hanem a falak is szörnyű állapotban vannak, az orgona szét van szedve... A szőlősi hívek, akik bejöttek, meghatódva nézték templomuk belsejét, és kezdték mondani, hogyan kellene renoválni azt. A bíboros közbeszólt: jól van, csak gondolkodjanak ezen, jön majd ide pap, aki majd irányítja a renoválást.

Akkor még nem gondolta, hogy nemsokára itt lesznek már a ferences atyák, és két év múlva a felújított templom megáldására mehet majd vissza.

A megyei egyházügyi embernek mindennap jelentést kellett küldenie Kijevbe és Moszkvába a bíboros magatartásáról, beszédeiről, a fontosabb eseményekről. Kijevből azt az utasítást kapta, éberen figyelje, miket mond a bíboros a görög katolikusokról, követeli-e a templomok visszaadását, egyházuk elismerését. Azt is kérték, hogy szó szerint jelentse, ha a bíboros a magyarok 1944. évi elhurcolásáról beszélne. A bíboros azonban nem politizálni ment, hanem az evangélium hirdetésére.

Ungváron szállásolták el, ahol a két titokban szentelt görög katolikus püspökkel (Holovács Józseffel és Szemedi Jánossal) a templomban tudott találkozni. A szállodába nem mertek bejönni, mert ott mindent figyeltek. Ekkor a bíboros javaslatára, aki mindenképp szeretett volna találkozni velük, a templomba mentek.

A látogatás befejezéseként Paskai bíboros Ungváron tárgyalt az ottani állami, megyei tisztségviselőkkel, utána pedig sajtótájékoztatót tartottak.

A találkozón a következőkben állapodtak meg: öt pap állandó jelleggel működhet Kárpátalján; a környékről ideiglenesen, időlegesen kisegíteni mehetnek papok; papnövendékek mehetnek tanulni Magyarországra, és a háború után kiadott vallásos könyveket be lehet vinni Kárpátaljára. Ez lényegében megegyezett Csáti József elgondolásával is.

A megbeszélésen a bíboros előhozta a görög katolikusok ügyét is. Hidász Ferenc atya, aki tolmácsolt, hallotta, hogy az elnöknek valaki, aki mellette ült, odaszólt: "Erre nem kell reagálni". Az elnök így csöndben is maradt. Akkor még nem lehetett szó arról, hogy a görög katolikusok nyilvánosan működhessenek, de a bíboros így legalább hangot adott ennek az igénynek is.

Ezután tartották a sajtótájékoztatót, melyen jelen volt a helyi pravoszláv püspök is, aki támadóan lépett fel a bíborossal szemben. A görög katolikus kérdéssel kapcsolatban pl. ezt mondta: "Ne köpj a kútba, mert utána abból kell innod". Damasztin püspöknek ezt a hangnemét igyekezett tompítani Filaret metropolita azzal, hogy meghívta a bíborost ebédre.

A sajtótájékoztatóval befejeződött Paskai bíboros kárpátaljai látogatása. Hazafelé azon gondolkodott, hol talál öt olyan papot, akik ebbe a nyomorult helyzetbe elmennek. Azután ez is megoldódott: először két olyan pap vállalkozott, akik előzőleg is jártak át segíteni: Bohán Béla jezsuita és Dióssy Kornél domonkos szerzetesek. Majd Hegedűs Kolos akkori ferences tartományfőnök vállalta el rendje nevében a nagyszőlősi, kárpátaljai missziót, hiszen Nagyszőlősön ötszáz év óta jelen voltak a ferencesek.

Elindult a misszió, megújult a lelki élet Kárpátalján. A bíboros természetesen beszámolt Rómában a kárpátaljai helyzetről. Lassan a jogi kérdés is rendeződött: egy idő múlva, amikor a Szovjetunió fölvette a diplomáciai kapcsolatot a Szentszékkel, Colasuono érsek lett a nuncius, ő kapott megbízást Kárpátaljára is, tehát már volt joghatóság. Amikor Ukrajna önállóvá vált, Antonio Franco kijevi nuncius lett apostoli adminisztrátor Kárpátalján. Egy idő után segédpüspököt kért magának. Akkor nevezte ki a Szentatya Majnek Antal ferences atyát segédpüspöknek. Később a terület jogi rendezése is megkezdődött.

Kárpátalja addig egyházjogilag a szatmárnémeti egyházmegyéhez tartozott; mivel azonban Romániából nem lehetett irányítani, ezért először apostoli adminisztratúra lett. Előbb a nuncius, majd Antal atya kapta meg az apostoli adminisztrátori kinevezést. Amikor pedig Kárpátalja területén önálló egyházmegyét alapított a Szentatya, Majnek Antalt nevezte ki a Munkácsi Egyházmegye első megyés püspökévé.

A bíboros atya azóta is megfordult néhányszor Kárpátalján, látta, hogy azóta sok minden fejlődött. Mint mondta: "Az a benyomásom, hogy nagyon szép gyümölcsöket termett az ottani misszió". Azt már előadása elején említette: a Gondviselés keze nyomát látta egész kárpátaljai útjával kapcsolatban. Az út Jakovlev révén nyílt meg - ez is mutatja, hogy az Isten terveit azok is tudják szolgálni, akik nem hisznek benne. Az apró esetekben is, melyek véletlennek tűnnek, ott van a Gondviselés keze. Az, hogy az orosz millenium alkalom volt arra, hogy Kárpátaljáról tárgyalni lehessen; az, hogy Magyarországon pozitívan fogták föl az illetékesek a kárpátaljai helyzetet - bár számukra akkor inkább csak a magyarságról volt szó -, s ezért tárgyalhatott velük, az biztosan a Gondviselés beavatkozására történt.

Páldi András, Magyarország akkori kijevi főkonzulja visszaemlékezéseiben így jegyezte fel a bíboros szavait, melyeket kárpátaljai látogatása végén mondott: "Bevallom, bizonyos kétségek is voltak bennem, hogy megérett-e már az idő erre a főpásztori vizitre, hogy legyen erőm sikeresen mindannyiunk hitének erősödését elérve lebonyolítani ezt a látogatást. Egy héttel ezelőtt Ausztriában ájtatosságot végeztem - Deutchsützenben voltam, ott misét és fatimai ájtatosságot tartottam, arra való ez az utalás - és a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottam az utam, kértem pártfogását, és kértem, hogy nyújtson nekem segítséget, mert általam ismeretlen vidékre megyek, eléggé zavaros viszonyok közé. Utamat azonban nem halaszthatom, mert a kárpátaljai hívők negyven éve várják ezt a találkozást. Azt szeretném önnek mondani, hogy ez az utazás minden reményemet fölülmúlva sikeres volt. Most már tudom, hogy a Boldogságos Szűz meghallgatta kérésemet."