A bizalom zarándokútjának év végi találkozóira mindig Európa valamelyik nagyvárosában kerül sor, a Taizéi Közösség szervezésében. Ezeken a találkozókon több tízezren vesznek részt Európa számos országából, de más kontinensekről is érkeznek fiatalok, hogy közösen imádkozzanak és megoszthassák egymással gondolataikat. 2006. december 28. és 2007. január 1. között a horvát fővárosban, Zágrábban rendezték meg e találkozót, amelyen mi, kárpátaljai fiatalok is részt vehettünk.

    Egyházmegyénk egyes fiataljainak már korábban is alkalmuk volt részt venni taizéi találkozókon, mások számára viszont ez volt az első ilyen szervezésű program, amibe bekapcsolódhattak. Akik az előző években is voltak hasonló rendezvényen, azt mondták, hogy mindig kiesit mások az élmények, és mindig más tapasztalattal térnek haza. mondván: "Más ajándékot adunk és más ajándékot kapunk". Akik viszont most voltak először, eleinte kissé szokatlannak, de korántsem idegennek találták a közős imák egyes külső jellemzőit: az imaórák menetét, a narancssárga hátteret, amely a taizéi alkalmak állandó ismertetőjele.

    A fiatalok túlnyomó többsége december 28-án. csütörtökön érkezett a horvát fővárosba. Csoportunknak szét kellett válnia néhány kisebbre, miután zágrábi és környékbeli plébániákra mentünk, ahol megszervezték az elszállásolást. Az elhelyezést családok, zágrábi és környékbeli egyházközségek biztosították. A plébániák és gyülekezetek nagy örömmel vártak minket, és a sürgés-forgásból érzékelhető volt, hogy hosszú hónapok óta készülnek fogadásunkra, annak ellenére, hogy ismeretlen vendégként érkeztünk. A plébánián, amelyhez a mi csoportunk tartozott, kb. 300 fiatal volt. Mindenki családoknál vagy nővérrendben kapott helyet, és valóban a cselekvő szeretetet tapasztalhattuk meg. akár a horvát házigazdák vendégszeretetére gondolunk, akár a járókelők segítőkészségére és nyitottságára.

    A megszokottnál több villamos- és buszjárat állt a 40 000-es fiatalság rendelkezésére. Már csütörtökön délután megismerkedhettünk a találkozó helyszínével, a Velesajam. Vagyis a zágrábi Vásár- és Kiállítóközpont épületeivel. Vacsora után részt vettünk az első közös imán. Az. általában körülbelül egyórás imákat számos taizéi ének alkotja, de elhangzanak zsoltárrészletek, könyörgések. illetve egy rövid evangéliumi olvasmány is. Az imádságokon a fiatalok nyelvek szerint vettek részt, külön beosztva az. egyes épületekbe, hogy elférjenek, s hogy a fordítás is megoldható legyen. A vendéglátó plébániákon reggelenként közös imaórák voltak, délelőttönként pedig mindenki kiscsoportos beszélgetéseken vett részt. Ez alkalmat adott a személyes elmélkedés elmélyítésére, gondolatcserére az aktuális vallási és politikai kérdésekről, és arra is. hogy megismerjük az Európa különböző részéről érkezett keresztények életét.

    Délben ebéddel, utána újból közös imádsággal folytatódott a program. Ezt követően 29-én és 30-án délután műhelyfoglalkozások várták az, érdeklődőket: újvidéki ortodox kórusok énekét, horvát népzenét lehetett hallgatni, látogatást lehetett tenni a zágrábi mecsetben, illetve az óvárosban. Ugyancsak volt egy csendes terem, amelyet a Taizéi Közösség minden találkozón előkészít és ott egészen sajátos lehetőség nyílik arra, hogy folyamatosan több száz ember legyen jelen csendben, de szükség szerint papokkal vagy nővérekkel is lehet beszélgetni.

    Úgy gondoljuk, hogy a legjobban elmélyülni mégis az esti imádságokon lehetett, amikor a legnagyobb volt a létszám. Különösen emlékezetes maradt a december 30-i esti ima, amikor mindenkinek egy-egy gyertyaszál volt a kezében, és a sötét terem megtelt világossággal. Máté evangéliumából hallottunk részletet: Jézus mondja: "Ti vagytok a világ világossága... Úgy világosítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék mennyei Atyátokat".

    Ilyenkor lehetett igazából megérteni azt, hogy az ökumené nem a vallások összemosása és nem azoknak a keveréke, ahogy azt egyesek tévesen értelmezik, hanem Jézus Krisztushoz való tudatos egységes kapcsolódásunk.

    Alois testvér, az ökumenikus közösség priorja, minden este másik helyszínen vett részt a közös esti imádságon. Az ima vége felé rövid elmélkedést tartott, majd beszédet intézett a fiatalokhoz. A december 29-ei esti imára számos horvát és külföldi püspök, illetve közéleti személyiség jelenlétében került sor. A résztvevőket táviratban, illetve üdvözlő levélben köszöntötte XVI. Benedek pápa, I. Bartholomaios konstantinápolyi pátriárka, II. Alexij moszkvai pátriárka, Rowan Williams anglikán érsek, továbbá Kofi Annán, volt ENSZ-főtitkár, Béke Nobel-díjas közéleti személyiség.

    Ugyancsak megható volt, amikor az esti ima végén a földre fektették a keresztet, s Alois testvér, Bozaniae érsek és a püspökök is ott térdeltek a kereszt előtt, és imádkoztak.

    Szép élmény volt, hogy magyar nyelvű misén vehettünk részt lelkivezetőnk, Losák István atya jóvoltából, amelyre anyaországiak is eljöttek. December 31-én délelőtt egyházközségünkben közös szentmise volt, azután pedig nemzetenkénti találkozókra indultunk, majd este a vacsorán és a közös imán voltunk utoljára együtt. Este 11 órától a plébániákon kezdődött a közös virrasztás a békéért, éjfélkor pedig a Népek Ünnepe az iskolában - az egyes országok vidám műsora, énekléssel, zenével, tánccal. Január l-jén az ünnepi liturgia után a családok láttak minket vendégül ebédre. Furcsának tűnt és nehéz volt a búcsúzkodás, nagyon hálásak voltunk a vendégszeretetükért.

    Délután 5 órakor elindult haza a buszunk, ahol újra együtt lehetett az egész csoport. Mindenki vitt haza egy kis szeletet a találkozóból és Zágrábból. Gyakran azon vesszük magunkat észre, hogy a taizéi énekeket dúdolgatjuk, s valójában csak utólag értékeljük azt, amit egy ilyen találkozó ad nekünk. A "bizalom zarándoklatát a földön" a legkülönbözőbb országokból összesereglő fiatalokkal együtt járva mindnyájunk számára egyre bizonyosabbá válik, hogy minden ember egy és ugyanazon családnak a tagja, és Isten kivétel nélkül mindenkiben jelen van. A mi nagy felelősségünk az, hogy hogyan tudjuk továbbadni a szeretetet, és mit tudunk átadni a találkozón szerzett élményeinkből azoknak, akik most nem tudtak eljönni. Minden fiatal hívőt buzdítunk, hogy legalább egyszer vegyen részt taizéi találkozón, és ha a szíve visszahúzza, akkor biztos, hogy nem téved, hanem felismerte, hogy ez a közösség valóban a Krisztus mellett álló, jóakaratú emberek összefogása és tanúságtétele.

    Hálát adunk az Urnák, hogy sikeresen megtettük ezt az utat és részt vehettünk egy ilyen nagyszabású rendezvényen. Ugyancsak hálával tartozunk egyházközösségeinknek, a szervezőknek, csoportvezetőknek, akiknek köszönhetően megvalósult ez a zarándokút.

Revalló Nikolett,
Ungvár

Külföldi hírek

Beiktatása előtt lemondott Stanislaw Wielgus varsói érsek

    Beiktatása előtt lemondott Stanislaw Wielgus varsói érsek XVI. Benedek pápa 2006. december 6-án elfogadta a 77 éves Józef Glemp bíborosnak az egyházi törvénykönyv 401. kánonja 1.§ alapján benyújtott lemondását, és kinevezte a varsói érseki székbe a 67 éves Stanislaw Wojciech Wielgus plocki püspököt.

    Nem sokkal ezután a Gazeta Polska lengyel hetilap azt állította: Varsó újonnan kinevezett katolikus érseke hajdan együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel. A főpásztor elutasította ezt a vádat; elődje, Jőzef Glemp bíboros, valamint a Szentatya is védelmébe vette őt.

    Beiktatása előtti napon Wielgus érsek közleményben fordult a lengyel papsághoz és a varsói hívekhez. "Súlyos lelkiismereti teherrel állok a varsói székesegyház küszöbén" - kezdődik a nyilatkozat, melyben az érsek beismerte, hogy valóban kapcsolatban volt az Államvédelmi Hatósággal. "Annak idején szerettem volna befejezni a számomra igen fontos tudományos tanulmányaimat, és így kerültem ebbe a bonyolult helyzetbe, anélkül, hogy a szükséges körültekintéssel, bátorsággal és eltökéltséggel mérlegeltem volna az ebből a kapcsolatból adódó feladatot. Beismerem ma előttetek ezt a sok évvel ezelőtt elkövetett hibámat éppen úgy, ahogyan a Szentatyának beismertem." Elmondta ugyanakkor, hogy a hatóság elvárásainak nem törekedett eleget tenni. "Teljes meggyőződéssel állítom, hogy senkit nem jelentettem fel, és senkivel szemben nem követtem el igazságtalanságot. Egyedül az Egyházzal szemben követtem el jogtalanságot azzal, hogy belekerültem ebbe a kapcsolatba. És vétettem az Egyház ellen akkor is, amikor- a heves médiakampányban először letagadtam az együttműködés tényét. Ezzel veszélyeztettem az egyházi vezetők, beleértve a püspökök szavahihetőségébe vetett hitet, akik szolidárisak voltak velem szemben. (...) "Teljes alázattal kijelentem, hogy a Szentatya minden döntésének alávetem magam."

    Wielgus érsek végül 2007. január 7-én, közvetlenül a beiktatási szentmise előtt lemondott hivataláról. A Szentatya elfogadta a lemondást, és újabb rendelkezésig Józef Glemp bíborost, Lengyelország prímását nevezte ki a Varsói Főegyházmegye apostoli adminisztrátorává.

    A Lengyel Püspöki Konferencia január 12-én rendkívüli ülést tartott. Felszólította a lengyel katolikusokat, hogy imádkozzanak a lengyel egyházért. A konferencia elnöksége az interneten közzétett nyilatkozatában hangsúlyozta: a lengyel egyháznak "alázattal kell múltjának, jelenének és jövőjének igazságára tekintenie". A Konferencia úgy döntött, hogy minden püspök kérje dokumentumainak átvilágítását a kommunista titkosszolgálatok anyagait őrző Nemzeti Emlékezet Intézeténél. A Lengyel Püspöki Konferencia elnöke hangsúlyozta: "az egyház nem fél semmiféle igazságtól, az igazság megvédi az egyházat".

    A Vatikán üdvözölte a lengyel püspökök egyhangúlag meghozott elöntését. Tarcisio Bertone államtitkár bíboros rámutatott: ez fontos lépés ahhoz, hogy különbséget tehessünk tények és hamis gyanúsítgatások között. Jó lenne, ha hasonló vizsgálatot végeznének pártfunkcionáriusokon, politikusokon és közigazgatási alkalmazottakon is - fogalmazott a Vatikán képviselője.

    P. Federico Lombardi szentszéki szóvivő véleménye szerint "Wielgus érsek esete nem az első és valószínűleg nem is az utolsó támadás egyházi személyek ellen, az elmúlt rezsim titkosszolgálatainak dokumentumai alapján. Amikor a kérdéses dokumentumokat megpróbálják elbírálni, vagy azokból hihető végkövetkeztetéseket akarnak levonni, nem szabad elfelejteni, hogy ezeket az iratokat egy elnyomó és zsaroló rendszer alkalmazottai készítették." Majd hozzáteszi: A kommunista rezsim vége után annyi évvel, miután meghalt a nagy és feddhetetlen II. János Pál. a lengyel egyház elleni támadások nem annyira az átlátszóság és az igazság őszinte keresését tükrözik, hanem inkább úgy néz ki, mintha egyfajta bosszúállás lenne azok részéről, akik a múltban üldözték az egyházat, és akiket legyőzött a lengyel nép hite és szabadság iránti vágya. A püspökök üzenetet fogalmaztak meg a lengyel egyház híveihez, amelyet január 14-én, vasárnap olvastak fel az ország valamennyi templomában: "Az egyház Lengyelországban mindig együtt érzett a nemzettel, ahogy osztozott sorsában a történelem legsötétebb korszakaiban is. Ezen nem változtathat az sem, hogy annyi év után napvilágra kerül néhány tagjának, akár a papok köréből is, gyengesége és hűtlensége. Legyen a jelen pillanat mindannyiunk számára alkalom a bűnbánatra, hogy visszakapjuk a megerőszakolt igazságot, és visszanyerjük a kölcsönös bizalmat és a reményt" - fogalmaznak a püspökök körlevelükben. "Éppen ezért kívánjuk, hogy hamvazószerda, február 21. legyen az imádság és a bűnbánat napja Lengyelország minden papjáért. Azt szeretnénk, hogy egyházmegyéink minden templomában szálljon fel imádság az Isteni Irgalmassághoz, bocsánatot kérve az evangélium hirdetése során elkövetett hibáinkért és gyengeségeinkért. Mi, papok, a nép soraiból származunk, a lengyel társadalom része vagyunk, amelynek szüksége van arra, hogy hátat fordítson a gonosznak a megtérés teljességében."

II. rész

    Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

    Lajos oltalma nélkül Erzsébet nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban gyermekeivel együtt télvíz idején elhagyta a várat. Lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

    A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését ügy magyarázták, hogy "elűzték a várból''. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótéttel jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek térje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

    Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, Erzsébet lelkiatyja, akinek engedelmességet fogadott, s 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád komoly, szent buzgósággal teli ferences pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent, így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

    De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ..Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!" És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, s lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól..."

    Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is. hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük.

    Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de az most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de sző nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

    Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele. Úgy kezelte, mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: "Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért".

    Egy közmondás szerint, ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt. s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: "Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!"

    Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. 1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Halálának híre megindította az egész tartományt; az emberek seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Marburgban temették el. s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.