Három éve hunyt el Lúcia nővér

2005. február 13-án a portugáliai Coimbrában hunyt el Lúcia dos Santos nővér, az 1917-es Mária-jelenések egyik szemtanúja. A három kis látnok közül csak ő érte meg a felnőttkort, 98 évesen halt meg.

Fatimában február 12-én és 13-án a leiria-fatimai püspök vezetésével a szokásos 13-i ünnepség keretében emlékeznek meg a három éve elhunyt látnokról.

Lúcia nővér 1907. március 22-én született Aljustrelben. 1921-ben jelentkezett dorottyás nővérnek, néhány évet Spanyolországban töltött. 1946-ban visszatért Portugáliába, és engedélyt kapott, hogy a szigorúbb szellemű kármelita rendbe lépjen. 1949-ben örökfogadalmat tett Coimbrában, és élete végéig ott élt. Halála után először Coimbrában temették el, majd kérésének eleget téve 2006. februárjában a fatimai bazilikában helyezték ünnepélyesen örök nyugalomra.

Lúcia boldoggáavatási pere folyamatban van. Unokatestvéreit, Francisco és Jacinta Martót 2000-ben avatta boldoggá II. János Pál pápa.



Európa még visszatérhet a kereszténységhez

Jean-Louis Tauran bíboros, a Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke szerint Európa drámaian és egyre nagyobb sebességgel távolodik a kereszténységtől, ám a folyamat nem visszafordíthatatlan.

A nyugati kereszténység jövője címmel rendezett római kongresszuson Tauran bíboros európai szerzők egyházat és kereszténységet bíráló könyveire utalva elmondta: minden jel arra mutat, hogy a nyugat teljesen eltávolodik a kereszténységtől - írja a CNA.

A bíboros megjegyezte: ma divat a jövő kereszténységét elöregedett, megosztott, kiüresedett, az ateizmus által legyőzött vallási formának tekinteni, és tagadhatatlan, hogy nyugaton a fiatalok elenyésző része jár templomba vagy hitoktatásra, és rengeteg gyerek nő fel a Biblia, a szentmise, az imádság megismerése nélkül.

"Ám - mint mondta - az egyházat már sokszor eltemették. Hiába jósolta Friedrich Nietzsche és a múlt századi diktatúrák, hogy a vallás megszűnik, a helyzet távolról sem így áll. A keresztények teszik, amit tenniük kell. A látszólag haldokló kereszténység meglepően életerős, és sok váratlan meglepetést tartogat."

A bíboros rámutatott: "Az egyház mindig képes megújulni, és minden korban van mondanivalója. Véleményünk mindig érdekli a világot, még akkor is, ha nem fogadja el. Korunk létbizonytalansága, drámai társadalmi változásai, s nem utolsósorban az iszlám jelenléte sok katolikust elgondolkoztat. Sokan próbálják újra felfedezni önazonosságukat".

"Hogyan tekintsünk hát jövőnk felé?" - tette fel a kérdést Tauran bíboros. "Derűsen, hiszen van jövőnk. Igaz, hogy kisebbségben vagyunk, de erős és kreatív kisebbség vagyunk, amelyben újabb és újabb közösségek és kezdeményezések születnek mások szolgálatára. Értékeinkben gyökerezik számos, a világ számára fontos alapelv, mint pl. az emberi méltóság, a szabadság, a szolidaritás, a környezet megóvása. S azt se felejtsük el, hogy nincs még egy szervezet, amely annyi fiatalt tudna összegyűjteni, mint a katolikus egyház."

"Mit tegyünk hát? Váljunk egyre inkább imádkozó, ünneplő és szolgáló egyházzá! A kereszténységnek van jövője, mert akárcsak az elmúlt korokban, most is fel fogja ismerni, hogyan 'győzze le a barbárokat', és hogyan találja meg a hitbeli és vallási megújulás útját. Ne ijedjünk meg a mai kortól! Ebben a világban élünk keresztényként, és azt akarjuk, hogy a világ is így fogadjon el minket" - hangsúlyozta a bíboros.



Házassági rekord Amerikában

A 101 éves Clarence és a 99 éves Mayme Vail vasárnap ünnepelte 83. házassági évfordulóját. Kérdéses volt, hogy az 1925-ben házasodott pár megéri-e az ezüstlakodalmát. 1948-ban ugyanis Clarence súlyos tuberkulózist kapott. Ekkor Mayme ígéretet tett, hogy ha férje meggyógyul, mindennap elmegy szentmisére. Ígéretéhez híven minden nap gyalog ment a templomba egészen tavalyig, amikor egészsége miatt gyógyintéz-ménybe kellett vonulnia - írja a startribune.com internetes lap.

A házassági évfordulón szép számú vendégsereg gyűlt össze. Az ünneplő házaspár 6 gyermekkel, 39 unokával, 101 dédunokával és 40 ükunokával büszkélkedhet. Az ünnepségen részt vett Mayme Vail "kishúga" is, aki "még" csak 98 éves.



Alázat és szolidaritás a végsőkig

Krisztus alázata a kulcs a papság lényegének megértéséhez - mondta XVI. Benedek pápa a február 16-án reggel befejeződött vatikáni nagyböjti lelkigyakorlat végén.

A pápa köszönetét fejezte ki Vanhoye bíborosnak a nagy teológiai szaktudással és mély lelkiséggel vezetett nagyböjti elmélkedésekért. A Szentatya lelki szemei előtt mindig jelen volt az a kép, amikor Jézus térden áll Péter előtt, hogy megmossa lábát. Vanhoye bíboros elmélkedésén keresztül most ez a jelenet megszólította a pápát, aki meglátta, hogy Jézus új papsága éppen ebben a végsőkig menő alázatos magatartásban, az emberi gyengeségekkel, szenvedéssel, megpróbáltatásokkal való, halálig tartó szolidaritásában valósul meg.

Albert Vanhoye bíboros segítségével a nagyböjti lelkigyakorlat résztvevői meghallgathatták az Úr szavát, hogy újból megtanulják, mit jelent Krisztus papsága és saját papi hivatásuk. Az elmélkedések segítettek, hogy még inkább részt vehessenek Krisztus papságában, és új szívet kapjanak, Jézus szívét, amely az új szövetség misztériumának középpontja.

A pápa a vatikáni nagyböjti lelkigyakorlat résztvevőinek további, lelkiekben gazdag nagyböjtöt kívánt, hogy húsvétkor mindnyájan még inkább részesülhessenek Krisztus papságában.

II. János Pál pápa -Jézus születésének 2000 éves jubileuma alkalmával - ünnepélyesen bocsánatot kért az egyház történelmi bűneiért Istentől és mindazoktól, akik e mulasztások vagy vétkek emlékét hordozzák. Egyúttal kifejezte, hogy a katolikus egyház is megbocsátja mindazokat a vétkeket, amelyeket mások őellene követtek el. Bár az egyház Krisztus teste, isteni igazságok hordozója, tagjai és vezetői emberek: gyakran hűtlenek voltak Jézushoz és az ő igazságaihoz. Fontos megjegyezni azonban azt is, hogy az egyházban - tagjainak vagy vezetőinek minden emberi gyengesége vagy bűne ellenére - a különböző korokban jelen volt az evangélium tisztasága, a Lélek ereje is. Érdemes azonban az egyház bűneiként számontartott eseményeket megvizsgálni. Sokan (sok hívő is) alig tudnak többet az egyház történelméről - főleg annak kritikus időszakairól -, mint amennyit egy egyházellenesen torzított történelemtanításból vagy az egyházzal nem szimpatizáló médiából megismertek.

Néhány a leggyakrabban idézett történelmi bűnök közül

A KÖZÉPKORI EGYHÁZI VEZETŐK MÉLTATLANSÁGA

A kereszténység első századaitól kezdve sok gazdag ember tért meg, akik az egyházra hagyták vagyonukat, földjeiket, hogy az egyházi vezetők az emberiség javára használják azokat. Az uralkodók is hatalmas adományokkal gazdagították a püspökségeket, a kolostorokat ugyanezzel a céllal. A püspökök belekerültek a legfőbb vezető testületekbe is. Az uralkodóknak (és uralkodó csoportoknak) egyre inkább érdekükké vált, hogy "az ő embereik" kerüljenek püspöki székbe. Kezükbe ragadták a püspöki kinevezés jogát, s gyakran teljesen alkalmatlan embereket neveztek ki. Gyakran azt is a politikai-hatalmi érdekek határozták meg, hogy ki legyen a pápa. Ez a szomorú magyarázata annak, hogy sok valóban méltatlan püspök és pápa volt. Mindezek magyarázzák a reformátorok hierarchia- és pápaellenességét is.

A Szentlélek csodája, hogy ilyen körülmények között az evangélium mégsem veszítette erejét; hogy korról korra támadtak ragyogóan tiszta életű keresztények; szentek és szent mozgalmak, akik és amelyek megújították az egyházat; s hogy az egyház így mégis az evangélium hordozója tudott maradni.



AZ INKVIZÍCIÓ

A II. Vatikáni Zsinat kijelentette, hogy elítéli az inkvizíció szemléletét, hogy Isten akarta jognak tartja a lelkiismereti- és a vallásszabadságot. A középkorban a társadalom ellen elkövethető legnagyobb vétek az állam egységes világnézetével ellentétes tanok hirdetése volt, hiszen ez az állam és a társadalom alapjait rendíthette meg. A keresztény államok (illetve Európa) átvették ezt a szemléletet: ez az inkvizíció megjelenésének alapja. (A reformátorok is alkalmazták az inkvizíciót, több embert kivégeztettek, mert azok - az általuk uralt területeken - más tanokat hirdettek, mint ők.)

Az egyházi inkvizítorok feladata az volt, hogy megvizsgálják a hit elleni tanítás (és ezzel a felségsértés) gyanúját, és az "eretneket" a hit elfogadására, illetve bűnbánatra hívják. Ha erre nem volt hajlandó, akkor átadták őt az állami igazságszolgáltatásnak. A vádlottaknak módjuk volt visszavonni tanaikat. A hamis tanítók fizikai büntetését, illetve a kivégzést mindig az államhatalom hajtotta végre.

Számarányaiban semmiképp sem hasonlítható az újabb kor népirtásaihoz (Örményország, Kurdisztán, Afrika), nem beszélve a fasizmus és a kommunizmus népirtásairól (amelyek ellen sok modern állam nem tett igazán határozott lépést, mert politikai érdekeit ez nem szolgálta volna).

A nagy szentek és egyházi tanítók között minden korban voltak, akik tiltakoztak az inkvizíció ellen, s lelkiismereti szabadságot hirdettek. De a középkor uralkodói és egyházi vezetői többségükben az egységes világnézet szigorú védelme mellett foglaltak állást - s az eretnekek (azaz a keresztény hitet meghamisítók) elítélése mellett.



A KERESZTES HÁBORÚK

A kereszténység bizonyos értelemben egyetlen egységként élte meg önmagát (minden egyéb feszültsége, ellentéte vagy szakadása közepette is), így élte meg a mohamedán támadást, illetve a keresztények legszentebb helyeinek - a Szentföldnek - elfoglalását. A kereszténység a Szentföldet saját területének tekintette. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a mohamedánizmus Európa meghódítására, a kereszténység elpusztítására tör, a pápa a kereszt jegyében hívott fel Európa és a kereszténység védelmére, így toborzott keresztes sereget például Kapisztrán Szent János Nándorfehérvár felmentésére, Hunyadi megsegítésére.

A mintegy kétszáz éven át tartó újabb és újabb keresztes hadjáratokban a keresztény ügyért odaadóan harcolók (például a lovagok) vagy a zarándokok mellé zsoldos kalandorok keveredtek, s így sok sereg fosztogató, gyilkos hordává vált. A szentnek nevezhető célok folytonosan keveredtek a politikai célokkal, a pénzszerzés vágyával, a hatalmi törekvésekkel.

Amerika felfedezése és a missziók Amerika felfedezését követően a gyarmatosítókkal együtt érkeztek a katolikus misszionáriusok. Igaz, hogy voltak olyan papok, főpapok, akik a korabeli uralkodó csoportok szemléletével azonosulva nem az Evangélium tanúi voltak, inkább ellen-tanúságot tettek. És voltak olyan papok, hithirdetők (és pápák), akik - az általános európai szemléletnek megfelelően - nem vették figyelembe, hogy a nem európai népeknek saját kultúrájuk van, és úgy vélték, hogy a kereszténységet e földrészeken is az európai kultúra köntösében kell továbbadni. (A helyi kultúrák értékét a világ gazdag államai - ha gazdasági érdekeik úgy kívánják - máig sem veszik figyelembe.) De Amerika vagy más földrészek felfedezésének korában is többen voltak azok a katolikus hithirdetők, akik az Evangélium erejében ki mertek állni az igazság mellett, a bennszülöttek, majd elnyomottak mellett (illetve akik megpróbálták az egyes kultúrákat tiszteletben tartva, azok nyelvére lefordítani a kereszténységet).

Amerikában az indiánok első védői katolikus hithirdetők voltak. Az indiánokat rabszolgasorba hajtó gyarmatosítókkal szembefordulva a misszionáriusok elérték, hogy a pápa már 1537-ben rendeletben tiltotta meg az indiánok rabszolgává tételét, s kijelentette, hogy ők is éppúgy Isten gyermekei, mint a fehérek.



AZ EGYHÁZ A TUDOMÁNY ÉS A FEJLŐDÉS GÁTJA

A tudományellenesség példájaként általában Galilei elítélését vagy Giordano Bruno megégetését idézik. De nem szólnak arról, hogy az egyház volt évszázadokon át a művelődés és kultúra fellegvára és forrása, hogy az emberiség legnagyobb tudósai és az emberi fejlődés úttörői évszázadokon át nagy arányban papi emberek voltak, és hogy a mai napig is nagyon sok tudós és haladó gondolkodó vallja magát mélyen hívőnek.

Galilei elítélése kétségtelenül egyes korabeli egyháziak szűklátókörűségét jelzi. Ekkor a Nap-központú világkép nemcsak új volt, hanem tudományosan nem is volt bizonyítva. A kor számos nagy tudósa is tagadta. A Galileit kihallgató bizottságok azt kérték, addig ne hirdesse tényként e rendszert, amíg az tudományosan be nem bizonyosodik. Amikor ő megszegte ígéretét, egyházi bíróság elé állították. Bár több egyházi tudós a pártjára állt (!), azok kerültek többségbe, akik ellene szavaztak. Névlegesen börtönre ítélték, valójában otthonában kellett élnie "házi őrizetben", ahol munkáit továbbra is folytathatta. (A kommunista idők lexikona "megkínzatásáról" is beszélt, ami nem igaz.) Galilei mindvégig hívő ember maradt. Ami pedig a korabeli egyház egészének "tudománytalanságát" illeti, a Galilei által vallott rendszer egészét egy hívő egyházi ember dolgozta ki: Kopernikusz kanonok.

Giordano Bruno megégetése is elfogadhatatlan mai gondolkodásunk számára. De a vallásellenes propaganda - a felvilágosodás kora óta - vele kapcsolatban is hamisít. Mert nem tudományos nézetei miatt szenvedett máglyahalált, hanem vallási eretneksége (panteista nézetei, a Szentháromságnak és Krisztus megtestesülésének tagadása stb.) miatt. Egyház és tudomány Európa népeit a szerzetesek, elsősorban a bencések majd a ciszterciek tanították meg a korszerű földművelésre; a nehézeke, a háromnyomásos talajgazdálkodás alkalmazására; a mocsarak lecsapolására, a kert- és szőlőgazdálkodásra stb. Európa és a magyarság gazdasági-kulturális fellendülésének egyik alapja volt ez. A mai iskolák őseit Európában az egyház alapította, s évszázadokig csak egyházi iskolák foglalkozta népoktatással. Az első ipari iskolát egy pap, de la Salle Szent János (fl719) alapította, s több rend jött létre a szegények és pl. a leányok oktatására, ami abban a korban egyedülálló volt. Mindez akkoriban történt, amikor pl. a felvilágosult Voltaire elhibázottnak és feleslegesnek tartotta a szegények oktatását, s emiatt élesen támadta az iskola-testvéreket.

Az egyházi iskolák ma is különösen jelentősek a fejletlen országokban: a nélkülöző gyermekek sok esetben ma is egyedül itt találnak tanulási lehetőséget.

A tudomány művelői között az elmúlt századokban nagyon sok papot, szerzetest találunk, akik közül nem egy az egész emberiség fejlődésére hatással volt a technika, a csillagászat, az orvostudomány vagy az irodalomtudomány terén elért eredményeivel. Pl. G. Mendel brünni szerzetest, az örökléstan egyik alapítója, Jedlik Ányos magyar bencés szerzetest, az első dinamó készítőjét, Hell Miksa jezsuita csillagászt, Niels Stensen dán anatómust (később pap és püspök), a nyálkacsatorna és a könnymirigyek felfedezőjét, Opitz Celesztin prágai szerzetes főorvost, akinek nevéhez a mesterséges altatás, vagyis a narkózis fűződik, stb.

A történelem nagy tudósai szinte kivétel nélkül istenhívők voltak, sokan közülük vallásosak: pl. Kopernikusz, Kepler, Galilei, Ohm, Galvani, Volta, Ampere, Newton. Ugyanígy nagy arányban istenhívők korunk legnagyobb tudósai is, mint pl. M. Planck, A. Einstein, W. Heisenberg, E. Schrödinger, N. Bohr.

Az egyház szent és bűnös

Az előzőeket összefoglalva megállapíthatjuk: az egyház szent és bűnös. Szent, mert isteni életet hordoz. Bűnös, mert emberekből áll, s ezért hordozza a lehetséges emberi hibákat tagjaiban. Vannak a szentség útjára lépett tagjai, de még ők sem mentesek minden bűntől; hát még azok, akik csak formálisan, valamilyen külsőség betartása által a tagjai, és sosem adták át igazán életüket hittel Jézus Krisztusnak.

Az egyház történelmi mulasztásairól, bűneiről csak a történelmi (és szociológiai) háttér ismeretében beszélhetünk. S ha ma beszélünk e mulasztásokról, a helyes egyensúly kedvéért kell egy pillantást vetnünk a mai korra is, illetve azokra, akik az egyház elleni vádakat kiélezetten megfogalmazzák.

Századunkban az egyházat és a kereszténységet legerősebben a nemzeti szocializmus és a kommunizmus támadta. A kommunizmus vallásellenes vádaskodásai nem tehetők mérlegre e rendszer sötét voltának ismerete nélkül. Napjainkban pedig évente sok százezer életet olt ki az abortusz, terjed az eutanázia, a prostitúció, az erkölcsnélküliség, a kábítószer, a gazdasági maffiák; gazdag országok és pénzügyi hatalmak hagyják éhen halni szegények millióit, vagy tétlenül nézik egész népek kiirtását.

Korunknak e nyomorúságai nem teszik jóvá az egyház mulasztásait, csak arra irányítják figyelmünket, hogy minden korban hemzsegnek a gyilkos emberi tévedések. Helyes tehát, hogy az egyház bocsánatot kér mulasztásaiért Istentől, az emberiség nyilvánossága előtt, hiszen - mint emberi közösségnek - voltak súlyos vétkei a történelem folyamán. De azt is megállapíthatjuk, hogy minden nagyobb emberi csoportnak, világnézetnek vagy vallásnak megvoltak a maguk - emberségükből következő - súlyos mulasztásai. Viszont senki sem tett annyit az emberiségért, mint a kereszténység, illetve a katolikus egyház. Remélhetjük, hogy a többi közösség, párt, vallás vagy világnézeti csoport is eljut arra a bölcsességre és alázatra, hogy ki-ki megvallja saját mulasztásait.

Ahogyan előző számunkban már tudósítottunk erről, a Magyar Bibliatársulat kezdeményezésére a katolikus, a református és az evangélikus egyház a 2008. esztendőt a Biblia évének nyilvánította. Kezdeményezésük célkitűzése, hogy az egyháztól elidegenedett közéletben megszólalhasson és érvényesülhessen a kereszténység alapüzenete, ami azonos a Biblia üzenetével, az evangéliummal. Ugyanakkor a kezdeményezés másik kiemelt célja, hogy a Könyvek Könyvét ne csupán kultúrtörténeti értékként mutassa be, hanem annak olvasását, az evangélium megismerését is előmozdítsa. Erre bátorít mindannyiunkat a Biblia éve mottója is: "Boldog, aki olvassa..." (Jelenések könyve 1,3). Egyházmegyénk is meghirdette és ünnepélyesen megnyitotta a Biblia évét, így remélhetőleg különböző rendezvények és programok népszerűsítik majd Kárpátalján is a Szentírást. A Biblia évének elején úgy gondoltam, nem kizárólag a hívőket kérdezem meg a Szentíráshoz való viszonyukról, hozzáállásukról, hanem szó szerint az "utca emberét" is, bárkit, aki hajlandó erről nyilatkozni. Alább ezt a riport-összeállítást olvashatják. (Sajnos nem mindenki adta nevét a válaszaihoz.)

- Hallott arról, hogy a történelmi egyházak a 2008-as évet a Biblia évének nyilvánították?

- Igen, hallottam, de a részleteket nem ismerem. (főiskolai hallgató)

- Persze, hallottam róla, mert líceumban dolgozom - ott gyakran szó esik erről, és a mezőgecsei református gyülekezetben is hirdették, ahová járok. (Cibla Anita)

- Hallottam róla, hisz az én családom meglehetősen vallásos. (Veres Ágota)

- Elolvasta a Szentírást?

- Valamennyit olvastam belőle, de nem olvastam el az egészet. (főiskolai hallgató)

- Gyerekkorom óta olvasom a Bibliát, talán nincs is olyan része, amelyiket ne olvastam volna. (buszra váró idős férfi)

- A gyerekemnek van egy Gyermekbibliája, azt én is szoktam olvasgatni, (középkorú hölgy)

- Hiszi, hogy a Biblia Isten hiteles üzenete, tanítása, amely az embereknek szól?

- Bizonyos fokon hiszem, de nem teljes egészében fogadom el a hitelességét, (főiskolai hallgató)

- Hogyne. Nagyon fontos a Biblia az életünkben. Amellett, hogy a keresztények számára iránymutató tanítást tartalmaz, tele van titkokkal, amelyeket szerintem minden embernek tanulmányoznia kellene. (Veres Ágota)

- Én azt hiszem, hogy a Szentírást - ami nem egy könyv, hanem egy egész könyvtár - olyan emberek írták, akik nagyon közel álltak Istenhez. Így ez a könyvgyűjtemény többnyire Isten üzeneteit, tanítását tartalmazza, (egy fiatal családapa)

- Ön szerint a mai világban az emberek hogyan viszonyulnak a Bibliához?

- Egyre kevésbé pozitív a hozzáállás a Bibliához. Mindenféleképpen igyekszenek megcáfolni a hitelességét tudományos úton, különböző szekták pedig próbálják félremagyarázni a mondanivalóját. (főiskolai hallgató)

- Jó, hogy a vallás szabadon gyakorolható az utóbbi tizennyolc-húsz évben. Azonban azelőtt generációk nőttek fel hittanórák nélkül. A saját gyermekemen látom, hogy egészen más a mentalitása, mint nekem volt annak idején. (Veres Ágota)

- Nagyon sok ember még Istenben sem hisz, így a Biblia sem jelent számára többet, mint bármelyik másik könyv. Én még a szovjet érában szolgáltam a seregben, a társaim szinte mind ateisták voltak, sőt, gyűlölték az istenhívőket. A kommunizmus igyekezett gyökeresen kiirtani az emberekből az istenhitet, és akkoriban úgy tűnt, hogy sikerrel jár. De hol van ma a nagy Szovjetunió? Az egyház viszont változatlanul megvan és sok emberben él a hit. (buszra váró idős férfi)

- Szerintem a vallásos emberek számára a Biblia az életük része, hisz ez a könyv a legnagyobb forrás az Isten akaratának megismerésében. A közvetlen környezetemben viszont vannak olyan emberek, akik badarságnak tartják, és csak azt gondolják, hogy ez az a könyv, amiben az áll, hogy semmit nem szabad. (Cibla Anita)

- Jónak tartja, hogy a történelmi egyházak ebben az évben hangsúlyozottabban próbálják felhívni a figyelmet a Szentírásra?

- Mindenképpen jónak tartom. Az idősebb korosztály még talán jobban ismeri a Szentírást és többnyire vallásos, de a "nagy szabadságnak" köszönhetően, ami napjainkra jellemző, a fiatalok már szinte teljesen elfordultak az egyháztól, Istentől, (főiskolai hallgató)

- Szerintem ez nem sokat változtat majd. Akik eddig olvasták a Bibliát, azok ezután is olvasni fogják, akik pedig nem, azok ezek után sem veszik a kezükbe. Jelenleg is sok szekta aktívan terjeszti a Bibliát, ingyen osztogatják iskolákban, kórházakban, mégsem terjed annyira. (fiatal családapa)

- Igen, és remélem, több program is megrendezésre kerül ezzel kapcsolatban, amik felkeltik az emberek figyelmét, és talán nem csak a vallásosak figyelnek fel rá. (Cibla Anita)

- Szerintem jó, hogy ezt teszik az egyházak. Én is venni fogok egy Bibliát és olvasni fogom. Valóban fontos lehet, hogy olvassuk, ha több egyház is hirdeti. (középkorú hölgy)

- Jónak tartom. A Bibliának fontos üzenete van, és most, hogy hangsúlyt kap idén, biztos, hogy visszhangra talál. (Veres Ágota)

- Szép kezdeményezés. Azonban az egyházaknak igencsak a sarkukra kell állni, ha azt akarják, hogy széles körben meghallják ezt a felhívást, (buszra váró idős férfi)

- Hogyan lehetne a mai világban felhívni a figyelmet a Biblia értékére, fontosságára?

- Ahhoz, hogy a világ elfogadja Isten Szavát, mindannyiunknak meg kell változnia. Szerintem a legfontosabb felhívni az emberek figyelmét arra, hogy Isten mellett döntsenek. Ha a döntés megtörtént, már nem lesz szükség arra, hogy terjesszük a Bibliát, mindenki számára természetes lesz a rendszeres olvasása. (fiatal családapa)

- Ma mindenki felhívja az emberek figyelmét valamire. Túl kell harsogni a leghangosabb reklámot is, hogy eredményes legyen. (buszra váró idős férfi)

- Talán arra kell felhívni az emberek figyelmét, hogy ne a világi dolgokban keressék a boldogságukat, ahogyan a média sugallja. Aki felnőttként gondolkodik, az nyilván a boldogságra és a sikeres életre vágyik, ezért a Szentírást úgy kellene bemutatni, mint a boldogság és az igazi siker forrását, ha elfogadják a tanítását és elkezdik életre váltani azt. (Cibla Anita)

Sorozatunk utolsó előtti részében arra keressük a választ, hogyan tehetünk szert helyes énképre akkor, ha ennek kialakulását családi és tágabb környezetünk nem biztosította.

Ha gyermekkorunkban nem kaptunk elég szeretetet a szüléinktől, ha úgy éreztük, hogy elutasítanak, ha nem éreztük, hogy fontosak és értékesek vagyunk, felnőtt korunkra helytelen és a valóságnak nem megfelelő énkép alakul ki bennünk. Ilyenkor kétféleképpen próbáljuk növelni értékességünk tudatát: vagy kapcsolatainkban társainktól várjuk, hogy megerősítsék önbizalmunkat, vagy pedig saját magunknak bizonygatjuk, hogy igenis értékes emberek vagyunk. "Minden társas kapcsolat megerősíti a résztvevők önbizalmát, hiszen az adott és kapott szeretet alátámasztja az énképüket - úgy érzik, hogy helyesen viselkednek, jó emberek, mások elfogadják őket, és vágynak a társaságukra. A szeretet állandó megtapasztalása elaltatja a szorongást, és lelki békével ajándékozza meg az embert." (Wagner)

A helytelen énkép azonban tönkreteheti a kapcsolatainkat. Úgy érezzük, őszintén szeretjük a másikat, de sokszor csak azért fordulunk hozzá, hogy megerősítse önbizalmunkat, hogy bizonyságot szerezzünk arról, hogy igenis értékes emberek vagyunk. Nem tudunk tehát őszinte szeretettel közeledni embertársainkhoz, inkább az önmegerősítés eszközeit látjuk bennük. Azt akarjuk, hogy szeressenek, elsődlegesen önmagunkra összpontosítunk, és egyáltalán nem foglalkozunk a másik ember igényeivel és vágyaival. Ha pedig társunk nem felel meg elvárásainknak, elkeseredünk, megsértődünk és védekező állásba helyezkedünk. Nem vesszük észre, hogy talán a másiknak is szüksége van megerősítésre, amit pedig tőlünk vár.

Az az ember, aki kisebbségi komplexusban szenved, magába zárkózik, és csak magával foglalkozik. Figyeljük meg, mi az, amit ilyenkor mondani szoktunk: Én semmire sem vagyok képes. Én nem kellek senkinek. Velem senki sem törődik. Engem senki sem szeret. Nekem semmi sem sikerül. - Mindegyikből kimaradt a másik ember. Mind énközpontúságra utalnak, a másik ember egyikben sincs jelen. Az elkeseredett, magányos, depressziós ember magába zárkózik, sajnáltatja magát és nyalogatja sebeit, ahelyett, hogy megnyitná magát az emberek előtt és ezt mondaná: Szeretlek, szükségem van rád, érdekelsz engem.

Kisebbségi érzéseinket csak a másokkal és Istennel való kapcsolatunkban tudjuk legyőzni. Csak úgy tudjuk kialakítani magunkban a helyes önképet, ha biztos alapokra építjük. Csak úgy tudunk teljes emberekké válni, ha tudjuk, honnan jöttünk, hová tartunk, miért vagyunk és mi a célunk. Az egyetlen személy, akiben tökéletes megerősítést találhatunk, akiben megtalálhatjuk önmagunkat - az Isten. Mindent, amire szükségünk van, amit hiába keresünk magunkban és másokban, azt Benne megtalálhatjuk. Ő a kimeríthetetlen forrás, amely minden szomjat csillapít, minden szennytől megtisztít, minden sebet begyógyít. Ő az egyetlen és leghatékonyabb orvosság bajainkra, gyógyír sebeinkre. Bárhova, bárkihez mennénk, sehol és senkinél nem kapjuk meg azt, amit megkapunk Nála.

Isten szeret minket. Olyannyira szeret, hogy saját képmására teremtett bennünket, és saját Fiát sem kímélte értünk, hogy megmeneküljünk. Miért tette ezt? Mi azt gondoljuk, hogy senkik vagyunk, hogy semmit sem érünk, de Isten nem így lát bennünket. Számára mi valakik vagyunk, számára értékes emberek vagyunk, Neki nagyon fontosak vagyunk. Isten úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, elfogad minden hibánkkal együtt. Neki szüksége van ránk, hiszen gyermekei vagyunk. Mivel pedig Istennek számítunk, nem kell félnünk többé attól, hogy senkik vagyunk. Valóban értékes emberek vagyunk, ha maga Isten tart számon minket.

Sorozatunk következő, befejező részében ezt a gondolatot vezetjük tovább.

Magától értetődő, hogy legjobb, ha a gyerekek egészen kicsi koruktól fogva úgy nőnek fel, hogy a család életének természetes velejárója a Szentírás olvasása. Különösen az ünnepek kapcsán, illetve vasárnap előestéjén találjunk erre alkalmas időt! Ahogy este mesélünk a gyerekeknek, úgy beleilleszthetjük az esti "programba" a bibliai történeteket is.

Kezdetben jobb, ha tényleg inkább csak "mesélünk" - elbeszéljük az adott bibliai történetet saját szavainkkal, a szükséges magyarázatokkal együtt. Nagyon jó, ha van képes Bibliánk, közben mutathatjuk a vonatkozó rajzot - a képi információ a gyerek számára sokszor jobban rögzül, mint a szóbeli.

Az 5-6 éves gyereknek már fel lehet olvasni az eredeti szöveget - utána pedig megbeszélni, magyarázni a hallottakat. Használjuk ki természetes kíváncsiságukat, a sok felmerülő kérdés kapcsán annyi mindenre taníthatjuk őket! Nagyobb korban jó, ha minden gyereknek megvan a saját Bibliája - de a közös szentírásolvasás ilyenkor se maradjon el!

Gyerekkoromban a szüleim szombat esténként felolvasták nekünk a másnapi evangéliumot, majd megbeszéltük. Ezt a gyakorlatot igyekszünk folytatni a saját gyerekeinkkel, akik a másnapi misén minden alkalommal nagy izgalommal rángatják meg a ruhánkat, hogy "ez az, amit tegnap olvastunk"! Egészen máshogy fogadják, mint ha újonnan hallanák, figyelnek, mikor következik már az "ő részük", az evangélium, amit ismerősként üdvözölnek.

Más alkalmakkor pedig engedhetjük, hogy ők válasszanak. Ez különösen képes Biblia esetén izgalmas - mi a kép mögött rejtőző történet? (Bár egy idő után mi valószínűleg unni fogjuk a tíz csapást, a vihar le-csendesítést és az oroszlánok barlangját Dániellel együtt.) Ha valakinek születésnapja, névnapja van, úgy is szebbé tehetjük az ünnepet, hogy aznap ő választhat felolvasandó részt. Azt is megtehetjük, hogy egy eseménysorozatot (pl. Dávid király története) olvasunk végig egymást követő napokon - így a már néha hallott részletekből összeáll számukra az egész történet.

Arra azért figyeljünk, hogy ne csak a gyerekeknek, pedagógiai célzattal olvassuk a Szentírást! A szülőknek legyen meg a saját bibliaolvasó idejük is - a gyerekzsivaj közepette olyan nehéz meghallani a személyesen nekünk szóló üzenetet! Az pedig akár a gyerekek előtti tanúságtétel is lehet, hogy lám, a szülőnek igénye van arra, hogy olvassa az Isten szavát!

A közös szentírásolvasás lehetőleg asztalnál történjen, egy meggyújtott gyertya, esetleg az asztalra kitett kereszt teheti ünnepélyesebbé az alkalmat. Mindazonáltal, ha a kisebbek közül valaki feláll, mászkál, nem érdemes vasszigorral a székhez szögezni, ne az legyen a meghatározó élménye a Bibliával kapcsolatban, hogy "az az, amikor haragudnak rám, és amikor mozdulatlanul kell ülni".

Végül pedig: akárhogy olvassuk is a Szentírást, előtte hívjuk segítségül a Szentlelket, hogy amit hallunk, azt életre is tudjuk váltani!