SZENTJEINK

Szent I. Szilveszter, a fordulat pápája

Gyermekkora, ifjúsága, férfikora a keresztények zaklatásának nyolc utolsó pápája alatt telt el. Ősi római családból származott, szüleitől kiváló keresztény nevelést kapott. Apja még gyermekkorában meghalt, s anyja egy Quirinus nevű papra bízta a gyermek nevelését.

A diokletianoszi üldözés idején (303-305), ami Rómában is sok áldozatot kívánt, az a Marcellinus pápa is áldozattá vált, aki pappá szentelte Szilvesztert. A helyzet oly nyomasztó volt, hogy négy évig nem mertek új pápát választani, s akár a leghétköznapibb papi feladatok ellátása is életveszéllyel járt. Szilveszter elköltözött lakásáról, minden vasárnap más házban misézett az óvakodva összegyűlt, gyér számú keresztény előtt. Hitvallóként tisztelték, nem véletlen hát, hogy halálra keresték.

Hogy munkájának folytonossága meg ne szakadjon, a Soracte-hegy egyik barlangjában rejtőzött el.

De virradat előtt szokott legsötétebb lenni az éjszaka. Szent Miltiadész pápa alatt váratlanul enyhült a helyzet. A római birodalom akkori uralkodója, Nagy Konstantin császár 313-ban megjelenő Milánói Rendelete kimondta "a vallás szabad megválasztásának és a kultusz gyakorlásának" nagy elvét. 314-ben Szent Miltiadész utóda Szilveszter lett, akit közismerten nagy érdemei miatt választottak pápává, s aki húsz éven át kormányozta az Egyházat. A békés korszakba ő vezette be az Egyházat, melyet most már más veszély fenyegetett: az eretnekség.

Ekkoriban a donatisták és az arianizmus nehezítette az Egyház életét, és Szilveszter pápának élete végéig küzdenie kellett ezek ellen.

A lateráni bazilika

Egyik legfontosabb teendője volt az egyházi élet megszervezése Rómában. Maga Konstantin császár nem kedvelte Rómát, egész uralkodása alatt mindössze háromszor fordult meg benne, akkor is csak rövid időre. De éppen e távollétnek köszönhető, hogy nem került sor a pápa és Konstantin között olyan összeütközésekre, amilyenekre - a császár azon öntudatából fakadóan, hogy ő felelős az Egyház belső békéjéért is - a keleti püspökök és Konstantin között sor került.

A császár, beavatkozva az Egyház belső életébe, s látszólag az Egyház javára, tanításának megőrzése végett két zsinatot is összehívott (314-ben a dél-franciaországi Arles-ban, 325- ben pedig Niceában), elvárva, hogy a római püspök és a zsinat tagjai, mint egyenlő rangú felek hozzanak ott döntést. Szilveszter pápa óvatosságból nem jelent meg személyesen, hanem képviselőt küldött. Egyrészt, hogy gátat vessen a császár befolyásának az Egyház belső ügyeire, másrészt, mert nem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy Péter utódával szemben valaki más vezesse az Egyház egyetemes gyűlését. Az indoklás, amit küldött: hogy nem hagyhatja el az Apostolok sírját. S ez így is maradt egészen a középkor végéig: a pápák személyesen nem vettek részt a Rómán kívüli zsinatokon.

Szilveszter pápa alatt kezdett Róma keresztény várossá alakulni. A Lateráni palotát a császár még Miltiádész pápa rendelkezésére bocsátotta, s a pápák egészen a 14. századig ebben a palotában éltek és innen gyakorolták pápai hatalmukat.

A nagy római templomok építéséről azonban már Szilveszter pápa tárgyalt a császári építészekkel.

Konstantin ugyanis elrendelte, hogy a Lateráni palota mellé építsenek egy nagy bazilikát, amely később a "Minden Templomok Anyja" nevet kapta. A lateráni Szent János-bazilika máig Róma legrégebbi és legnagyobb bazilikája. E mellett Szilveszter pápa alatt megszülettek az első óriásbazilikák: a Szent Péter, a Szent Pál s a Szent Lőrinc-bazilika is. Ekkor rajzolódtak ki Róma későbbi plébániái is, s a pápa oldalán megjelentek a segítő szerepet betöltő püspökök. Ennek megvalósulásában Szilveszter pápa személyes alázata játszott nagy szerepet.

Különös azonban, hogy a huszonegy hosszú éven át kormányzó pápa kancelláriájának nem maradt fenn egyetlenegy kapott vagy elküldött levele sem. A hallgatás oka valószínűleg a Konstantin császár felé szóló óvatosság, ami még inkább bizonyítja a pápa kényes helyzetét. A bekövetkezett szabadságnak is megvoltak hát a veszélyei.

A 335. dec. 31-én meghalt Szilveszter pápát a Priscilla katakombába, a Via Salarián temették el. Később, 761-ben I. Pál pápa átvitette elődje maradványait a szent tiszteletére alapított "San Silvestro in capite" nevű kolostorba. Alakját sok legenda veszi körül, már az 5. században szentként tisztelték. Máig a kőművesek, a kőfaragók, a háziállatok védőszentje. Szilveszter pápa élete mindmáig azt példázza: szabadság vagy elnyomás egyformán veszélyek tömegét jelenti a hit ellen!

Összeállította:
Riskó Mariann

Nem csak Isten, hanem én is megbocsátottam magamnak

"Azt hittem, a lelkigyakorlat után sikerül majd elfelejtenem meg nem született gyermekemet, de az eszembe sem jutott, hogy nyugodtan gondolhatok rá, sőt, beszélgethetek is vele…"

Egy őszi hétvégén Szinyákon lelkigyakorlatot szerveztek olyan nők számára, akik abortuszon estek át. Közismert, hogy ezeknek a nőknek a többsége szenved az abortusz testi-lelki következményeitől, függetlenül attól, hogy tudatosan és önként, vagy más emberek nyomására, esetleg egy bonyolult helyzet következtében szánták rá magukat. Van, hogy ezek a nők évekig szenvednek, félnek a történtekről beszélni.

A lelkigyakorlatot Kovács-Treer Mária és Kovács Ferenc szakemberek vezették, akik Magyarországról érkeztek. Tíz különböző korú, bátor asszony gyűlt össze megyénkből, akik részt kívántak venni a lelkigyakorlaton.

Valahogy rögtön, az első találkozástól kezdve mindenki rokonszenvet érzett a másik iránt. A légkör olyan volt, hogy könnyű volt megnyílni és kiönteni a szívüket. Egyik a másik után úgy érezte, meg akarja osztani a többiekkel fájdalmas tapasztalatait, bár természetesen ezt senki nem követelte. De mindenki megérezte: itt nem ítélkeznek, itt szeretnek.

A Szentírást idézve sok szó esett Isten szeretetéről. Lehetőség volt naponta részt venni a szentmisén, szentségimádáson, lehetőség volt a szentgyónás elvégzésére.

Természetesen ennek a lelkigyakorlatnak megvolt a nagyon sajátságos, intim jellege, ezért nincs lehetőségünk teljességében elbeszélni, mi is történt ott. Viszont az eredményét el kell mondanom, hiszen szemmel látható volt. De erről jobb, ha a résztvevők beszélnek: "Csak most éreztem meg, hogy Isten megbocsátott, hogy szeret. Legördült a szívemről ez a súlyos teher."

"Tudtam, hogy Isten megbocsátott, mert ő irgalmas, és meghalt a bűneinkért. De én magam nem tudtam megbocsátani magamnak ezt a bűnt sok éven keresztül. A bűntudat nem hagyott nyugodni. Most újra boldog vagyok."

"Úgy érzem magam, mintha lemostak volna vízzel, mint ezeket a virágokat (a beszélő az ablakpárkányon álló, szép, fényes levelű növényekre mutat). Nagy nyugalom van a szívemben."

"Azt hittem, a lelkigyakorlat után sikerül majd elfelejtenem meg nem született gyermekemet, de az eszembe sem jutott, hogy nyugodtan gondolhatok rá, sőt, beszélgethetek is vele. Érzem, hogy ő is megbocsátott nekem, és nem ítél el."

"Nekünk itt olyan jó, hogy haza sem akarunk menni." (Valaki még viccelt is, hogy építsünk itt sátrakat). A lelkigyakorlat vasárnap ért véget. Szinyákot nem ugyanazok az emberek hagyták el, akik odaérkeztek - a Szentlélek működött! A boldog, örömtől ragyogó arcokat nézve, mely öröm a szívükből jött, kétségtelen volt, hogy a lelkigyakorlatra szükség volt. Ezek az asszonyok, akik valamikor bizonyos körülmények áldozataivá váltak, és akiknek mind megvan a maga megindító, sőt tragikus története, meg tudtak gyógyulni, és újra Isten gyermekeinek érezni magukat.

Vira

Tervezzük, hogy újra rendezünk ilyen lelkigyakorlatot, amennyiben elegendő számú jelentkező gyűlik össze. Telefon: 096-7800-826 (Márta, magyarul) vagy 0505344323 (Vira, ukránul). A jelentkezéseket teljes titokban kezeljük.

PROLIFE

Az imádságok gyümölcsöt hoztak

Mi történt az elmúlt évben az életvédelem területén?

Először is szeretnénk megköszönni azoknak az idős és beteg testvéreinknek az ima- és áldozatfelajánlásait, akik az Új Hajtás idei 2. számában megjelent felhívásunkra válaszoltak. Az Úr Isten bizonyosan jól fel tudta használni felajánlásaikat - ennek eredményeit, az áldást éreztük a megkezdett életvédő munkán.

Röviden a tevékenységünkről:

Az év talán legszebb és leglelkesítőbb eseménye volt számunkra az abortuszon átesett asszonyok lelkigyakorlata. Olyan kézzelfoghatóan működött a kegyelem, hogy nem győztünk csodálkozni gyógyító erején. (A lelkigyakorlatról részletesebb beszámolót a 16. oldalon olvashatunk.) Ezt követően egy olyan csoportot is indítottunk, ahol a hitüket már régóta gyakorlók bevezethetik a keresztény életbe azokat, akik eddig nem éltek vallásos életet, viszont a lelkigyakorlat hatására érdeklődni kezdtek - de jöhet bárki, aki meleg légkörű, befogadó közösségre vágyik.

Tartottunk előadásokat is különböző közösségeknek, iskolában, keresztény összejöveteleken stb. Januártól szeretnénk rendszeressé tenni az iskolai előadásokat, mert nagyon fontos, hogy a fiatalok akkor szembesüljenek a témával, amikor még nem késő. Nagy szükség van arra, hogy valaki keresztény szemszögből beszéljen nekik szerelemről, szexualitásról, családtervezésről, abortuszról - hiszen többségük a templomba nem tér be, mástól pedig nem hall ezekről a dolgokról, pedig az egész életét meghatározhatják a döntései, cselekedetei ezen a téren.

Most indul be az a telefonvonalunk, amit klinikákon, kórházakban, más nyilvános helyeken kihelyezett szórólapokon hirdetünk. Ezt a számot azoknak hoztuk létre, akik váratlanul fogantak gyermeket, és az abortuszt fontolgatják. Az ő támogatásukra, informálásukra hoztuk létre a bármikor hívható, ukrán nyelvű konzultációs lehetőséget. Más országok tapasztalatai is mutatják, hogy sokszor csak egy megértő, buzdító hang hiányzik ahhoz, hogy a mások véleménye ellenében a kisbabáját megtartani szándékozó fiatal anya merje az őt ért nyomás ellenére világra hozni a gyermekét. Ezt a számot ugyanakkor azok is hívhatják, akiknek volt már abortuszuk, és nem tudnak szabadulni ennek fájdalmától. Nekik is megpróbálunk segítséget nyújtani, hogy békességet találjanak Istennel, önmagukkal és meg nem született gyermekükkel.

A felsoroltakon kívül sok időt töltünk a tanulással, hogy minél felkészültebbek legyünk a témában. Sok külföldi szakirodalmat, cikket olvasunk, megdöbbentő személyes tanúságtételekkel találkozunk. Igyekszünk nemcsak tudásban, hanem lélekben is felkészült lenni, ezért hetente közösen imádkozunk azokért az asszonyokért, akikkel foglalkozunk vagy foglalkozni fogunk, valamint azért, hogy a jó Isten képessé, alkalmassá tegyen minket erre a munkára, és áldja meg ezt a tevékenységet.

Ha valaki szeretne csatlakozni ehhez a munkához, és úgy látja, hogy tudna tanácsadóként vagy előadóként segíteni, kérjük, jelentkezzen a lelkigyakorlatról szóló cikk végén megadott két telefonszám egyikén! (Elegendő jelentkező esetén képzést szervezünk.)

Aki pedig imával segíti tevékenységünket, kérjük, tegye továbbra is nagy hittel - ez adja az egész munkánk alapját. Az imaháttér nélkül nem mernénk vállalni, amit csinálunk, hiszen ezt a fajta tevékenységet mindig is nagy erővel támadta a gonosz. Kérjük továbbra is az ima- és áldozatfelajánlásokat - az Úr Isten fizesse meg mindenkinek sokszorosan!

PPM

Ismét közöljük azt a nyomtatványt, amivel visszajelzést kapunk az imádkozókról - azok számára, akik most szeretnének csatlakozni. (Természetesen külön visszajelzés nélkül is lehet imádkozni, de számunkra megerősítést jelent, ha tudunk is róla.)

Fekete István

A medve

Csendes, téli reggel volt, amikor elgondolkozva és meglepő szelídséggel ballagtam a posta felé nagyanyám levelével.

- Vigyázz rá, kisfiam - figyelmeztetett nagyanyám - egyenest a postára menj és ne a ládába dobd, hanem magának a postamester bácsinak add a kezébe.

- Igen, nagymama - mondtam, bár ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy: miért mondom én, hogy nagymama és miért nem mondom, ahogy a faluban minden gyerek mondta: Öreganyám...

És a falu is, mintha csendesebb lett volna, mint máskor. Még a kutyák is hallgattak a karácsony-est várakozásában, s nekem eszembe se jutott: megrúgni a kis kapukat, hogy az illetékes ebet éktelen ugatásra ingereljem.

Szerencsére: baráti köröm tagjai is otthon tartózkodtak, így mentve voltam minden csábítástól, hogy menjünk a malomgát jegére csúszkálni, vagy nézzük meg, Bodóéknál mekkora görényt fogott a csapda - mert ebben az esetben a levél ráért volna...

Közben - észre sem vettem - köd ereszkedett a szérűkre s az utca vályújába, és mire a faluvégre értem, a postáshoz, a köd már megvastagodott, s úgy látszott, mintha a csomai úton jönne a nyárfák között, amelyek kissé és némán északra hajoltak. Ezekután a levelet átadtam a postamester bácsinak, aki zsidó volt és Weisz Sándornak hívták, de ezzel nem törődött senki, sőt bizonyos előkelőséget kölcsönzött viselőjének. Ilyen előkelőség volt a faluban még Strancinger bácsi, aki tejcsarnokos volt és német, azaz sváb, és Skandera bácsi is, akire az öregek azt mondták, hogy "Törökhagyás" és mint szövőmester működött a faluban.

Weisz bácsi a postamesterség mellett még gazdálkodott is és apám volt a tanácsadója. Mire tehát összes, gazdaságunkban előforduló állattenyésztési kérdésére válaszoltam, már nem lehetett kilátni az ablakon, olyan vastagon folyt be a köd a faluvégen. Ilyen vastag ködöt azóta sem láttam! A posta utcai kis kapujánál messzebb látni nem lehetett, és amikor kiértem az utcára, majdnem nekidőltem a kerítésnek az ámulattól, és kicsit az ijedtségtől is, mert a néma ködből egy kis medve lépegetett elő, és csak később láttam meg az embert, akit - úgy látszott - hosszú, vékony láncon, a medve vezetett.

- Jó napot, fiúcska - mosolygott az ember - szép, nagy medve, mi?

Tánzolni is tudja... - és megsimogatta a medve fejét, mire az leült.

- Szabad te is simogat... - mondta a kissé cigányképű ember.

- Ursu nem harapsz... Teség, teség...

Úgy éreztem: ezt az ajánlatot nem lehet visszautasítani, tehát - ugrásra készen ugyan - de megsimogattam a kis medve fejét s ezzel kapcsolatban eszembe jutott az a kockacukor, amelyet a reggelinél vágtam zsebre egy óvatlan pillanatban.

- Szabad neki cukrot adni? - néztem a medve tulajdonosára.

- Ursu nagyon szeretsz cukor - mondta az ember, s a kis medve olyan hirtelen kapta ki kezemből a reggelinél zsebre vágott kockacukrot, hogy majdnem az ujjam is odakerült ragyogó fogai közé, utána pedig újra leült s arra gondoltam: ha kutya lett volna, talán a farkát is csóválná...

Szép medve, jó medve - mondta az ember - senkit nem harapsz és tánzolni is tudsz... szereti cukor és a Domnu főbíró nekem adott papírt, szabad táncoltatni...

Tehát a főbíró, azaz Trombitás bácsi is adott engedélyt és ezek után az Alszeg jobboldalán, mint hivatalos vezető ajánlottam be a medvét és gazdáját, figyelmeztetve az ismerős néniket és bácsikat, hogy a kenyérhez egy kis darab szalonna is illetékes...

- Nahát, ez a Pisti! - hallottam az egyik háznál, ahol Deres néni csak újabb figyelmeztetésemre adott a kenyér mellé egy kis darab szalonnát - ennél nagyobb lókötő nincs a faluban...

Ez egy kicsit rosszul esett és pár pillanatig gondolkodtam, megdobjam- e Deres néni kendermagos kakasát, de közben annyira beleszerettem a kis medvébe, hogy ez a haragos bosszúvágy azonnal kútba esett.

Közben a köd ritkulni kezdett, hogy amikor házunkhoz értünk és befordultunk a kapun, apám majdnem hanyatt esett, pedig amúgy nem volt valami nagyon olyan "hanyattesős" ember. A medve valódi tulajdonosa ugyanis még ködben volt...

- Hát te?

- Medve! - mondtam szerényen.

- Ezé a bácsié - tettem még hozzá, mintha feltételeztem volna apámról, hogy azt gondolhatná: a medvét a Kács alatt, vagy a Potyondy-malom mellett fogtam.

Apám elmosolyodott s ezzel rendben is lett minden.

- Kicsit táncolni is tud - tettem még hozzá, erősítve pozíciómat - ... és ez a bácsi talán meg is alhatna az istállónkban... és szeretnék még kicsit velük maradni...

- Szamár! - mondta apám. - A lovak szétrúgnák az istállót... de majd gondolkodom. Harangszóra itthon légy és - nézett az emberre, aki foszlott kucsmáját a kezében tartotta - a barátod is kap ebédet.

Ezzel otthagyott bennünket. Szabadságos szép délelőtt lett ezután és szinte megfeledkeztem a karácsonyfáról, a várható ajándékokról, amelyeket az est hoz majd meg angyali segédlettel.

Ebédre, azaz harangszóra pontosan érkeztünk, bár nem tudtam, mit kezdek majd legújabb barátaimmal.

Hová tesszük őket? A konyhába? Vagy - reménykedtem - Ganzler bácsi szobájába? (Ganzler bácsi apám segédtanítója volt.) Majd kiderül.

Hát kiderült.

Apám az udvaron beszélgetett Bíró bácsival, de amikor megérkeztünk, az iskola felé mutatott.

- A hátsó tanterembe vidd barátaidat. Vittem be pokrócot, szalmát, Rozi be is fűtött. Ott meg is alhatnak. Ebédet, vacsorát kapnak... de, ha a bolhák megeszik őket, hát arról nem tehetek...

***

A medvetulajdonos bácsi neve Juon volt, ami - szerinte - magyarul Jánost jelent, de az összkomfortos iskolaszobának úgy megörült, hogy még talán a nevét is elfeledte. Amikor azonban a keresztet meglátta a falon, vidámsága egyszerre ellobbant. Komoly lett, mintha templomban lenne, térdet hajtott és keresztet vetett.

Én ezen - amikor otthagytam őket - nagyon elgondolkoztam. Az ebéd azonban kitűnő volt és gondolataimban már az esti karácsonyfagyertyák lobbantak fel, bár nem annyira, hogy az ajándékokat is látni lehetett volna.

Ezek után Juon bácsi délután már egyedül kéregetett a medvével és - bevallom - meg is feledkeztem róla, de eszembe jutott, amikor anyám estefelé azt mondta Margitnak: - Erre a szegény oláhra legyen gondod és azt a kis csomagot is add neki... ***

Aztán fellobbantak a karácsonyfa békés kis gyertyái és én elmerültem a karácsonyi öröm, szeretet és vidámság játékaiban. De amikor egészen este lett, megint eszembe jutott "az a szegény oláh" és kisurrantam, hogy megnézzem: mit csinál?

Beleskelődtem az ablakon és megláttam. A vacsora és minden a tanító bácsi asztalán érintetlenül. "Az a szegény oláh" pedig ott térdelt a feszület előtt meghajolva és mozdulatlanul, mintha semmi, de semmi más nem is lenne a világon...

Megdöbbentem, mintha valami végzetes és nehéz kérdés indult volna meg eszméletemben, amit csak később és már későn fogalmaztam meg magamban, hogy "imádkoztak-e és imádkoznak-e így szerte az országban büszke és nagyvérű, nemes és nagyszájú magyarok?"

(1969)

CSALÁD

Evangéliumi jótanácsok - a családban

III. rész: Engedelmesség

A cikksorozat előző részeiben arról gondolkodtunk, hogy a másik két tanács: a tisztaság és a szegénység hogyan vonatkozik azokra, akik nem szerzetesi közösségben, hanem családban élnek - mert igaz, hogy az Istennek szentelt életben különös hangsúlyt kapnak az evangéliumi tanácsok, de Jézus mindnyájunk javára és boldogságára adta őket.

De hogyan boldogít az engedelmesség? Hiszen mindannyian azt szeretnénk, ha saját elképzeléseinket érvényesíthetnénk, természetünk nehezen tűri az alávetettséget, nem szeretjük, ha mások "diktálnak" nekünk. Féltjük a szabadságunkat az engedelmességtől. Pedig mit akar a mi jó Atyánk? "Hogy Isten gyermekeinek szabadságában éljetek" - ahogy Pál mondja.

Nem az fenyegeti legjobban a szabadságot, amire elsőnek gondolunk - a másik ember, az elköteleződés, a korlátaink, nehézségeink, a társadalmi vagy isteni szabályok.

Szintén Pál mondja: "Az igazság szabaddá tesz titeket." Az igazságot az ismeri meg, aki engedelmeskedik Istennek. Az ebből fakadó szabadságról pedig az mond le, aki a bűnnek, szíve rossz vágyainak, a világ sodrának engedelmeskedik, nem pedig Istennek. Ők az igazi megkötözöttek - akiket megköt a bűn: az alkohol, a test kívánságai, a bosszúvágy...

De ne vonjuk ki magunkat sem a körből! Mindannyiunknak vannak megkötözöttségei, amik nem engedik, hogy felszabadultan, örömmel éljünk. A tartogatott haragunk, a régi, "dédelgetett" sérelmeink, nehezteléseink, egy közeli személlyel való rossz kapcsolatunk, a kiengesztelődés hiánya, büszkeségünk ("lépjen először ő, hiszen ő bántott meg!"), de gondolhatunk akár azokra a rossz szokásainkra, amikkel ártunk magunknak, de mégis "engedelmeskedünk" nekik: a túlzásba vitt evésre, a dohányzásra, a lustaságra vagy éppen a munkamániára stb.

Világos tehát, hogy az engedelmesség tanácsa mindenekfölött az Istennek való engedelmességre vonatkozik. De kire még? A családban élőknél különösen élesen merül fel a kérdés, mert az érzékeny "hatalmi viszonyokat" érinti. Ki parancsol a családban? Ki kinek van alávetve?

Többféle családmodell látható, ezek közül sok a "beteg". A mi vidékünkön sokszor fordul elő a generációk együttlakása - ami jól is működhet, ha mindenki marad a szerepében. Ha a saját dolgát végzi, és nem a másikét kritizálja. "Ezek az öregek milyen maradiak, nem értik az új módit!" - áll szemben a "Bezzeg az én időmben…" kezdetű szurkálódásokkal, és máris kész a tartós békétlenség. Tény, hogy sok idős ember, aki együtt él a fiatalabb generációkkal, és hozzászokott, hogy évtizedeken át ő irányította az élet menetét, nem tud kilépni szerepéből, pedig már nem látja át a dolgokat, nem ő végzi a munkát, de "fontosságát" úgy próbálja fenntartani, hogy folyamatosan felülbírálja a "fiatalok" dolgait.

Ez súlyos teherként nehezedik sok együtt élő családra, és nagyon megkeserítheti az életet. Mivel a világ és a társadalom felépítése sokat változott, ma az tekinthető családfőnek, aki a kenyeret keresi, mivel neki van leginkább rálátása a döntést igénylő helyzetekre.

Ugyanakkor a fiatalok is vegyék figyelembe az idősebbek jogos igényeit, és jó, ha meghagynak egyegy részterületet, ahol továbbra is ők maradhatnak "főnökök", szakértők. Gyengeségeiket, növekvő fogyatékosságaikat pedig kezeljék elnézően.

Az olyan család sem ritka manapság, ahol a gyerek a főnök. Mindenki az ő óhajait, sóhajait lesi, amivel jó kis zsarnokot faragnak belőle már idejekorán. Később nem érti majd sem ő, sem a család, hogy miért nem szeretik a kortársai. De a családra is hamar "visszaüt" az ilyen gyerek (néha szó szerint). Kamaszkorától már kihasználja, lenézi az őt körülrajongó szülőket, nagyszülőket.

Az asszony uralta családokra nem kell sok szót vesztegetni; közmondásos a papucsférjek helyzete.

Legfeljebb annyit jegyezzünk meg, hogy ez a felállás a feleségnek se jó, mert ezernyi gondja-baja mellett még a döntések felelősségét is magára veszi, ráadásul hamar elveszíti nőiességét a férfi-szerepek gyakorlása közben.

A hagyományosan egészségesnek tekintett családban a férfi az úr, de sok példát látni, amikor ez zsarnoksággá alakul, az asszony lenézett szolgaként szenved a férje mellett, a gyerekek is félelemben élnek.

Milyen tehát a Bibliában felvázolt család? Ki kinek engedelmeskedik? Pál az efezusi levélben a férjet jelöli meg családfőként, és az asszonyt (a bűn határáig) engedelmességre szólítja fel. Meggyőződésem, hogy ezt azért teszi, hogy a szerepek világos elkülönítésével könnyítsen a nők sok terhén. De kijelentése csak a második felével együtt értelmezhető: "Férfiak, feleségeteket úgy szeressétek, mint Krisztus is szerette egyházát, és önmagát adta érte." Ez a szeretet pedig távol van a hatalmaskodástól, egymás szolgálatáról szól. Ugyanitt Pál ezt így fogalmazza meg: "Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből." (Ef 5,21)

Ahol tehát egy család minden tagja Krisztusnak engedelmeskedik, ott fel sem merül az alá-fölérendeltség kérdése. Ahol ezt az evangéliumi tanácsot megfogadják, boldog lesz a család.

Popovicsné Palojtay Márta

MESE

A szánkó

Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.

Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.

Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt.

Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.

Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát. - Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.

Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni. Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?

- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!

Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:

- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.

Pali még jobban rákiáltott:

- Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár! Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.

Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket. Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:

- Jánoska, van egy hatosod?

- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.

- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.

Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.

Délután elmentünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.

Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.

Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.

Hanem az udvar kicsi volt. Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, Istenem, de jó lesz!

Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.

- Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az Isten hidege.

Az öregasszony bizonyosan alszik. Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre. Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.

- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám.

Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony. Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.

Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.

A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.

Móra Ferenc

Szerkesztőbizottság:

Majnek Antal (elnök)
Pápai Zsuzsanna (főszerkesztő)
Popovicsné Palojtay Márta (szerkesztő)
Bunda Szabolcs (szerkesztő)
Riskó Marianna (rovatvezető)

Tördelőszerkesztő:
Popovics Pál

Internetes változat:
Bunda Szabolcs

Postacím:
Ukrajna
89600 Munkács,
Mira u. 5.


E-mail cím:
mrkp.sajto[@]gmail.com

ELÉRHETŐSÉGEINK:




Postacím:
Ukrajna
89600 Munkács,
Mira u. 5.



Telefon: (+380)31-31-31-921




E-mail cím:
mrkp.sajto[@]gmail.com



Webmester:
info[@]ujhajtas.net.ua

E-MAIL NEKÜNK