AZ ADVENTI KOSZORÚ

    Még a régi, pogány időkből származik a varázskör gondolata. Koszorút fontak szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból, és vörös meg aranyszín szalagokkal díszítették. A zöld a termés színe volt, a piros az életé, a sárga és az arany a fényé. A koszorú - vagy a kör - az örökkévalóság jelképe volt, és a varázserőé is, amely nem törik meg, nem múlik el.

    Azt tartották, hogy az ilyen "szent" koszorúkkal minden gonosz szellem elől el lehet zárni a házat.

    Ez az ősi pogány varázslat idővel feledésbe merült. 1838-ban újította fel ezt a szokást Johann Heinrich Wichern protestáns lelkész, már keresztény tartalommal. Ő alapította az első gyermekotthont Hamburgban. A ház egyik termébe fából hatalmas csillárt készíttetett, és minden istentiszteleten egy újabb gyertyát tűzött a csillagkoszorúba. Márpedig adventben naponta tartott istentiszteletet az ottani gyerekeknek.

    Ez a szép ötlet gyorsan követőkre talált más gyermekotthonokban is. Évről évre szebben és szebben díszítették fel ezeket a koszorúkat. De csak 1860-ban született meg az a gondolat, hogy a fakarikát fenyőkoszorúval helyettesítsék, és a huszonnégy gyertya helyett csupán négyet tűzzenek rá, a négy adventi vasárnap jelképeként, így végül elég kicsi lett a koszorú ahhoz, hogy a családi házakban és lakásokban is helyet kapjon és hirdethesse a közeledő karácsony örömét.

    Az első világháború után Németország protestáns vidékein már minden családnál meggyújtották a gyertyákat az adventi koszorún. A katolikusok fokozatosan követték ezt az új szokást, s csak a 20. század ötvenes éveitől vált mindenütt általánossá az adventi koszorú.

    Néhány éve újra lehet ajtókra és ablakokra akasztható kis koszorúkat kapni. Ezek, miként az adventi koszorú is, az ősi varázskörre emlékeztetnek. Mi azonban már tudjuk, hogy ennek nincs varázsereje, hanem díszítés csupán a házunkon. Ha családunk szeretetben él, és imával készülünk az Istennel való találkozásra - nem csak adventben -, akkor ez az a "varázslat", amely távol tartja a Sátánt és az ő gonosz szellemeit. És ez a "varázslat" nem mese, hanem valóság, amely nem múlik el.

    BORBÁLA-NAPI AGAK

    December 4-én van Szent Borbála napja, aki a 4. század elején élt, a kis-ázsiai Nikodémia város gazdag kereskedőjének volt a lánya; nemcsak szép, de nagyon okos is volt. Mivel írni és olvasni is tudott, ami abban az időben nem volt gyakori, levelezni kezdett egy tudós püspökkel. Amit Istenről és a keresztény hitről megtudott tőle, olyan mély hatással volt rá, hogy amikor apja egyszer hosszabb időre elutazott, Borbála megkeresz-telkedett. Apját ez annyira elkeserítette, hogy maga panaszolta be lányát Xikodé-mia római helytartójánál. Maximinius Daiánál. Borbálát kegyetlenül megkínozták, mégsem tagadta meg hitét. Végül saját apja kardja által kellett meghalnia.

    A hitben való állhatatosságára emlékezve ünnepeljük máig Szent Borbála napját.

    Azt azonban senki nem tudja, miért szokás az ő emléknapján virágrügyes ágakat vágni. Leginkább cseresznye-, alma- vagy mandulaágakat, de az aranyvessző, a jázmin, a birsalma ága és a fűzfabarka is jól illik közéjük.

    A levágott ágak végét ferdére metszik, és úgy fektetik őket meleg vízzel telt fürdőkádba. Aztán az ágakat vázába állítják, langyos vizet töltenek bele, egy kevés cukrot és egy rézpénzt is tesznek a vizébe. Minden második nap ki kell cserélni a vázában a vizet, s akkor a Borbála-napi ágak pontosan karácsonyra virágba borulnak.

    Borbála a tüzérek és a bányászok védőszentje.

    LUCA-NAPI SZÉK ÉS BÚZA

    Luca szintén a 4. században, a keresztényüldözés korában élt. Először Szirakuzában, majd Rómában lakott édesanyjával, akivel együtt kereszténnyé lettek. A legenda szerint elutasított kérője feljelentette Lucát a római hatóságoknál, akik elfogták és bezárták a lányt. De a kínzások közepette sem árulta el hittestvéreit. Végül őt is kivégezték.

    Magyarországon régen ezen a napon kezdték készíteni Luca székét. Lassan készült, hogy csak karácsonyra legyen kész. Innen a szólás: "Lassan készül, mint a Luca széke." Egy másik szokás ezen a napon búzát csí-ráztatni. Mikor a búza kicsírázik, cserépbe ültetik, és karácsony este a fenyőfa alá teszik az addigra szépen megnőtt, zölcl búzát.

    Észak-Európában nagyon hosszúak a téli esték; sokkal később világosodik, mint nálunk, és hamar lemegy a nap is. A legészakabbra fekvő területeken van, hogy a gyerekek délután két órakor zseblámpával mennek ki játszani a szabadba, mert addigra már koromsötét van. Ezeken a helyeken különösen nagy jelentősége van Luca napjának, a fény ünnepének (Luca a latin lux, vagyis fény szóból származik). Ezen a napon ünneplik a fényt, amit most annyira nélkülöznek, s amelyet visszavárnak. Ugyanakkor várják az igazi Fényt, Jézust, akinek nemsokára, karácsonykor ünnepeljük közénk érkezését.

    MIKULÁS

    Talán még ma sem tudja mindenki, hogy a sok mesével és varázslattal körülvett Mikulás élő, valóságos ember volt. A 4. században, Kis-Ázsiá-ban élt, és Myra városának püspöke volt, akit szentként tisztel a katolikus és a pravoszláv egyház is. Sokat szenvedett hitéért. Szerette és segítette a szegényeket, amennyire tehette, gondoskodott róluk. Egy legenda szerint három szegény lányt úgy mentett meg a szégyentől, hogy éjszaka az ablakon át pénzt dobott a házukba. Hogy pont így történt-e, nem tudjuk, de a szent püspök szegények iránti szeretete és szolgálata tovább élt az emberek szívében, és máig megmaradt ennek emléke. Neki köszönhetik a gyerekek, hogy az ő emléknapján, december 6-án - vagy annak előestéién - hozzájuk is érkezik ajándék.

    A KARÁCSONYFA

    A díszekkel és gyertyákkal ékesített fenyőfa, amely ma már hozzátartozik a szentestéhez, nem létezett mindig. Az első híradás arról a szokásról, hogy fenyőfákat díszítenek fel karácsonykor, az 1606-os esztendőből származik. Akkor írta le egy strass-bourgi polgár, hogy szülővárosában az emberek papírrózsával, cukorkával, almával, pogácsával és halpénzzel ékes fenyőfát állítanak a szobájukba.

    Egy évszázaddal később az lett a szokás Németországban, hogy minden családtagnak saját kis fenyőfát ajándékoztak, mégpedig nagyság szerint: az apa, a család feje kapta a legmagasabbat, a legkisebb gyerek pedig a legeslegkisebbet. Mikor a család belépett a gyertyafényes szobába, rögtön felismerte mindenki, melyik az ő fája, melyek az ő ajándékai. De már karácsony másnapján lefosztották és kivitték a házból ezeket a kis karácsonyfákat.

    A 19. században kezdtek gyertyával és díszekkel megrakott, igazi nagy fenyőfákat állítani a lakószobákba, ahogy ez ma is szokás szinte az egész világon. Ágaik közé aranyos és ezüstös diót, színes szaloncukrot, almát, süteményt, habcsókkarikát és más finomságot akasztunk. A látványt kiegészítik a különféle - boltban vett vagy házilag készített - díszek, és a színes karácsonyfaégők. A fákat újévig vagy vízkeresztig szokták megtartani.