"Isten búzája"

Antiochiai Szent Ignác püspök

Antiochiai Szent Ignác püspökről vértanúságán kívül nem sokat tudunk. A legenda azt tartja róla, hogy maga Szent Péter jelölte ki, majd szentelte fel püspökké, miután az apostol távozott az előző antiochiai püspök halálos ágyától. Szent Péter és Evodiosz után így lett Ignác Antiochia, a szír világváros, s a Római Birodalom harmadik legnépesebb városának harmadikpüspöke.

Valószínűleg Szíriában született, az 1. sz. közepe táján, s korábban talán a keresztények üldözésének is részese volt, majd keresztény lett és Szt. János evangélista tanítványa. Ignác püspököt, akinek Igneus, Ignatius neve "tűzből valót" jelent, s akit Theophorosznak, azaz Istenhordozónak is neveztek, joggal számláljuk az apostoli atyák közé. Nem csupán azért, mert még személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban, hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a hívők szívét.

Antiochia a Római Birodalom keleti részének és a hellén kultúrának volt a központja, ugyanakkor Jeruzsálem mellett az egyik egyházi központ is lett. Ebben a városban alakult ugyanis az első pogányokból megtért keresztény közösség. E közösség mellett, tőle meglehetősen elkülönülten, zsidó-keresztény közösség is élt a városban. Emiatt az antiochiai egyház kormányzása nagyon kényes feladat volt. Az egymást követő Domitianus és Traianus császárok alatti pogány társadalomnak az a keresztényüldözési légköre, mely állandó életveszéllyel övezte, Ignác püspökből végül a kereszténység megvallásának izzását váltotta ki.

Elfogatása körülményeit nem ismerjük pontosan, a szmirnaiakhoz írt levelének egyik célzásából sejthető, hogy valami keresztényellenes tömegzavargás kapcsán történt. Ignácot megbilincselték és katonai őrizet alatt, hajón Rómába indították. A halálos ítélet úgy szólt, hogy vadállatok elé kell vetni.

A gálya azonban, számunkra ismeretlen okok miatt, kitérőt tett és végigszállította a fogoly püspököt Kis-Ázsia, Macedónia, Görögország partjai mentén, sok helyütt horgonyt is vetve. Elmondhatjuk, hogy Szent Pál óta nem volt ilyen hódító útja a kereszténységnek.

Hiszen a ragyogó és szenvedélyes szíriai püspök, elfogadva a vértanúhalál kihívását, közben nagy nyilvánosságot érinthetett meg. Az őrök közül az egyik, bizonyos Burrhus annyira emberséges volt a püspökhöz, hogy Ignác arra kérte, kísérje el az efezusi hívek közé. Ignác püspököt, mintegy diadalútja közben fogadták a parti városok összes püspökei, s a fogoly püspöknek így alkalma nyílt, hogy a kikötőkben megerősítse a keresztény közösségeket: a látogatásokra válaszolva leveleket intézett ezekhez az egyházakhoz. A szmirnai híveknek ezt írta: "Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus van, ott van a katolikus Egyház". Ignác püspök elsőként beszél a katolikus Egyházról, a "katolikus" nála (és nem csak nála!) egyetemest jelent, és a püspökkel közösségben lévő egyházra gondol.

Szmirnából, ahol különösen hosszú ideig vesztegeltek, Ignác püspök levelet intézett a római egyházhoz is. Levelei többsége elveszett, de e levele nemcsak fennmaradt, hanem a legnagyobb hatást is gyakorolta a korai kereszténység közszellemére, valamint jó kétszáz éven át megmaradt a kereszténység legnagyobb hatású irata gyanánt, melyet kívülről tudtak, idéztek.

E levélben Ignác felfedi szívének izzó vágyakozását, amellyel átadja magát a vértanúságnak. Ír egy titokzatos benső hangról, amely az Atyához hívja. Könnyek között kéri a rómaiakat, ne tegyenek semmit a kiszabadításáért, mert: "...soha többé nem lesz ilyen lehetőségem arra, hogy Istenhez jussak… Isten búzája vagyok; meg kell őrletnem a vadállatok fogaitól, hogy Krisztus tiszta kenyere legyen belőlem..."

Vértanúhalála 107-ben Traianus egyik diadalának ünneplésekor történt, amikor - egy kortárs leírása szerint - tízezer gladiátor ontotta vérét, és tizenegyezer vadállat vett részt a játékokban. Ezen alkalom egyik attrakciója lett Szent Ignác. Egy oroszlán vetette rá magát és marcangolta szét, de a szent püspök ekkor már az örökkévalóság önkívületében volt.

Ami a testéből megmaradt, azt a keresztények magukhoz vették, és eljuttatták Antiochiába. Onnan az ereklyéket átvitték Rómába és a Szent Kelemen bazilikában helyezték el. Október 17-i ünnepét a római naptár a szír egyháztól vette át.

Összeállította: Riskó Mariann

Szent Gellért napi beavatás

Mint ismeretes, az ungvár-radvánci katolikus kollégium nevét Szent Gellért püspökről kapta. Ahogy az itteni hagyomány azt megköveteli, Szent Gellért ünnepnapján, azaz szeptember 24-én történik az újonnan érkezett egyetemisták "beavatása" a kollégiumi életbe. A már korábban megválasztott kollégiumi diáktanács tagjai napokkal hamarabb megkezdték az előkészületeket, valamint kitűzték a "gólyák" számára az elvégzendő feladatokat.

Természetesen az este ünnepi szentmisével kezdődött, melyen hallhattunk Gellért püspök életéről is. Majd az ifjoncok szerenádjával indult be hivatalosan is a beavatási est, melyet két csoportra osztva a felsősöknek kellett írniuk, előre megadott szavak felhasználásával. A másik feladat pedig az volt a lányok részére, hogy minél többet eltakarva magukból jelenjenek meg, a fiúknak pedig női ruhákba kellett öltözniük. (Itt hozzá kell tenni, hogy ezen a produkción a fiúk minden bájuk és nőiességük bevetésével sikeresen levették a zsűri tagjait a lábukról.)

Az ezt követő elvégzendő feladatok közé tartozott még a hagymaevés, a fokhagymás fogkrémmel való fogmosás, a pelenkából evés, a zenére táncolás térd közé fogott rúd leesése nélkül... A fiúk megcsillanthatták fizikai erejüket is, mikor arra a feladatra került sor, hogy a csapat tagjainak minél kisebb helyen kellett elférni. Majd az eredményhirdetés után az elsősök még kaptak egy-egy cumit és immár hivatalosan is beavatott kollégistákká válva kezdődhetett az estét lezáró buli, de persze csak éjfélig, mivel másnap reggeltől vissza kellett zökkenni újra az egyetemi kerékvágásba. Mindannyiunk számára emlékezetes nappá vált szeptember 24-e.

Görög Nikolett,
az UNE I. évfolyamos magyar szakos hallgatója

A pénzügyi válságról

A közvéleményt erősen foglalkoztatja a pénzügyi válság, mely váratlanul rázkódtatta meg az egész világot, s nem csak a bankokat, hanem a közembereket, vagyis minket is fenyeget. Az egyház képviselőit sem hagyja hidegen, ami a világban történik, hiszen a világ Krisztus szemével nézve az egyes élő, érző emberekből, nem pedig egy arctalan emberi masszából áll. S annál is inkább szükséges megszólalnia, mert a nagyobb horderejű eseményeknél azok is feszülten várják az egyház megnyilatkozását, akik amúgy minden szavából - akár ebből is - gúnyt űznek.

A pénzügyi válsággal foglalkozott az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak (COMECE) szociális bizottsága, egyes püspöki konferenciák nyilatkozatai, s az októberben, Rómában megrendezett püspöki szinóduson XVI. Benedek pápa is. Az alábbiakban az ő szavait foglaljuk össze néhány mondatban.

Az emberi biztonság mulandósága

Isten szava az a kőszikla, amelyre életünket építenünk kell. A bankok összeomlása megmutatja a pénz és az emberi biztonság mulandóságát - mondta a pápa. Csak Isten szava ad az emberi életnek olyan szilárdságot, amilyet semmilyen más környezetben nem találunk meg: legyen az karrier vagy pénz - ezt mutatja a napjainkban tapasztalható világméretű pénzügyi válság is.

Realistának lenni

Realistának lenni a hívők számára egészen mást jelent, mint amit általában az emberek gondolnak erről a szóról. Azt jelenti: létezésünk alapját Isten szavára építeni. Ez az erős bizonyosság a Szentlélektől jön, s ezért olyan szilárd, mint maga az ég. Ezzel szemben vannak, akik olyan evilági biztonságok mellett döntenek, amelyek előbb-utóbb összeomlásra vannak ítélve, mint a homokra épült ház, amelyről Jézus a hegyi beszédben szólt.

Aki homokra épít - a látszat valóság

A pápa a Biblia tanításának szilárdságát hangsúlyozta, szembeállítva azt a nemzetközi válsággal: "Aki homokra építkezik, az csak a látható és tapintható dolgokra épít: a sikerre, a karrierre, a pénzre. Látszólag ezek az igazi valóságok, ám most látjuk a nagy bankok összeomlásakor, hogy ez a pénz eltűnik, semmivé lesz, mint ahogy ezek az igazinak tűnő valóságok is csupán másodrendűek. Aki életét ezekre építi, az anyagra, a sikerre és mindarra, ami látszólagos, az homokra épít."

Az igazi valóság - a kőszikla

Az igazi valóság pedig Isten szava, s erre kell alapoznunk életünket - jelentette ki a Szentatya. Emlékezzünk Jézus szavaira: "Ég és föld elmúlik, de az én igéim nem múlnak el." (Mt 20,35) Az emberi szó szinte semmi, egy lehelet, amely alighogy kimondtuk, szertefoszlik, semmivé lesz. Az emberi szónak mégis hihetetlen ereje van: ezekből a szavakból születik a történelem. Isten szava pedig ennél is több: mindennek az alapja, az igazi valóság."

A Magyar Kurír hírei alapján

II. János Pál pápa megválasztásának 30. évfordulója

II. János Pál pápa 1978. október 16-án történt megválasztása óta legtöbbünk életében - és szívében - nagy helyet foglal el. Egy emberöltőn keresztül állt az egyház élén, hétköznapi és közéleti emberek millióit vonta hatása alá nagy tudásával, tájékozottságával, lényeglátásával, de legfőképpen egyszerűségével és nagy szeretetével. Sokan ámultunk el mély és rendíthetetlen hitén, imaéletén és Istennek való radikális átadottságán. Nem csoda, hogy az emberek, akik kapcsolatba léptek vele, megérezték belőle Krisztus személyiségét és szeretetét. És mint Jézust, a pápát is vagy szerették, vagy gyűlölték, de közömbös nem maradt iránta senki. Részesült a vértanúságban is, hiszen az őt kevés híján meggyilkoló golyók tették tönkre miatt egyáltalán nem volt indokolt. testét és siettették halálát; élete végén Bemutatta nekünk először az erős, láttuk megtört fizikai állapotát, ami rendíthetetlen, tevékeny, majd pedig erős fizikuma és végigsportolt élete a szenvedő Krisztust, akinek a földön helytartója volt. Mint Ura, ő is teljesítette Atyja akaratát haláláig.

Emlékezzünk most rá, gondoljuk át hozzá kapcsolódó élményeinket! Tartsuk meg tanítását, s emlékezzünk pápasága kezdetére, amikor kitárt karral lépett minden ember elé, ezekkel a szavakkal: "Ne féljetek!" Hát ne féljünk, bármennyire is lenne rá okunk a mostani recsegve-ropogva düledező világban. Kérjük hozzá az ő közbenjárását, és imádkozzunk mielőbbi boldoggá avatásáért!

Pápai Zsuzsanna

Mindenszentek ünnepe és Halottak napja mi a különbség?

November 1. Mindenszentek ünnepe

Mindenszentek főünnepe méltatlanul össze van keverve a Halottak napjával.

Ennek az ünnepnek a temetőhöz és a halottakhoz semmi köze sincs. A holtakra, a halálra másnap, november 2-án emlékezünk, Halottak napján.

A mai ünnep célja, hogy az összes szentet - nemcsak azokat, akiket az Egyház külön szentnek nyilvánított - egy közös napon ünnepeljük. Az ünnepi mise könyörgése ki is nyilvánítja: "Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat!"

A mai napon azokat a szenteket - minden szentet - ünnepeljük, akik eljutottak életük és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra, Isten örök Országába. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk.

A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országába.

"Santo subito" - "Azonnal szent" - olvashattuk a transzparenseken és a plakátokon Rómában, a Szent Péter téren, II. János Pál pápa temetésekor. Sokan így fejezték ki meggyőződésüket az elhunyt pápáról, aki igazi példakép volt a püspökök és a papok, a világi hívek, a fiatalok és az idősek számára.

Sokan úgy gondolják, hogy az életszentség a papoknak és a szerzeteseknek van fenntartva, akik egész életüket Istennek, Isten szolgálatának szentelték.

Ez tévedés, mert az életszentségre minden megkeresztelt ember meg van híva - legyen az pap, vagy egyszerű kétkezi munkás. Nemcsak a papok, szerzetesek lehetnek tehát szentek, hanem számunkra névtelen keresztények milliói, akik azonban nem névtelenek Isten előtt, mert csendesen és hűségesen élték keresztény hitüket.

Ne gondoljuk, hogy azok a szentek, akik szentnek születtek, és jóságukat sikerült életük végéig megőrizniük. Senki nem születik szentnek, hanem azzá alakítja magát. A szent olyan ember, aki mindig tud újrakezdeni, Isten kegyelmével legyőzi emberi gyengeségeit, és mindig Isten kedvében szeretne járni, állandóan az ég felé törekszik. A szentek azok, akik vállalják a szegénységet, tudnak sírni, megőrzik szelídségüket és az igazság után vágyakoznak, akik tudnak irgalmasak lenni, tiszta szívvel keresik Istent, a békességre törekszenek és elviselik a megaláztatásokat és az üldözéseket is. A szenteké a mennyek országa.

Mi is lehetünk tehát szentek, sőt szenteknek kell lennünk, máskülönben nem jutunk el Isten örök Országába. Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink azok, akiknek életét feljegyezték, s az Egyház biztos módon tartja számon őket az üdvözültek között. Segítőink, mert közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyházat az élet rögös útján. Csak egy a fontos, hogy akarjunk szentek lenni és kérjük az ő közbenjárásukat, mert Isten világában szabad akaratunké az első szó.

II. János Pál pápa gyakran mondta, főként a fiataloknak: "Ne féljetek attól, hogy az új évezred szentjeivé váljatok!" A szentek nem állnak messze tőlünk, Isten segítségével mindannyian képesek vagyunk arra, amit ők tettek! Csak annyi kell, hogy teljes szívünkből szeressük Istent, komolyan elkötelezzük magunkat a keresztény életre, következetesen valljuk meg hitünket, legyünk nagylelkűek testvéreink szolgálatában, tevékenyen vegyünk részt az Egyház életében és küldetésében, s ezen életprogram megvalósításához merítsünk erőt Isten Igéjének hallgatásából és a szentségekből, különösen is az Eucharisztiából és a bűnbocsánatból. Mi is megtehetjük azt, amit a szentek megvalósítottak!

November 2. Halottak napja

Halottak napját november 2-án 998 óta tartja meg az Egyház. Szent Odiló clunyi apát (962-1048) ezt az emléknapot a Cluny anyaház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Hamarosan pedig a bencés renden kívül is megünnepelték, a 14. századtól Róma is átvette.

Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal "jóban lenni", az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni.

A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy "szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat".

Erre a napra nem a halottaknak van szükségük, hanem nekünk, itt zarándokló embereknek. A temetési szertartás sem a halottnak szól, hanem az élőknek. Akik már átléptek ezen a titokzatos küszöbön, mindent jobban tudnak, mint mi, hiszen színről színre látják Istent.

Ilyenkor sokunkban motoszkál a kérdés, hogy valójában mit csinálnak a halottak.

Különös nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal: a gyermek, aki legtöbbször csak azt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál, a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon felidézi elhunyt hozzátartozóit. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál. Fogyasztói társadalmunkban nem illik szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általánosságban ennyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember halálra születik.

A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb vagy utóbb.

A halállal kapcsolatban két út tárul fel. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét, feneketlen szakadékába. A mai, modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad. De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik ezen az úton járnak, egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lennie kell a halál után.

Az ember Isten képmására van teremtve, s ezáltal belé van oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után.

Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian - hívők és hitetlenek egyaránt - feltámadjunk.

Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem." A mai nap kérlelhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést neked kell eldöntened: te melyik utat választod? Azt, amely a semmibe, a halál kultúrájába torkollik, vagy azt, mely hisz a feltámadásban és az örök életre vezet? A kérdést neked kell megválaszolnod, hogy milyen hittel léped át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!

A halállal és a feltámadással való szembenézés számvetés egész életünkkel. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életednek ha rábízod magad, hanem úgy is kell élni.

"Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!"

Lengyel Donát OFM

"Ezért..."

Nagymamák figyelmébe

A Teremtés könyvének 2. fejezetében, a 24. versben olvassuk: "Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz". A lelkipásztori szolgálatban az egyik legnehezebben kezelhető dolog lett számomra, hogy a gyónásokban igen sok idősebb ember, de közülük is elsősorban a nagymamák panaszkodnak: "Jaj, atya, a fiatalok nem hallgatnak már rám!" Sokáig nem mertem kimondani határozott véleményemet ezen a fórumon, de néhány konkrét eset arra indított, hogy nagyobb bajt okozok azzal, ha hallgatok, mintha megkockáztatom, hogy megpróbálom felvázolni számukra, mi lenne az Isten szándéka szerinti eljárás.

Ennek megértését nagyban segítette Macejkó János atya, aki 1994. karácsonyán megértette velem, hogy Isten számára az emberi szabad akarat, amelyet Ő teremtett, olyan határ, amit nem tud átlépni. Azóta merem a következő gondolatmenetet elmondani a gyónónak, és már sok visszajelzést kaptam arról, hogy többek életében pozitív változást hozott. Ha a gyónó elmondja a fentebb idézett mondatát, akkor mindig megkérdezem: "Felnőtt-e már a fiatal"? Szinte kivétel nélkül érkezik a válasz: "Igen". A következő mondattal megállapítom, hogy akkor rendelkezik szabad akarattal. Márpedig a szabad akarat olyan dolog, amelynek határát az Isten nem lépi át. Az ember képes dönteni jó és rossz között. Aki ezt elvitatja, az a Teremtővel száll szembe. Éppen ezért nagyon fontos, hogy megtanítsuk a felnövekvő gyermekeket arra, döntéseikért vállaljanak felelősséget. Ha ezt nem hagyjuk, akkor lehet, hogy nehezebben igazodnak el a dolgokban.

Sokszor szinte érthetetlen, hogy miért döntenek fiatalok olyan nehezen a házasság mellett. Azért-e, mert annyi rossz példát látnak maguk körül? Vagy azért-e, mert igazából az édesapja vagy édesanyja nem is engedi igazán felnőni, mert a döntések lehetőségét elveszi tőle? Abban biztos vagyok, hogy a szülői hivatásnak az egyik legnehezebb része, hogy elengedjük a gyermeket. Sok édesanyát kell arra figyelmeztetni, hogy a testi szülés is fájdalmas volt, de a "lelki szülés", az elengedés még sokkal nehezebb. És bizony megvannak az édesanyáknak azok az eszközeik, amelyekkel magukhoz tudják láncolni a fiút vagy lányt. Ekkor azonban a fiatalok házassága kerül komoly veszélybe, mert nem teljes személyiségükkel vannak benne a fiatalok, hanem csak annyival, amennyit a szülők elengednek.

Ezt a kérdést mindig a hit oldaláról világítom meg. Nagyon fontos kérdés, hogy a szülő elhiszi-e, hogy az a jó mag, amit elvetett a gyermekében, az szárba szökken és termést hoz. Ez súlyos hitkérdés, és nagyon sokszor fordul elő, hogy nem hiszik el. Sajnos főleg az édesanyák. Ha nem olyan módon éli a mindennapjait a fiatalasszony, ahogyan ő szeretné, akkor az rossz, az nincs is. Sőt, még a férjét is visszaveti szeretetében, mert állandóan azt hallgatja, hogy rosszul teszi dolgát az asszony.

Pedig el kellene mindenkinek fogadni, más módon is lehet szervezni az életet, mint régebben. Mielőtt az a vád érne, hogy lerombolom ezzel a tekintélyt, megjegyzem, hogy éppen a más módok elfogadása teszi gazdagabbá az életünket, nem az egysíkú gondolkodás. Természetesen a körülmények is egészen mások, mint a régebbi időben. Egyetlen példát hadd említsek. Csecsemőkoromban bizony még vászonpelenkába voltam bepe-lenkázva, az unokahúgom idejében viszont már az eldobható pelenka volt a soros. Így édesanyám nem oszthatta meg sógornőmmel a pelenkamosás titkait, amit bizony nehezen viselt.

Mindig elmondom azt is a gyónónak, hogy mindenkit a saját lelkiismerete szerint ítél meg az Úr. Ezen - hála Néki - nem tudunk változtatni. Éppen ezért inkább a jóban kellene példát mutatni, nem pedig állandó figyelmeztetésekkel próbálni meg "más belátásra" bírni a másik embert. (Tudatosan nem a "jobb belátásra bírni" kifejezést használom, mert sokan saját igazolásukra úgy idézik, holott nem ez a szándékom.) Ha a jóról akarok meggyőzni valakit, akkor éljem elé, hogy felébredjen benne a vágy a jobbra.

Macejkó János atya biztatására mindig azt kérem, hogy ne a fiatalok megváltozását kérjék az Úrtól. Azt, ahogyan fentebb írtam, a szabad akarat miatt nem tudja megtenni az Úr. Kérjem viszont azt, hogy az üdvösségüket ne engedje, hogy veszélyeztessék. Mivel Fia halála miatt ezért már sokat tett, biztos, hogy talál ebben is megoldást. Ezért javaslom mindenkinek a beleszólás helyett az Istenhez így forduló csendes imádságot.

Szabó József OFM

Hogyan feje a családnak a férfi?

Férfi-női szerepek

Előző számunkban arról olvashattunk, hogyan próbálja a mai társadalom elmosni a nő és a férfi közti különbséget, és miért lenne fontos, hogy a nők kiteljesedhessenek feleségként és anyaként. Most tekintsük át, mi a férfi feladata, és hogyan viszonyul a két szerep egymáshoz!

A legpontosabb és legegyértelműbb útmutatást erre vonatkozóan az efezusi levél adja:

"Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte. [...] Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. [...] Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket." (Ef 5,22-6,1)

Sokan vannak még a keresztények között is, akik ezt a részt túlhaladottnak tekintik. Tiltakoznak a nő állítólag alárendelt szerepe miatt, holott rögtön az első mondat világossá teszi, hogy "egymás alárendeltjei" kell, hogy legyünk. Amikor arról van szó, hogy a férfi feje az asszonynak, inkább a szerepekről, a terhek elosztásáról van szó. A családfőséggel nem kevés felelősség jár együtt. A férfi szerepe, hogy biztonságot, védelmet nyújtson a családjának minden szinten. Ebbe beletartozik az anyagi biztonság, a lakóhely biztosítása, de a lelki védelem is: ő legyen az "erős ember" a kívülről jövő érzelmi fenyegetések esetén is; neki kell megvédenie feleségét és gyerekeit a kötekedő szomszédtól, a beleszóló anyóstól, és biztosítania kell a család önállóságát, kikezdhetetlen egységét.

Tehát a "nagyobb volumenű" dolgokról a férfi gondoskodik, ezért a döntés joga is az övé ezen a területen - persze ez a kölcsönös szeretet jegyében úgy működik, hogy a felséggel egyeztetve, az egész család javát figyelembe véve születnek meg ezek a döntések. A kisebb - és sokkal gyakoribb, a hétköznapi élet során folyton előkerülő - döntések általában a feleség felelőssége, hiszen többnyire ő az, aki átlátja a háztartás és a gyerekek dolgait.

Azt gondolom, hogy ezzel a "beosztással" a nő nem lesz kevesebb, nem veszít, hanem nyer. Még az olyan esetekben is így van ez, amikor a nő a dominánsabb természetű, és adottságainál fogva sokkal könnyebben dönt, mint a férje. Aki magának akarja megtartani a döntéseket, az a döntés terhét is magára veszi! Annyi gondja-baja van egy nőnek , miért terheli fölöslegesen magát?

Amikor erre rájöttem, könnyebb lett az életem. Amikor meghagytam, illetve tudatosan átadtam hosszabban mérlegelő, szívesen engedő férjemnek a döntések feladatát, könnyebb lett a szívem. Nem nekem kellett átgondolni a következményeket, nem nyomasztott a felelősség súlya - az én dolgom csupán annyi, hogy úgy tegyek, ahogyan a férjem dönt. Természetesen továbbra is megosztjuk egymással a szempontjainkat, de biztonságérzettel tölt el, hogy ha azt teszem, amit a férjem döntött, biztosan jól cselekszem. Hiszen Isten parancsa ez számomra. Valaki azt mondta rólunk: "Nálatok Te vagy a határozottabb, de mindig úgy lesz, ahogy a férjed akarja." És ez jól van így.

A nőnek azért is van szüksége arra, hogy a férje legyen a családfő, mert fel kell, hogy nézzen a férjére ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát mellette, és hogy nőies maradhasson. Hogyan támaszkodhat férjére az a nő, aki állandóan dirigál neki? Pedig ez a támasz-érzés nagyon fontos ahhoz, hogy egészségesen működhessen egy házasság, és mindkét fél a helyén érezze magát (és így boldog legyen a kapcsolatban).

Ahhoz , hogy a szerepek a helyükön legyenek, a férfinak is meg kell tennie a magáét. Felelősséget kell vállalnia, és krisztusi szeretettel szeretnie - ez bizony nem kis feladat! Feleségéről úgy kell gondoskodnia, mint saját testéről. Tehát nem használhatja ki, nem teheti cseléddé - vigyáznia kell rá és kedvesnek lenni. Egy hatgyermekes édesapa mesélte, hogy amikor munkatársai papucsférjnek titulálták, amiért segített otthon mosogatni, takarítani, pelenkázni, akkor azt mondta: "Én 50 éves koromban nem egy felmosóronggyal akarok sétálni menni. Segíteni akarok a feleségemnek, hogy nő, feleség, anya és szerető maradhasson."

Úgy a nőnek, mint a férfinak egész életében küzdenie kell azért, hogy egyre jobban betöltse szerepét. Ne elégedjünk meg magunkkal, ne álljunk meg egy szinten! Amíg élünk, azért élünk, hogy növekedjünk.

Popovicsné Palojtay Márta

MESE

Pöttyös kapitány a hazudós banánok földjén

Amikor partot értek a következő szigeten, Pöttyös kapitány és Barackvirág egy-egy zsákot kanyarított a hátára és tanakodni kezdtek az erdő szélén.

- Vajon merre találunk gyümölcsöt, Kapitány úr?! - kérdezte Barackvirág, majd legnagyobb meglepetésére egy rikácsoló hang válaszolt:

- Ezen a szigeten nincsenek gyümölcsök! Pöttyös kapitány döbbenten nézett körül, nem értette, vajon ki szól hozzájuk.

- Merről jött a hang? - kérdezte Barackvirágtól, de a hajósinas is csak csodálkozva tárta szét a karját.

- Ki szólt hozzánk? - kiáltott az erdő felé. - Senki, senki, senki… - hallották újra a rikácsoló hangot.

- No, ennek utána nézünk, kiskomám! - mormogta a kapitány és megindult a sziget belseje felé.

- Vajon merre lehet az ösvény? - kérdezte újra fennhangon, hátha meghallja, honnan jön a rikácsolás. De választ csak annyit kapott, hogy itt nincs is ösvény! Pöttyös kapitány ezután folyamatosan kérdésekkel bombázta az erdő ismeretlen lakóit, ám azok folyton csak hazugságokkal traktálták. Ha azt kérdezte, kék-e az ég, a hangok rögtön azt rikácsolták, hogy piros. Ha megkérdezte, hogy szigeten van-e egyáltalán, a rikácsolók azonnal biztosították arról, hogy nem: a tenger mélyén lubickol. - Ennek fele sem tréfa! - gondolta Pöttyös kapitány -. Itt valaki nagyon csúnyán össze-vissza hazudozik, de én kiderítem, ki lehet az, aki ilyen buta tréfát űz velünk. Közben folyamatosan figyelte, hogy talál-e végre gyümölcsöket. Amikor aztán az egyik fáról egy hatalmas fürt banánt látott lógni, nem hitt a szemének, mert azt vette észre, hogy hangosan elkiabált kérdéseire a banánok válaszolnak.

- Ej, miféle össze-vissza hazudós banánok vagytok ti?! - kiáltotta és már nyúlt is a gyümölcsök felé, hogy leszakítsa őket a fa ágáról. Ám ebben a pillanatban a hazudós banánok könyör-gőre fogták, és kérlelni kezdték a kapitányt, hogy ne nyúljon hozzájuk, mert ha leszakítja őket, azonnal vége az életüknek.

- Én pedig, a horgonyomra mondom - förmedt rájuk Pöttyös kapitány -, ha nem hagyjátok abba ezt a csúf hazudozást, mindannyiotokat leszüretelem és megetetlek benneteket a kedvenc bálnámmal.

Erre a banánok abbahagyva a rikácsolást, rémülten elsusogták, hogy ők tulajdonképpen nem is banánok, hanem e sziget bennszülöttei, akiket egy kóbor varázsló - a folytonos füllentésük miatt - banánná változtatott és csak akkor törik meg a varázs, ha végre egyszer megtanulnak igazat mondani. Persze Pöttyös kapitány már abban sem volt biztos, hogy amit a banánok mondanak magukról, az igaz lehet, ám amikor mérgesen toppantva azt kérdezte, hogy merre talál valódi gyümölcsöt beteg bálnája számára, akkor a soksok butaságot rikoltozó banán hangja közül meghallott valamit, ami igaznak tűnt. A legtöbb banán elkezdett kiabálni, hogy a föld alatt, vagy a saját kalapja mögé tűzve, meg azt, hogy a sziget közepén lévő barlangban egy rajzlapra rajzolva, sőt az egyik hazudós banán nem átallotta azt füllenteni, hogy az egész világon sehol nem léteznek gyümölcsök. De egyikük bátortalanul mégis azt mondta Pöttyös kapitánynak, hogy az erdő közepén igazi gyümölcsöktől roskadozó fák állnak, akik csak arra várnak, hogy valaki végre leszüretelje őket.

Amikor végre Barackvirág és a kapitány degeszre tömött zsákokkal visszatért a gyümölcsös ligetből, észrevették, hogy a sok hangosan rikácsoló banán között egy mosolygós, barna bőrű kisfiú álldogál, aki megtanult igazat mondani, és ezért nála megtört a varázs.

- No, fiacskám! - mondta Pöttyös kapitány -, Úgy látom, te jó útra tértél, ezért azt hiszem, hogy a többieknek is van esélyük a változásra. Mondd meg ennek a sok rikácsoló, hazudós banánnak, ha nem hagynak fel e csúnya szokásukkal, akkor egy pár hét múlva visszatérek, mindannyiukat zsákba tömöm, és magammal viszem a hajó éléskamrájába. De az nem lesz ám nekik jó mulatság! Néhány óra elteltével Pöttyös kapitány még visz-szanézett a sziget partjára, ahol egyre több és több mosolygó bennszülöttet látott gyülekezni.

- No, kiskomám! - fordult Barackvirághoz - úgy látom, használt a lecke, amit azért is remélek, mert nem szeretném, ha egy reggel arra ébrednénk, hogy e gyümölcsöktől mi is hazudósakká váltunk!